2016. augusztus 28., vasárnap

Madness. -Who is in control?! Part III.-

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi 
Figyelmeztetés: +16
Egyéb: nincs
AJÁNLOTT ZENE: MELANIE MARTINEZ - MAD HATTER (IDE kattintva elérhető!)



Yoongi Po.V.:

Ahogy belenézek a szemébe, látom benne, hogy ő nem ezt akarja. Nem tudja kontrollálni magát, a pszichopata mosolya még mindig ott virít a száján én pedig bele se gondolok inkább mit akar velem csinálni. Régebben mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, de már egy jó ideje nem tudom őt kezelni. Pedig szüksége lenne rá. Pszichológushoz nem akarnám küldeni, ott csak annyit mondanak rá őrült és bedugják a diliházba. Rosszabb esetben még kísérleti patkánynak is használnák, azt pedig nem akarom. Egyre inkább érzem, hogy kicsúszik Taehyung kezéből az irányítás, még az a kevés is, ami volt. Hiába próbálok menekülni, szabadulni erős karjai közül, ő viszont nem hagyja. Nem ereszt, mindegy milyen hangosan kiáltok, vagy milyen erősen próbálom lelökni. Nem tudom mit tegyek még többet. Túl erős és minél jobban ellenkezem, annál inkább erőszakoskodik velem.

Taehyung Po.V.:

 Nem tudok különbséget tenni a gondolataim között. Képtelen vagyok elengedni őt, pedig tudom, hogy kellene, még mielőtt valami rosszat teszek vele. Erőszakosan tolom fel a pólóját, hogy fehér bőre elém kerüljön, ami igazán tetszetősen vonaglik alattam. Néhány korábbi nyom még mindig látszik rajta, ami felkorbácsolja az idegeimet. Nem tudnám behatárolni milyen érzés kerít hatalmába, amikor látom szenvedő arcát. Talán tetszene a látvány? Élvezem? Persze, hogy élvezed..különben nem tennéd! Már megint....újra csak suttogás, sötétség és őrület. Nem bírom, nem megy..nem tudok tovább küzdeni ellene. Yoongi nyöszörög, ahogy fejét jobban a párnába nyomom, de nekem ez még nem elég. A zsebem rejtekéből előkotrok egy régi üvegdarabot, majd lassan, kínzóan kezdek szép mintákat rajzolni fehér bőrébe. Pillanatok alatt befesti a kezemet kicsorduló vére, de én többre vágyom. Az őrület egyre inkább úrrá lesz rajtam, már nem fogom tudni megállítani. Mindent fel fog emészteni, ami csak az útjába kerül, kezdve velem. Hangja zene füleimnek, így tovább folytatom, mígnem már túl kevés érintetlen hely marad hátán. A vér illata meglepő mód hatással van rám, így közelebb hajolva szemügyre veszem a karcolásokat. Némelyikből még kibuggyan egy-egy csepp vér, amit én mosolyogva nyalok le róla. Édesebb, mint amire számítottam. Kíváncsi lennék a többire is, de a figyelmem lankadt egy pillanatra, így kiszabadul. Odébb taszít engem, ő pedig a szoba másik végébe szalad és felém fordulva igyekszik félelmetesen nézni a szemembe. Csakhogy én nem félek tőle..neki kellene tőlem. Lassan lépkedek felé, kezembe törölve számat, és csak hallgatom kétségbeesett légzését. Erőt veszek magamon és igyekszem önmagam maradni, ám a fejembe hasító fájdalom térdre kényszerít, a hangok pedig egyre csak hangosodnak az elmémben. Kezeimbe temet arcom, ahogy térde esek a súly alatt, amit a lelkem cipel, feladom. Felnézek rá és hosszúnak tűnő percekig csak figyelem minden lélegzetvételét, ahogy pupillái kitágulnak a félelemtől. Végül talpra állok.

Yoongi Po.V.:

Félek. Talán most először érzem azt, hogy nem fogok tudni megmenekülni. Hiába kiáltok, kapálózok..nem ereszt. Bánt, összetör és már nem csak testileg, azt még elviselném. Nem tudom mivel tudnám megállítani, olyan eszelős tekintettel vizslat engem, mintha már rég nem volna önmaga. A szeméből eltűnt az a halvány fény is, ami biztosított róla, hogy Ő még ott van.  A hátam szúr, minden egyes lélegzetvételnél, de próbálok nem figyelni rá, ahogy a bőröm feszül a sebeken. Eddig még azt hittem, hogy tudok rajta segíteni, hogy ha mellette vagyok el fogja bírni ezt a súlyt, de úgy látszik tévedtem. Az ajtó zárva, az ablak túl kicsi. Úgy érzem  nem menekülhetek haragja elől, amit az ellenkezésem váltott ki belőle, mégis, egyfajta sajnálatot érzek iránta annak ellenére, hogy ha tehetné, megölne. Elpusztítana, mint másokat, én sem lennék különb tőlük. Legfeljebb csak mosolyogna miközben végignézi a szenvedésem, hiszen nem lenne fájdalommentes. Felém indul újra, én pedig a falhoz lapulok. Szájába harap, ahogy végignéz rajtam, én pedig nagyon nyelve gondolkozok, hogy védjem meg magam. Elém lép, de nem ér hozzám, csak a falnak támaszkodva néz rám, egyenesen bele a lelkembe.

Taehyung Po.V.:

Olyan érzés, mintha megkötöztek volna. Mintha kendőt kötöttek volna a szemem elé, nem látok már tisztán, csak borzalmas képeket látok, amik egyre csak rosszabbak. Ne aggódj...mi elintézzük...és végre..végre szabadok lehetünk. Mi..együtt. Kettesben..Suttogja egy mély, rekedt hang a fülembe, nekem pedig idő kell, hogy felismerjem, a saját hangomon szólt...


2016. augusztus 24., szerda

Chains. -Who is in control?! Part II.-

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi 
Figyelmeztetés: +16
Egyéb: nincs
AJÁNLOTT ZENE : CHAINS (IDE kattintva elérhető!)



Taehyung Po.V.:

Nem akartam megosztani vele ezeket az álmokat, azokat az emlékeket, amiket mélyen magamban őrzök eltemetve, Legalábbis eddig ezt hittem. Yoongi csak ült és minden tudó tekintettel nézett rám várva az elmémet fogságban tartó rémekre. Értem, tudom, hogy segíteni akar...hisz' a legjobb barátom, mégis nehezemre esik megnyílni előtte ebben a témában. Túl sok az érzés, az emlék, ami miatt nem tudok nyugodni. 
- Ez már régen kezdődött...vagyis..annyira mégsem rég. Jungkook a féltestvérem volt és nagyon szerettem őt. Mindig mosolygott, amikor együtt voltunk, azzal az aranyos nyuszi mosolyával. - kezdek bele a múltam meséjébe. - Tudod, én azt hittem, minden rendben van.
- Hogy érted, hogy azt hitted? - kérdez bele halkan rám pillantva. Felülök az ágyban, de nem válaszolok. Tarkómra simítok és próbálom felidézni a borzalmakat, amiket tettem akkor.
- Egy ideig nagyon jól megvoltunk...mindenki örült, hogy együtt vagyunk, én jó tanuló voltam az iskolában semmiben nem szenvedtem hiányt. - folytatom halkan a pólóm szélét piszkálva. -Tényleg mindenem megvolt, nem volt okom panaszra. Aztán eljött az az időszak, amikor lázadozni akartam. - itt megállok a történetben, hiszen ez nehéz korszak volt. Nem tudtam kezelni a helyzeteket, amiket elém dobott az élet és csak sodródtam az árral.

Yoongi Po.V.:

Taehyung hirtelen elhallgat és úgy látom már nem is fogja folytatni a múltját. Hiába próbáltam már párszor rávenni arra, hogy legalább beszélje ki magából, ő nem hagyta magát. Minden alkalommal egy kicsivel tovább jutunk, több dolgot tudok meg róla, de még nem tudja megosztani velem teljesen.
- Tae....tudnom kell mindent. - próbálom rávenni, hogy folytassa, de túl makacs.
- Menj el inkább még mielőtt nagyobb bajod lesz..- fejét lehajtja, még csak rám se néz miközben hozzám beszél. Leülök mellé az ágyra és csak hallgatok, hátha túljutunk a kialakult helyzeten.
- Figyelj..én melletted vagyok bármi is történjen. Nem fog elriasztani az, ami te vagy, de ezt mondtam már. - kezdem lassan hátát cirógatni nyugtatásképp, ám nem számítok a reakciójára. Egy pillanat alatt kap kezem után és hamar a kemény földön találom magam hátrafeszített kézzel, ő pedig derekamra térdel, hogy ne tudjak mozogni. Fájdalmasan szisszenek fel, ahogy hajamba tép, hihetetlen erő van benne, ami ilyenkor megmutatkozik. Nem számoltam vele, hogy még az álmai hatása alatt lehet, így váratlanul ért. Erőszakosan húzza tincseimet, míg kezemet továbbra is fogja, de én tűröm. Eltűrök mindent annak érdekében, hogy végre megszabaduljon a rémeitől, amik börtönbe zárják az ép elméjét. Lassan lazul a szorítása, és már azt hihetném elereszt, de nem..még játszani akar. A hátamra fordít, én pedig esélyt látok a szabadulásra és lelököm magamról. Hangos puffanással ér földet mellettem a padlón és pár másodpercig nem is mozdul, de utána újult erővel próbál elkapni engem.

Taehyung Po.V.:

A föld hideg és kemény, ahogy a testem nekicsapódik, de pont nem érdekel. Megrázom a fejem, így elmúlik a pillanatnyi szédülés és újra normálisan látok.
- Yoongi...hát nem akarsz játszani velem? - kérdezem vigyorogva, de csak hallgatást kapok válaszul. Nem mozdul, csak ridegen néz rám, ezzel igyekszik elrejteni a félelmét. Tudom, hogy fél...érzem. -Én viszont szeretnék...nagyon szeretnék. - tápászkodok fel a földről, hogy elé léphessek ezzel elzárva a menekülés útját.- Ugye te is akarod?
Yoongi csak a feját rázza és továbbra is néma, mintha nem tudna beszélni.
- Elvitte a cica a nyelvedet picinyem? - becézem, bár nálam idősebb mégis minden gond nélkül teszem. Végre látom, hogy ellenkezni akar, hiszen sértem az egóját a viselkedésemmel, de nem bánom. Élvezem, ha játszunk, ez nekem csak jó akárhonnan nézem is. Az lesz, amit én akarok, ha pedig mégsem történne így, az ő életét is lerövidítem, amikor az nekem tetszik. Ismerős terepen mozgok, a szoba falain nem fog átszűrődni semmilyen hang, köszönhetően a hangszigetelésnek. Gondolom nem akarták hallani a hangokat, amik engem is megrémítettek. Jeges érintést érzek a nyakamon, a borzongás végigfut a gerincemen tőle, tudom, hogy itt vannak. Nem fordulok meg, teljesen felesleges, hiszem pontosan tudom mit akarnak tőlem.
- Azt mondják, hogy nem félsz tőlem...azt suttogják, hogy tanítsam meg neked mi a félelem...-guggolok le mellé mosolyogva. - Igazat beszélnek?
- Tae...-suttogja nevemet halkan, szinte alig hallom.
- Neked csak V. - közlöm hűvösen, majd hajába markolva húzom fel és irányítom az ágy felé, majd rá is lököm. - Feküdj.
- Taetae..nem akarom. - nyöszörgi ahogy még mindig tincseinél fogva tartom. Magam felé fordítom, de csak annyi időre, míg kezem az arcán csattan.
- Én nem Taehyung vagyok, nem megmondtam? Ne ellenkezz..bár..szeretem a játékot. Főleg, amikor én vadászok..-harapok számba mondatom végén.
Fogd meg...kapd el és ne ereszd...játsz még, játszd a szereped! Ne engedd, hogy beléd lásson...majd mi segítünk. A hangok...a hangok, amik támogatnak engem, ugyanakkor megrémisztenek, de a mosolyom változatlan marad. Csak a szememben látszik a félelem, hogy nem tudok menekülni előlük.
Try'na break the chains, but
the chains only break me!




2016. augusztus 14., vasárnap

Who is in control?!

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi, Jeon Jungkook
Figyelmeztetés: 16+
Egyéb: nincs
 AJÁNLOTT ZENE: WHO IS IN CONTROL? (NEM az eredeti verzió, IDE kattintva elérhető!)



Taehyung Po.V.:

Egyedül ültem az ágyamban, hajnalban a sötét szobában. Nem volt mellettem senki..csak Ők. Ők, akik hozzám érnek, belemásznak a fejembe hogy kínozzanak. Nem telik el nap nélkülük, szinte már éget az érzés, ahogy közelednek felém, amint lemegy a Nap. Félelmetes az egész, olyan, mintha nem is én lennék. A szobám falai jegesen zárnak körbe engem és azt hiszem egyedül már nem tudok megbirkózni vele. Túl nehéz..erősebb mint én. Nagyobbra nőtt a testemnél, belülről szétfeszít teljesen az ép elmém már egyre gyengébb. Az árnyak lágyan ölelnek át ezzel kiszorítva belőlem a levegőt, én pedig csak kétségbeesetten próbálok szabadulni, kiáltani, de ők mindent elnyelnek. Egy erős kezet érzek a sajátomon, ahogy megszorítja azt. Már épp elhúzódna, mikor utána kapok és igyekszem magamhoz húzni a tulajdonosával együtt ám az nem jön, egyszerűen szertefoszlik. Nem tudom tovább elviselni...nem megy. A hirtelen rám törő érzésektől könnyek gyűlnek a szememben és néma patakként folynak le arcomon. Lehajtott fejjel ülök a plüssömet szorongatva és próbálom kiűzni őket a fejemből. Valaki hozzám szól, de nem ismerem fel a hang forrását. A nevemen szólít, a hang félelemmel és aggódással van tele, én pedig felé fordulok. Jungkook áll az ágyam mellett, hatalmas szemeket meresztve rám. Nem tudom mit keres a szobámban, de nem szabadna itt lennie, anya meg is tiltotta neki, hogy belépjen ide egyedül. Nem volt véletlen, hogy eltiltották tőlem, a féltestvérétől, hiszen már nem csak magamra  vagyok veszélyes. Ő csak néz és motyog valamit, de a hangoktól egy szót sem értek. A fülembe súgják, hogy mit tegyek, hogy ne hagyjam elmenni, ha már itt a lehetőség egy kis játékra. Elmosolyodok, ahogy rémült szemeibe nézek és csak megpaskolom magam mellett az ágyat. 
- Gyere Jungkook...játszunk egy kicsit...-mosolygok tovább, az sem érdekel, hogy a hajam a szemembe lóg, így szinte nem látom, csak a szemeit, amik félelemmel vannak tele, mégis megcsillan bennük a kíváncsiság. Lassan, nagyon lassan mászik fel mellém, míg én igyekszem nem elijeszteni őt saját valómmal. Az árnyak a hátam mögött tömörülnek össze és mind árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, várva arra mikor robbanok.
- Kicsi Kook, nem kell félned..téged nem bántalak.- fogom meg bíztatólag kezét, holott pontosan tudom, hogy ez nem én vagyok. Valaki más irányítja a tetteim, a szavaim még talán az érzéseimet is. Mikor helyet foglal velem szemben, legszívesebben azt kiabálnám neki, hogy meneküljön, fusson amilyen gyorsan csak tud, hogy ne érjem utol. Bújjon el előlem olyan helyre, ahol soha nem fogom megtalálni, ahol nem tudom majd bántani, de a sötét alakok befogják a számat. Meg sem szólalok, csak hagyom, hogy a kezem a párnám alá rejtett késért nyúljon, ami nem sokkal később már Kook mellkasát szántja végig, több helyen mély sebet ejtve puha bőrén. Vörös vére patakokban folyik le a fehér ágyneműre, míg  én gyenge láncszemként török meg és kezdek el csendben sírni. Olyan, mintha ez nem is én lennék, nem lehetek ilyen hidegvérű. Halkan kuncogok, ahogy küzd az életben maradásért, pedig felesleges. A szíve heves tempóban pumpálja a vért, ami befesti a puha anyagot, a keze pedig az enyém után kap, de már mindegy. Percek kérdése, és elvérzik, én pedig csak nevetek. Egyre hangosabban kacagok a látványon, ahogy erőtlenül fogja meg a kést tartó kezemet, ahogy lassan kihuny a fény a szeméből és vége lesz. Elveszem az életét, hogy én élhessek, pedig nem akartam, mégis szórakoztat az érzés. Furcsa ez a kettősség, nem értem magam. Mélyen belül a lelkem darabokban hever, a sötét árnyak pedig rátelepednek. Elveszik azt, ami miatt még részben önmagam voltam. Nem tudom mennyi idő telt el, de Kook már csak hidegen mereszti rám mélybarna szemeit, amik már nem fénylenek többé. Óvatosan meglököm a testét, ami azonnal a padlóra esik hangos puffanással kísérve. Furcsa pózban terül el, nekem pedig újra nevetnem kell. Szörnyű érzése, de ugyanakkor csodálatos is. 
- Taehyung!-szól rám valaki hirtelen. Nem emlékszem, hogy más is lenne rajtam és Kook-on kívül a szobámban. Rémülten nézek körbe, de nem látok senkit sem, csak hallom, ahogy újra és újra a nevemen szólít.
- Taehyung, ébredjen! - szinte már kiabál, majd erős rántást érzek a karomon, a szemeim pedig elhomályosulnak. Amint kinyitom, egy teljesen más hely fogad, ami némileg világosabb. A pólóm vizesen tapad felhevült testemre és időbe telik, mire felfogom hol is vagyok és ki szólongat még mindig. Egy ismerős arc néz szembe velem, eltakarva az ablakból beszűrődő fényt, így végre látom ki is beszél hozzám. Amint kitisztul a kép megfeszült izmaim ellazulnak és egy hangos sóhaj szakad ki belőlem. 
- Mit álmodtál? -szorítja meg a karjaimat. - El kell mondanod most azonnal mindent, amire emlékszel.- jelenti ki, közben tekintete nem engedi az enyémet. Megrázom a fejem és inkább alaposan szemügyre veszem a felettem támaszkodót. A pólója alól kilátszik a kötés, mire kérdő tekintettel nézek rá.
- M...mit csináltam? - kérdezem halkan, számat is alig mozgatva. Észreveszi, hogy kilóg a kötés és azonnal el is takarja előlem.
- Nem fontos..a lényeg az, hogy mit álmodtál. Mondj el nekem mindent...különben nem tudok rajtad segíteni. - nagyot nyelek, bele sem merek gondolni, hogy mit tehettem vele, amíg nem voltam itt. Az elmém messze járt, ki tudja mennyi ideig és fogalmam sincs mit tegyek ez ellen. Sokáig tart, míg végre megnyugszom, Yoongi pedig türelmesen vár a jegyzetfüzetével a kezében, hogy belekezdjek. Nehéz..nagyon nehéz elmondanom neki, de tudom, hogy nélküle nem tudom kiűzni őket a fejemből, így halkan elkezdem őt beavatni az álmaimba, amikben nem vagyok önmagam....

2016. július 19., kedd

Haru Haru

Műfaj: oneshot, yaoi
Érintett banda: iKON 
Páros: Double B [Bobby & B.I ] + Bigbang tagok említve
Figyelmeztetés: -nincs-
Ajánlott zene: BIGBANG - HARU HARU [IDE kattintva elérhető]



Bobby Po.V.

Hazafelé sétálok a munkából, már be is sötétedett. Mondjuk mit vártam...december van. Az éjszaka hamar ideér, én pedig minden nap egyedül gyalogolok át a sötét parkon. Ma este is ugyanez a helyzet, teljes csönd van, kivéve a fülhallgatómból bömbölő zenét, ami megtöri a néma éjszakát. Gyorsabban szedem a lábaimat és igyekszem hamar hazaérni, mert már így is átfagytam. Az úton kevés emberrel találkozok, szinte már mindenki otthon van a jó meleg lakásban és élvezi a párja társaságát. Csak én vagyok így egymagam, magányosan a hidegben caplatva. 
Az egyik padon egy pár ül, vidáman nevetnek, ahogy egyikük a másik hajába szórja a frissen lehullott havat. Kénytelen vagyok mosolyogni rajtuk, annyira boldognak látszanak. Épp annyira, mint amilyen én is voltam régen. Amikor ugyanígy nevettem, és szerettem, de sajnos hiába volt minden. Bármennyire is azt akartam, hogy tökéletes legyen, inkább csak egyre rosszabb lett. 
Jó pár éve már ennek a történetnek. Hanbin új fiú volt az iskolánkban, de hiába volt kedves mindenkivel, ebből sok konfliktusa volt a nagyobbakkal. Egy ilyen eset által ismertem meg, amikor épp a kukában kötött ki hála Seung Hyun-nak, aki az iskola réme volt. Mindenki félt tőle, még én is, pedig csak egy végzős srác volt, aki nagyon menőnek képzelte magát. Még becenevet is választott magának, a T.O.P név mögé bújva fenyítette a kisebbeket. Köztünk Hanbin-t is. Aznap kezdtünk el ismerkedni, amikor segítettem neki kimászni a szemetesből, előtte egy szót sem váltottunk. Gyorsan jó barátokká váltunk, hiszen rengeteg hasonlóság volt bennünk és mindkettőnknek szüksége volt már egy igazi barátra. Aki megérti, akihez bármikor bekopoghat, akár az éjszaka közepén is, ha nincs hová mennie, aki befogadja a szívébe minden előítélet nélkül és vigyáz a lelkére. Nem egyszer fordult elő, hogy az éppen tomboló apám elől hozzá menekültem. Éjszaka kiszöktem otthonról, majd átrohantam a városon egyedül, hogy inkább vele töltsem az éjszakát és ne kelljen a szüleimtől tartanom. Ő mindig ott volt velem, minden helyzetben számíthattam rá, éppúgy, ahogy ő is én rám. A legjobb barátommá vált, más nem is kellett nekem. Együtt mentünk el bulizni, csajokat felszedni, rengeteget bolondoztunk régen. 
 Kis pamacsok szállnak fel előttem, ahogy kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Nagyon hideg van idekint. A telefonom kikapcsol, úgy tűnik az akkumulátor nem bírta tovább. Egy üres padra ülök, nem messze az előbb látott pártól és csak gondolkozok. Az emlékek egyre halványultak az évek során, van ami már teljesen elveszett. Hanbin mosolyára viszont még mindig tisztán emlékszek.

Az egyik, házibuli alkalmával többet ittunk a kelleténél, én pedig Hanbin-nál kötöttem ki az éjszaka közepén,  persze ő beengedett magához. Nem voltam teljesen magamnál, csak aludni akartam, az se érdekelt hogy hol, csak az a fránya szédelgés maradt volna abba. Ruhástul vetettem magam be az ágyba, legjobb barátom mellé, aki csak rosszallóan csóválta a fejét és mellém feküdt. Akkor éjszaka éreztem először. Forró teste az enyémnek feszült, félig rajtam feküdt már, amikor megébredtem. Addig az estéig sose néztem rá másképp, csak mint a legjobb barátom. Akkor viszont valami, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni, megmozdult bennem iránta. A szívem a szokásosnál hevesebben vert, ahogy az alvó fiút néztem magam mellett. Ahogy arcát figyeltem, elgondolkoztam, vajon milyen puhák lehetnek az ajkai, amikkel szinte állandóan mosolyog. Tényleg olyan, mint amilyennek látszik? Elhessegettem a bolond gondolatokat, hiszen biztos csak a belém töltött alkohol hatására jutnak eszembe ilyen hülyeségek. Igyekeztem tovább aludni, ami nagyon nehezen ment. Végül engedtem magamnak és csak átkaroltam meleg testét és végre elaludtam. Reggel ugyanígy keltem, azzal a különbséggel, hogy a feje a nyakamban volt, és éreztem meleg leheletét a nyakamon, ami újra kiváltotta azokat a gondolatokat. Emlékszem, hogy kiabált velem, amikor elmondtam neki miket gondoltam. Persze badarságnak tartotta, hogy ez megtörténjen, ő is az alkoholra fogta. Ennek ellenére, egy jóval későbbi iskolai buliban egy részeg Hanbin támadt le engem és csókolt meg úgy, hogy azt a mai napig nem felejtem el. Másnap mind a ketten emlékeztünk az estére, így kissé kínos volt a reggeli ébredés. Ő rajtam feküdt, én meg öleltem továbbra is és nem is akaródzott elengednem. Képtelenségnek tűnt az egész, ugyanakkor mégis bíztam benne, hogy megtörténhet és tényleg szeretni fogok valakit, aki majd viszonozza is ezt. Szerettem őt, már amennyire ezt egy fiú teheti. Igyekeztem megadni neki mindent, a tenyeremen hordoztam, bármit kért én megadtam neki. Az első csókját azon az estén nekem adta, később pedig a szüzességét is. Nem bántam meg egy percet sem a kapcsolatunk alatt, pedig nagyon kezdetleges volt. Fogalmam sem volt, mi lesz a következő lépés, de ketten, együtt, mindig megoldottuk. Egy idő után már mondhatni megszokásból voltunk együtt, nem volt meg az a tűz, mint az elején. Én voltam az, aki félrelépett, aki miatt azok a barna szemek könnyekkel teltek meg azon az éjszakán. Nem tudtam elviselni a tudatot, hogy ez miattam van, így elmenekültem. Ha olyan problémám akadt, amivel nem tudtam mit kezdeni, mindig menekültem, ahogy akkor is. Szerettem őt, amikor mással feküdtem össze, akkor is csak rá gondoltam, de ez már nem számított. Eltűntünk egymás életéből, mindkettőnknek jobb volt így. Emlékszem, amikor utoljára láttam őt, ahogy sírt és nevetett egyszerre. Sírt, mert megtettem azt, amit sose gondolt volna, hogy meg fogok, és nevetett, az abszurd helyzeten. Emlékszem az utolsó üzenetre, amit tőle kaptam: 'Menj, és sose nézz vissza, ne törődj velem csak menj tovább, mert egyszer szerettelek és nincs mit megbánjak, csak a jó emlékeinket fogom őrizni..Valahogy csak el tudom viselni, valahogy csak meg tudom állni, légy boldog, ha már így alakult..' Nem akartam elveszíteni, mégis én rontottam el mindent ennek pedig az lett az eredménye, hogy összetörtem azt, akit a legjobban szerettem. Szerelmes voltam belé ugyanúgy, éreztem, ahogy szaporán veszem a levegőt a közelében, ahogy a nadrágom hamar szűk lesz, amint az ölembe ült, vagy azt a nyugodtságot, amikor csak szimplán megölelt. Az elején még számoltam minden egyes napot, amit nélküle töltöttem, végül ezt is feladtam. Mint minden mást. A vele kapcsolatos emlékeim napról napra egyre fakultak, már csak nagy vonalakban tudnám felvázolni az egészet. Nem tudom mikor jöttünk össze, azt sem, hogy mennyi ideig voltunk együtt. Valamiért, ezek nekem nem számítottak, egyszerűen csak élveztem és boldog voltam. Talán ezért is lett vége..önző voltam. 
A szél felkerekedik, én pedig egyre inkább átfagyok a padon. Egyedül indulok haza, egy apró mosollyal a szám szélén, hiszen már csak a jó emlékeket őrzöm róla.

2016. július 5., kedd

Super Pscycho Love [OS]

Műfaj: dark, thriller, yaoi 
Érintett banda: EXO, B.A.P
Páros: Kai (ooc) x Chanyeol (említésként Bang Yongguk az Apa szerepében)
Korhatár: 18+
Egyéb: trágár kifejezések, erőszak 


Kai Po.V

Világéletemben egyetlen dologhoz értettem, amit nem mondtam el senkinek sem, egészen eddig a percig. Fiatalon kerültem rossz közegbe, ahol csak az erőszak és a magány az úr, a félelem pedig mint egy bábot rángat a kínok láncaival. Tizenhét évesen jó pénzkeresési lehetőségnek gondoltam, hogy kisebb nagyobb értékeket lopok másoktól, amit később eladok, így üzletet csinálva magamnak. Csakhogy hamar lebuktam, mert a vezért házában is jártam, ott, ahol nem szabadott volna. Ő kapott el és végül vett maga mellé és mint fia éltem vele együtt a hatalmas házban. Itt kezdődött csak a sok izgalom, amit most elmesélek, hogy mások már ne kövessék el ezeket a hibákat, amiket én. 
Az első pár évben nem kaptam komoly feladatokat, csak időnként betörtem pár helyre, így kamatoztatva a tehetségemet. Mindig hangtalanul csináltam, nyomok nélkül, ezért senki nem tudta kideríteni ki vagyok, az áldozataim is csak Macskának hívtak. A hírekben sokszor láttam, hogy az általam elhozott tárgyakat keresik, vagy körözést adtak ki ismeretlen elkövetők ellen. Természetesen én és a többi fiú, csak mosolyogtunk rajtuk, hogy ilyen könnyen félre lehet vezetni a hatóságokat. Hiába akartak megkeresni, soha nem kaptak el. 
Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb lopást intéztem, de annál többször kellett eltakarítani Apa után. Elhallgattatni az esetleges szemtanúkat, megsemmisíteni minden lehetséges bizonyítékot, ami bajba keverhet minket. Miután a felnőttkorba léptem, a pitiáner ügyeket már mások kapták, nekem pedig a nagyobb kivitelezésűek jutottak. Már nem csak eltakarítottam mások után. Én hagytam mocskot a nyomomban, amivel nekem már nem kellett ezekkel foglalkoznom, csak szimplán tenni a dolgom. Élveztem a munkát, annak ellenére, hogy nem tiszta, ráadásul illegális és mások gyomra talán nem is bírná. Az én lelkem viszont elég piszkos volt már hozzá, így szívbaj nélkül csináltam, amit rám bíztak. Apa sokszor hívott be magához esténként, hogy játszunk egy keveset, én pedig minden egyes alkalommal álltam szolgálatára. Azt csinált velem, amit csak akart, hiszen ha ellenkeztem volna, bármelyik pillanatban megölhetett volna. Nem mondom, hogy nem élveztem, mivel Apa...elég jóképű volt. Pontosítok. Rohadtul vonzó. Hiába volt nálam idősebb, kötődtem hozzá és nem csak szexuálisan, hanem lelkileg is. A korát soha nem árulta el, ez nagy titok volt a házban, de nálam úgy nyolc-kilenc évvel lehetett idősebb. Furcsa volt Apának hívni...de itt ez volt a szokás, szóval én is hamar hozzászoktam. Idővel egyre többször hívatott, én pedig tettem amit kért. Ez előtt azt hittem, képtelen lennék férfivel szexuális kapcsolatot létesíteni, ám Apa megcáfolta minden észérvemet. Ahogy hozzám ért, ahogy rám nézett azokkal a sötét szemekkel...először kissé kényelmetlenül érintett  vágyakozó pillantása, de aztán az egész imponált nekem. Szerettem tetszeni másoknak és igyekeztem adni a külsőmre, amihez ebben házban minden lehetőséget megkaptam. A hajam mindig tökéletesen állt, a bőröm is szép volt, bár ez adottság kérdése is volt, az alagsorban pedig edzőterem is volt, hogy egyik fiú se essen ki a kondiból. Az az én személyes jutalmam volt, hogy időnként mesés estéket töltöttem Apával, bent a szobájában vagy valamelyik hotelban a városban, mivel jól végeztem a munkám. Egy idő után olyan érzésem volt, mintha már nem csak a szeretője lennék, hanem valamivel több. Többször előfordult, hogy éjszaka rémálmok gyötörtek, ilyenkor mindig megjelent a szobámban és reggelig nem is mozdult el mellőlem. Ezeknél az alkalmaknál úgy éreztem ez nem csak szeretői viszony, hanem valódi érzelmeket táplál irántam. Persze, másnapokon ridegen kezelt, alig szólt hozzám, szóval elég bonyolult kapcsolatban voltunk. 
Aznap is magához hívott, majd a kezembe nyomott egy mappát, amiben valószínűleg az újabb áldozatom adatai szerepeltek, amikre szükségem lehet.
- Hogy hívják?-kérdeztem halkan Apára nézve, ám ő csak megszorította a vállam és visszavonult a dolgozószobájába. Az ajtó az orrom előtt csapódott be, a névtáblája pont szemmagasságban volt. ,,Bang Yongguk" olvastam fel halkan ki tudja hányadszorra azóta, mióta itt vagyok. Minden alkalommal, amikor kimondom a nevét, furcsa borzongás jár végig, talán a ridegsége és a forró éjszakáink párosa miatt, amik egymás nélkül nem léteznének. Halk sóhajt hallatok, majd kezemben a papírral indulok le az alagsorba a kocsimhoz. Jobb szeretem ott elolvasni amit kaptam, így legalább senki nem zavar meg közben és nyugodtan kitervelhetek mindent. A mappában van róla jó pár kép, a személyi adatai, tényleg minden benne van. Mint mindig. A neve Park Chanyeol a papír szerint és nálam fiatalabb a fiú, a képein is látszik. Most ő lesz az én egerem, akivel játszok mielőtt elfogyasztom. Beindítom a kocsit és a város másik végébe megyek, jó messze lakik az biztos. Mielőtt bármihez is hozzákezdenék, beülök az egyik bárba, ami a közelben van, hogy megigyak néhány pohárkával a játék kedvéért, így sokkal izgalmasabb lesz és én is elengedem magam. A tánctéren rengetegen vannak, fiúk lányok egyaránt, egész jó áru meg kell hagyni. A pultos csaj persze azonnal rám mozdul, még a melleit is úgy igazítja, hogy szinte kiessenek a már így is sokat mutató felsőjéből. Nyájasan kérdezi mit szeretnék inni, vagy esetleg kapni tőle, közben száját harapdálja, reméli, hogy hátramegyek vele és durván megdugom mondjuk a mosdóban, hogy a szexéhes énje lenyugodjon. Hát kösz nem, kihagyom. Ehelyett a kikért piámmal a kezemben indulok a táncolók közé, hogy keressek valakit, akivel tudok táncolni. Hamar megtalálom akit keresek, annak ellenére, hogy nem őt kellett volna kiszúrnom a tömegből. Szürke haján a led fények csak úgy táncolnak, épp valami csaj bugyijában matat ha jól látom, bár nem esküdnék meg rá. A srác felemeli fejét, mintha észrevette volna, hogy nézem őt, de csak mély levegőket vesz, majd újra annak a ribancnak szenteli minden figyelmét. Ejnye Chanyeol...hát nem tanítottak meg téged udvarolni? Halkan kuncogva megyek vissza a pultoshoz még egy kör alkoholért, majd most már egyenest a magas sráchoz sétálok. Mikor már csak pár ember választ el tőle a szemei megtalálják az enyémet, én pedig kihívóan nézek vissza beletúrva fekete tincseimbe. Pár percig még szemezek vele, amíg elfogy a poharam tartalma, táncolok, időnként kezemmel végigsimítva felsőtestemen, közben párszor nadrágon keresztül markolom meg farkam. Látom rajta, hogy tetszik neki, nem is figyel a lányra, aki szinte összeesik előtte annyira fel van izgulva, de Chanyeol csak engem néz, tekintete követi a kezemet, a csípőm mozgását. Végül megunom, ennyi úgyis elég volt neki a látványomból. Lassan közelebb lépkedek, de szándékosan kikerülöm, így háttal áll nekem, ami pont megfelel. Csípőjén végigsimítok, majd finoman belemarkolok fenekébe is, de nem állok meg, csak megyek tovább. Tudom, hogy utánam fog jönni, nem tudná kihagyni. Az egyik elkerített boxba tartok, ahol nyugodtan lezavarhatjuk az előjátékot, ezzel kényszerítve arra, hogy egyre többet és többet akarjon belőlem. Lehuppanok a bőr ülésekre, majd másodpercekkel később egy másik formás fenék is helyet foglal nem messze tőlem.
- Chanyeol.-mutatkozik be fülemhez hajolva, nem tudván, hogy én tisztában  vagyok vele kicsoda ő.
- Nem inkább colos?-kuncogok majd elfogyasztom a maradék italt is a poharam aljáról. Keze hirtelen a combomon landol, a lehelete pedig a nyakamat csiklandozza, ahogy közelebb hajol.
- Tudod...igazán felhúztál..-közli velem az egyértelműt. Ha tudná, hogy ez volt a célom, valószínűleg nem lenne ennyire közvetlen. Végül is, kis szeretne a gyilkosával így társalogni?
- Valóban?
- Mit szólnál, ha ezt folytatnánk, mondjuk..a lakásomban?-kérdezi halkan fülembe suttogva, közben keze szinte már az ágyékomon pihen. Az alkohol tisztán érződik ahogy belőle árad, nekem pedig ez is csak az előnyömre válik. Legfőképp az, hogy szinte már felkínálja magát nekem. Tetszik, hogy nem köntörfalaz, egyértelmű, hogy mit akar, csakhogy az én céljaimat nem ismeri és merészen fut egyenest a halálába.
- Nem rossz ötlet..tíz perc múlva a parkolóban, világoskék Lamborgini. -állok fel mellőle és máris kimegyek a klubból. A kocsimhoz érve egyből beülök és eltüntetem az aktáját, nem kell, hogy véletlenül meglássa. Pontosan jelenik meg, ám nem ül be, csak vár, mire én intek neki és végül behajtogatja magát az autóba.
- Merre?-kérdezem beindítva járgányt, ő pedig egyből elmagyarázza. Keze megint megtalálja a lábam és újra azon járkál föl alá, ezzel hergelve engem én pedig jobban a gázra lépek. Nem mondom, hogy nem kerültem izgatott állapotba, azt sem tagadom, hogy pár perc kocsikázás után odalent már úgy állok, mint a cövek, de nekem most koncentrálnom kell a dolgomra. Piros lámpát kapunk, így megállok, mire a colos a nadrágom gombjával kezd babrálni, hogy kigombolja azt. Eltolom a kezét, de ő makacsul visszatér hozzá és pár perccel később már csak a boxerom választja el tőlem. Morcosan nézek rá még inkább rátaposva a gázpedálra, erre ő csak mosolyog és szótlanul néz engem. Úgy járatja rajtam a szemeit, mintha azokkal vetkőztetni tudna, nem kérdés mennyire kellek neki. Nekem is kellesz Chanyeol, csak egy kicsit másképp..A lámpa zöldre vált, így végre tovább indulhatunk hozzá, ami annyira nincs messze a helytől. Leparkolok a lakása előtt, majd egy mosoly kíséretében ki is szállok és az ajtóhoz megyek, ő meg csak néz, meg se mozdul.
- Reggelig ott fogsz állni, vagy be is megyünk?-kérdezem vigyorogva az ajtónak dőlve. Nagyot nyel, majd elindul felém, hogy beengedjen azon a nyamvadt ajtón. Türelmetlenül toporzékolok tovább játszva a szerepemet, ő meg csak mosolyog amikor végre bejutunk.

A lakás elég igényesen van berendezve és ízléses is, ami kicsit talán meglep. Egyedül lakik tudtommal, és a fiúknak nem az igazi a stílusérzékük ha berendezésről van szó. Mielőtt rendes körbenézhetnék, Chanyeol hátulról magához ölel és szorosan tart karjai köz a nyakamat csókolgatva.
- Nem az előszobában akarlak megbaszni, szóval menjünk beljebb..-bontakozok ki karjaiból és húzom magammal ingénél fogva.Morogva követ engem, szinte felfal a tekintetével amíg megtalálom a megfelelő ajtót. Bent semmi időm nincs, ugyanis hamar a csukott ajtónak döntve találom magam, míg a colos szája az enyémre tapad forró csókba hívva engem. Lökök rajta egyet, amitől egy lépést hátrébb tántorodik, de én ugyan nem adom magam. Perverz mosollyal nyalok végig ajkamon, a végén beleharapva és csak nézek Chanyeol szemeit, amikkel már gondolatban bizonyára pucérra vetkőztetett. Eszembe jut, hogy pontosan hogyan is terveztem véghezvinni a munkámat, de hamar el is vetem. Egy kis szórakozás mindenkinek jár...nekem pedig ez kell. Chanyeol kell. A gondolatok hamar elszállnak és percekkel később újra a colos nyálát keverem a sajátommal, ahogy vadul megcsókol. Fel van izgulva, látszik a viselkedéséből, hogy ha hozzáérnék, könnyen felrobbanna odalenn, ha pedig ez nem volna elég, még kemény merevedését is az ágyékomnak nyomja, hogy érezzem is. Elszakadok tőle, hogy a szemébe nézhessek, ő meg csak ködös tekintettel néz rám vissza, értetlen fejjel. Teljesen eufórikus állapotban van, annyira egyszerű lenne most végeznem vele, de ha már meg kell halnia, legalább megadom neki élete legjobb éjszakáját. Olyat, amilyet még soha senkivel nem élt át és már nem is fog. Megfordítom magunkat, így most az ő háta nyomódik az ajtó kemény fájának, míg én egyből kicsatolom az övet a nadrágján, majd a gombot is, végül lehúzom róla az egészet a boxerjával együtt és elé térdelek. Ujjai utat találnak tincseim közé és kérdés nélkül magára húz, de számítottam rá, emiatt nem ért váratlanul. Lágyan kezdem el nyalogatni, egyik kezemmel finoman húzogatva rajta a bőrt, míg a másikkal csípőjét fogom, hogy ne tudja felém lökni csak amíg én akarom. Hangos cuppanással eresztem ki ajkaim közül, amire egy elégedetlen morranást hallat, amin muszáj mosolyognom. Az ágyhoz húzom, majd egyből lelököm rá, hogy fölé mászhassak, majd nyakát kezdem csókolni, harapni ahol csak érem. Ebben nagy segítség, ahogy oldalra fordítja fejét, egész nyakát birtokba tudom venni. Kezem hamar visszatalál farkához, ami még mindig határozottan izgatott állapotban van, Chanyeol teste pedig megremeg, ahogy hüvelykujjam lassan körözni kezd érzékeny makkján.
- Hmm..élvezed, igaz?-suttogom fülébe halkan meg is harapva cimpáját. - Nyögjél csak, úgy ahogy az a ribanc tenné alattad..-folytatom, végül csak egymáshoz nem kapcsolódó, mocskos mondatokat lihegek fülébe, ezzel szinte az ágyhoz szögezve. Hangos nyögés szakad ki belőle, amint erősebben markolok rá hímtagjára én pedig megborzongok. Hajába túrok és annál fogva fordítom magam felé, hogy vad csókot lopjak tőle, közben kezeit feje fölé fogom, hogy ne menekülhessen, bár nem úgy nézem, mint aki ezt akarná. Ráülök derekára, hogy le tudjam venni az ingemet, ami eddig takart, ő meg csak néz közben beharapva alsóajkát. Istenemre mondom iszonyat vonzó így. Ködös tekintet, izzadságtól gyöngyöző homlok, nedves tincsek, a pulzusa az egekben, egész testében zihál alattam, az ágaskodó tagjáról már ne is beszéljünk. Hirtelen fog rá csuklómra és húz le magához annál fogva, hogy a fülembe súghassa kéjes hangon a szavakat.
- Kívánlak...nem érdekel hogy hívnak, azt akarom, hogy úgy szeretkezz velem, hogy soha el ne felejtsem...-szavai nyomán végigfut rajtam a borzongás, olyan, amit eddig csak Apa váltott ki belőlem. A  nadrágom már így is túl kényelmetlen, így pozíciót váltok, hogy levehessem. Persze Chanyeol kap az alkalmon és maga alá fordít, hogy ő húzhassa le rólam a felesleges anyagot, közben ajkai újra megtalálják az enyémeket egy forró csókban végződve. Szinte fel sem tűnik hogy került le a boxerem is, de keze egyből merevedésem után nyúl és ujjai bilincsbe zárják azt. Édes, forró és kéjes bilincsbe. Nem mozdulok, csak hagyom, hogy merev tagom eltűnjön forró és nedves ajkai közt, míg belőlem kurvákat megszégyenítő nyögés törjön fel. Elképesztő amit nyelvével művel odalent, időnként elfelejtek levegőt venni is, utána meg csak zihálva vonaglok az ágyban. Csípőmet akaratlanul is fentebb lököm, még többet akarva, ő pedig azonnal abbahagyja. Fejem mellett megtámaszkodik és homlokát az enyémnek döntve néz a szemembe. Hangos levegővételeim zavarják meg a szoba csöndjét, ami kezd igencsak zavarni. Odébb lököm a szürke hajút, így most én következek. Szemeimmel keresni kezdem a síkosítót, már ha tart magánál, ő meg egyből levágja mit kutatok.
- Legfelső fiók..-közli mosolyogva, én meg már ott is termek a kis szekrénynél az ágya mellett és ki is kapom a tubust. A biztonság kedvéért nem egy, hanem két gumit is magamhoz veszek, szerintem szükségünk lesz rá...

Visszamászok az ágyba hozzá, majd kis terpeszbe kényszerítem lábait, hogy hozzáférjek. Nyomok a kezembe a folyadékból, majd bejárata körül kezdek körözni, hogy szokja az érzést. Látom, hogy kellemetlenül érinti, hogy ő a passzív fél, de így is mindent meg fog kapni, amit csak kívánhat. Lassan beletolom első ujjamat, nem sietve, hiszen nem akarom, hogy fájjon neki. Egész könnyen magába engedi, így nem sokkal később már két ujjal tágítom és ollózok benne, hogy még jobban ellazuljon.
- Lazíts Yeol...élvezni fogod, ezt garantálom...-hajolok tagjára mondatom után, majd teljes hosszán végignyalok, igyekezve elvonni figyelmét a kellemetlen, feszítő érzésről az alfelében. Halk nyögést hallat, ami még nem az igazi, de majd amikor már benne leszek, milyen csodás hangja lesz..Hozzáteszem harmadik ujjam is, majd a negyediket, hiába nyüszítve próbál menekülni, nem hagyom. Nyelvem érzéki táncot jár férfiasságán, időnként eltüntetve teljesen a számban, máskor épp csak érintve az érzékeny tetejét. Addig akarom kínozni, amíg már majdnem elélvez, hogy aztán könyörögjön nekem, hogy engedjem meg neki, hogy az élvezet végigszáguldjon rajta.
Amikor már elég tágnak vélem, foggal feltépem a kis tasakot, majd a gumit magamra húzom, végül kenek magamra és rá is a síkosítóból, hogy könnyebb legyen. Lassan hatolok belé, mire ő fájdalmasan sóhajt alattam. Mikor teljesen elmerülök benne, várok, amíg nem jelez, hogy mehetek tovább. Percekkel később megmozdítja csípőjét, ezzel egy halk nyögést csikarva ki belőlem, majd lassan mozogni kezdek. Hála a síkosítónak, nem annyira nehéz, mint enélkül lett volna, és még talán jobban is élvezi. Kezei az enyémek után kutatnak, majd ez egyiket megfogva kulcsolja össze ujjainkat, így húzva engem közelebb magához egy édes csókra. Egyre jobban elmerülök benne, a szűk forróság miatt kezdem elveszteni a józan eszem, egyszerűen túl jó.
- Gy..gyorsabbannh....keményebbennhh..-nyögi alattam, én pedig teljesítem minden kívánságát. Egyre gyorsabban hajszolom az élvezet felé, időnként végigsimítva ágaskodó férfiasságán, vagy nyakát harapdálom, ahol csak érem. Testünk izzadtan tapad össze, ahogy teljesen ráfekszem, majd végül, mikor már látom, hogy lassan eléri azt a pontot, ahol robban, lassítok, de ugyanakkor jóval mélyebbre csúszok a szűk forróságba, ezzel egy igen hangos és nem mellesleg igen férfias nyögést csalva ki belőle. Újra és újra ugyanabban a szögben igyekszem lökni a csípőmet, mire ő egyre csak hangosodik és jobban szorítja kezemet. Beletúr a hajamba, majd ahogy végigfut rajta az élvezet hulláma, megrántja, így a hátam ívben feszül, ezzel az eddigi talán legmélyebb pontot elérve benne. Újra és újra csak nyög, jobb híján csak mocskos szavak hagyják el piros ajkait, a nevemet még mindig nem tudja.
- Mondd, hogyh minden nap akarsz engem...mondd hogy mindenemet akarodh...hogy szükséged van rám..-nyögöm ki halkan szavaimat fülébe súgva.  - Őrülj megh értemh...
Ahogy utolsó mondatom elhagyja számat, ő abban a pillanatban feszül meg, mellkasa az enyémnek nyomódik, míg feje keményen hátrafeszül és hallhatom érdes, rekedt hangját, ahogy elélvez alattam. A már eddig is szűk bejárata még jobban összehúzódik, ahogy az orgazmustól minden izma megfeszül, ez pedig engem is nyögésre késztet. Fenekébe markolok és úgy mozgok tovább, egészen addig, amíg engem is elér a megkönnyebbülés, és mélyen benne élvezek el, bár a vékony műanyag nem hagyja, hogy ezt érezze is. Újabb nyögés tör fel belőlem, ahogy megremegek egész valómban az élvezet hatására. Pár perc mozdulatlanság után lassan kihúzódok belőle, majd letakarítva magam szabadulok meg a már használt óvszertől és öltözök fel. A nadrágom zsebéből előveszem a kendőmet, amit általában nem erre a célra használok, de most nincs más ötletem. Megfogom áldozatom kezeit és mindkettőt az ágyhoz kötöm a feje fölé. Ö még mindig ködös tekintettel mered rám, azt sem tudja hol van.
- Isteni voltál, Chanyeol....rég nem élveztem ennyire.-adok forró csókot ajkaira, majd elhúzódok és előveszem a táskámból a pisztolyomat is. - Nincs szívem ezt tenni veled...de a munka, az munka, én pedig elvállaltam.-mosolyodok el. Elég visszagondolnom az előbb történtekre és beleremegek az érzésbe. Ez most egész más volt, mint korábban bárkivel. Tényleg meg kell tennem? Tényleg meg kell ölnöm őt? A kérdésekre nem kapok választ, mindeössze Chanyeol rémült tekintete fúródik az enyémbe, ahogy realizálja mi történik vele. Ujjam a ravaszra csúszik, amit hirtelen nem akaródzik meghúznom. Túl jó volt hozzá...még bármi lehetne belőle. Buta gondolatok...dolgom van. Kicsit megrázom a fejem, hogy ezek kiszálljanak a fejemből, majd határozottan meghúzom a ravaszt, a fegyverem pedig elsül.

A golyó nem találja el Chanyeolt..sőt. Még a közelében sincs. A nyitott ablakon át távozik valamerre, el messzire a sötétségbe. Nem volt szívem elvenni az életét... Hiába ez csak szex volt, volt benne valami, amit nem tudok megmagyarázni, ami arra késztetett, hogy mentsem meg a haláltól. Jól döntöttem, ezt tudom, hiszen láttam a szemeiben a hálát, amiért megkegyelmeztem neki. Most pedig itt ülök, Apa irodájában és az ő kezében van a pisztoly, az ő ujja van a ravaszon, és én vagyok az áldozat. Várom, mikor fogja meghúzni, mikor borul minden végleg sötétségbe, de még nem érkezik el. A fekete kaszás elkerül engem, ahogy Chanyeol-t is, azon a mesés éjszakán.

2016. május 10., kedd

Tiltott gyümölcs

Műfaj: yaoi
Érintett banda: History
Páros: Yijeong x Kyungil (oc)
Figyelmeztetés: 18+, erőszak, kínzás
Egyéb: -


Yijeong Po.V

Az életem úgy ahogy van tökéletes. Mindenem megvan, amit csak kívánhatok, sosem kellett szűkölködnöm, vannak barátaim, pénzem és minden egyéb. Ma épp a legjobb barátomhoz indulok egy találkára, már vagy egy hónapja nem láttam. Jaeho reggel írt KakaoTalk-on, hogy épp ráér, nemrég ért haza a külföldi útjáról én meg kaptam az alkalmon.

Befordulok az utcájába és már látom is a házát. Imádom ezt az épületet, annyira...modern. Az egyik fala teljesen üveg, így gyönyörű a kilátás a városra, főleg éjszaka. Sokszor fent maradtunk este, hogy lássuk a fényeket meg a csillagokat. A ház többi része is igen szép, Jaeho kisajátította az egész felső szintet, lent pedig a szülei laknak, ha épp otthon vannak és nem üzleti úton valahol a világban. Csöngetek a kapun, de nem jön semmilyen válasz, biztos fürdik vagy ilyesmi, így bemegyek. Úgy ismerem az egészet, mint a tenyerem, tudom mit merre találok.

-Jaeho!!-kiáltok hangosan amint belépek, hogy biztosan észrevegyen. Nem hallok semmit sem, még a zuhanyzóból sem jön ki hang, ráadásul teljesen be van sötétítve. Túl nagy csönd uralkodik, annak ellenére, hogy itthon van. Felkapcsolom a lámpát a nappaliban, de amint az égő világítani kezd, az én szememre sötétség borul és erős karok záródnak körém. A kezemet hátrakötik, olyan erősen, hogy a vékony kötél belevág a csuklómba, én pedig felszisszenek. Szabadulni próbálok, rúgok, harapok, vergődök, közben segítségért kiabálok. Kicsavarom a testem, igyekszem támadóm felé fordulni, hogy ellökhessem magamtól, de túl erős, az a valaki és továbbra sem ereszt. A hajamba markol és annál fogva húz magával. Nyögés szakad ki belőlem amikor egy könnyed mozdulattal félredob a hideg padlóra. Hátamra fordulok és igyekszem normalizálni a légzésem, ami nem igazán megy.

Nem tudom ki ez...hogy mi akar. Nem tudom hol van Jaeho, a félelem szinte megbénítja a testemet. Nehezen kapok levegőt, hiába próbálom kiszabadítani a kezem, olyan, mintha egyre csak szorosabbra húzódna az anyag. A könnyeim némán folynak végig arcomon a földre csöpögve, majd újabbak követik őket. Félek...

Kyungil Po.V

Sokáig voltam egyedül, nem voltak körülöttem barátok, teljesen magányosan éltem...pontosabban talán nem magányosan, hiszen ivótársaim vagy verekedni vágyó emberek mindig akadtak, mert én voltam az erősebb. Mellettem azt hitték ők is kemények, bárkinek visszaszólhatnak, mert tartani fognak tőlük. Hiába vagyok erős kívülről, ha belül összetörök. A városban sétáltam, amikor először észrevettem őt. Az iskolából jöhetett ki, mert egyenruhában mászkált, gondolom a haverjaival. Jó ideig csak figyeltem, valahogy közelebb akartam kerülni hozzá, de semmilyen közös dolog nem volt. Nem ismertem egy barátját sem, akikkel ő járkált azok nem az én szintemen voltak. Minden nap eljárt egy kis kávézóba pár utcára a házuktól -igen, kiderítettem hol lakik- ahová hamar odaszoktam én is. Na nem az amúgy isteni kávé és süti miatt, hanem a fiú volt az oka. Megtetszett nekem és meg akartam szerezni magamnak.

Hónapok teltek el, míg végül beszélgetni kezdtünk, persze én kezdeményeztem a társalgást, ő meg zavarba jött minden második mondatomtól. Hihetetlenül aranyos volt, minden egyes nappal jobban meg akartam ismerni. Furcsa érzés volt, olyan, amit még soha azelőtt nem éreztem. Vonzódtam hozzá, ettől pedig mondhatjuk, hogy megijedtem. Nem mentem többet a kávézóba, nem vártam meg iskola után sem, egyszerűen megszűntem...eltűntem az életéből. Hetekig keresett, hívogatott, én pedig mindannyiszor kinyomtam a telefont és nem válaszoltam az üzeneteire.

Aztán nem bírtam tovább. 

A vonzódás erősebb lett a félelmemnél és legyőzte azt. Megkerestem őt, de nem tudott róla. Azt hitte, hogy már soha nem fog látni, szerintem le is mondott rólam.  Most mégis elintéztem, hogy találkozzak vele, épp Jaeho házához igyekszem. Jaeho a legközelebbi barátja, olyanok, mint a testvérek, így kénytelen voltam kicsit átrendezni az arcát ahhoz, hogy áthívja magához Yijeong-ot, mivel annyira ellent mondott nekem. Nem akarta, hogy találkozzak vele, hogy a közelébe kerüljek, egyerűen féltette. Persze, ez részben érthető, de nekem nem állt szándékomban megérteni az érveit. Néhány kedves ember vigyázott rá addig, amíg én Yijeong-al foglalkozok. Órák óta vártam rá, egyre idegesebb lettem, pedig tudtam, hogy el fog jönni. Jaeho-ért bármit megtenne. Csöngetnek. Tudom, hogy ő az, de csak várok. A szívem hangosan dörömböl bordáim között, már-már azt hiszem kiszakad belőlem. Idegesen túrok hajamba, ahogy kinyílik az ajtó és meglátom sziluettjét, ujjaim görcsösen szorítják a kezemben tartott kendőt.

Akarom őt, mindennél jobban, így amint felkapcsolja a lámpát, azonnal mozdulok és pillanatok alatt bekötöm szemét. Szorosan tartom a testét, furcsa érzés újra a karjaimban érezni testét, amin újra és újra végigfut a félelem. Kapálózik, próbál megszabadulni tőlem, de jóval erősebb vagyok nála, így könnyűszerrel tartom fogva. Hadonászó kezeit hátra kötöm, mire ő hangosan kiált segítségért, de hiába. Nem hallja senki. Puha tincseinél fogva viszem odébb, de túl makacs és csak tovább kiáltozik, reménykedve, hogy valaki a segítségére siet. Nincs itt Jaeho, nincs itt senki, aki megmentené tőlem. Az előszobában engedem el, de erre is csak hangosan zokog.

- Azért ennyire durva nem voltam. - -suttogom halkan inkább magamnak, mint neki. A vágyam újra csak erősödik, ahogy nézem a padlón fekvő testét. Tudom, hogy undorodnom kéne ettől az énemtől,  hogy nem szabadna ilyet tennem, de nem tudok parancsolni magamnak. Leguggolok mellé, hogy jobban lássam, de mintha tudná, hogy nézem elfordul a másik irányba. Újra hajába markolok és annál fogva irányítom magam felé. Régen is szépnek láttam az arcát, most pedig méginkább. Tekintetem ajkaira téved, csöndben nézem, ahogy szavakat formál, amik még azelőtt elhalkulnak, hogy eljutnának hozzám. Könnyei áztatják a fekete kendőt szemein, egy pillanatra talán meg is szánom, de egy gyors fejrázással megszabadulok az efféle gondolatoktól.

- Yijeong...Yijeong..-mosolyodok el, amint nevét suttogom, ő pedig még levegőt venni is elfelejt.

- H...honnan...honnan tudja a nevem? - olyan édes, ahogy magáz engem. Nem tehet róla, jól nevelték, de engem igazán nem kellene, hiszen csak pár év van köztünk.

- Az nem érdekes. -mondom a szokásosnál mélyebb hangon. Nem kell egyből felismernie, mert akkor azonnal a nyakamba ugrana, úgy pedig elmaradna a játék része. - Csak játszunk egy keveset..-mosolyodok el közben lágyan hajába túrva. Mindig is szerettem puha tincseit, amik vonzottak hozzá, dús ajkait, amik édesen hívogattak egy forró csókra.

 Zihálva vette a levegőt, talán fél tőlem, pedig nem is tudja milyen mesés órák várnak rá.
- Yijeonggie...nem kell félned..-simítok arcára letörölve néhány könnycseppet. Annyira kívánom....hozzá akarok érni, a karjaimban tartani, hangos sóhajokat kiváltani reszkető testéből...

~

To be continued...

2016. május 4., szerda

Öngyilkos vallomás [BangHim OS]

Műfaj: onsehot, yaoi
Érintett banda: B.A.P
Páros: Bang Yongguk x Kim Himchan
Korhatár: 16+/18+
Egyéb: szereplő(k) halála

Himchan Po.V.

Egyedül lenni sosem könnyű. Amikor nincs melletted egyetlen ember sem, akire támaszkodhatsz, aki szinte szavak nélkül is tudja, mire gondolsz...az nehéz. Nehezebb, mint amilyennek hangzik. Magányos leszel, magadba fordulsz, aztán szép lassan megszűnsz létezni. A legrosszabb az egészben, hogy akkor sem fogsz hiányozni senkinek sem, ha már nem vagy köztük. Mintha sosem éltél volna. Hogy miért mondom el ezt? Mert ez az én történetem.

Isten tudja hány éve volt már, amikor rájöttem. A lányokat nem figyeltem úgy, mint a többi korombeli tinédzser srác, nem voltam sosem kemény gyerek, aki mindenkit lecsap, ha épp úgy tartja kedvem. Más voltam. Különböztem tőlük, amiért megbélyegeztek, valahányszor véletlenül beléjük botlottam kis híján agyonvertek, amit egy idő után otthon sem tudtam már kimagyarázni, így el kellett mondanom a szüleimnek, hogy a saját nememhez vonzódom. Anyám sírt, az apám persze őrjöngött, rengeteg időbe telt, mire elfogadta úgy-ahogy. Az iskolába ha csak tehettem elkerültem a többi diákot, nem akartam minden nap részesülni a megaláztatásokban. Nem sikerült mindig, sőt. Túl gyakran kerültem az utukba, ők pedig kaptak az alkalmon és elkaptak. Legjobb esetben csak összevertek, nevettek egy sort és otthagytak az iskola padlóján, rosszabb esetben rajtam élték ki a beteges énjüket is.
Egyik nap a bandavezérrel találkoztam össze a mosdóban. Tudtam, hogy nem kerülök ki épségben, de igyekeztem láthatatlanná válni, ám ő észrevett. Percek alatt odagyűlt az egész bagázs, engem csodásítottak. Megkötöztek, a fejem pillanatok alatt a wc kagylóba merült, én pedig csak fulladoztam amikor újra visszarántottak a levegőre. Az első tíz ütés után már nem számoltam hányszor öklöztek a gyomromba, hány bakancs nyoma marad meg a hátamon vagy hányszor köhögtem fel vért. Gyengének éreztem magam, hiszen ők öten voltak én meg egyedül. Sértő szavakat vágtak a fejemhez minden egyes alkalommal de azokhoz már hozzászoktam. Nem az fájt, amit mondanak...nem az, hogy engem kínoznak vele minden egyes nap. Hanem az, amikor ránéztem egykori legjobb barátomra, aki már régóta ebbe a bandában tartozik. Belenéztem sötétbarna szemeibe, amiből sugárzott a megvetés, az undor és a szégyen, hogy valaha ismert engem. Nem tudtam mit hittem hogy fogadja majd a másságomat, de reménykedtem benne, hogy legalább ő mellettem lesz, viszont tévedtem. Tudtam, hogy soha nem leszünk már barátok, teljesen kitagadott az életéből, egyszerűen eltűnt. Egyedül akkor láthattam, amikor a többiekkel együtt megszégyenített. Örökké el tudtam volna nézni sötét szemeit, a fekete haját, az arcélének határozott vonalát.  Fájt, ahogy rámnézett. Változtatni akartam ezen, arra vágytam, hogy újra ő legyen a legjobb barátom. Esetleg több..
Aznap este kilógtam otthonról, hogy elmenjek hozzá és megbeszéljem vele, mert nem bírtam tovább. A szülei azt mondták elment a haverjaival, majd valamikor hajnalban biztos hazaér, de megvárhatom. Letelepedtem a szobájába és ott vártam rá órákon keresztül. Közben próbáltam megfogalmazni magamban mit fogok mondani neki, bár nem jutottam túl sokra. Hajnali négy óra hat perckor esett be a szobájába, már az ajtajából éreztem a belőle áradó alkohol bűzét, de nem mozdultam. Nem mertem azt hiszem. Végül erőt vettem magamon és megszólítottam mielőtt felkapcsolta volna a lámpát.
-Yongguk...-megfontoltan ejtettem ki nevét, lassan, mintha ízlelgetném azt. Halk kuncogása megszűnt, hallottam ahogy a bőrkabátja megfeszülj a hátán, ahogy felém fordult.-Beszélnünk kell.-jelentettem ki mostmár határozottabban, de még így is gyenge próbálkozásnak tűnt. Percekig nem felelt, csak némán állt az ajtóban, a sötétben is éreztem, hogy engem bámul. Nem tudom ideges volt-e vagy sem...de nem olyan volt, mint máskor. Mikor megszólalt, a hangja rekedten szelte át a feszült levegőt engem mellkason vágva.
-Veled én nem beszélek..soha.
Hidegzuhanyként értek szavai. Nem tudtam mire számítottam, de reméltem, hogy nem lesz ilyen elutasító velem.
-Yongguk, kérlek hallgass meg...-állok fel, hogy elé menjek. Muszáj elmondanom neki, nem tudom tovább magamban tartani. Egyszerűen szétfeszít, hiszen olyan régóta tikolom előle. Az utcai lámpa fénye megcsillan sötét szemén, ahogy végre rám emeli tekintetét, ami újból megtelik gyűlölettel, ez pedig nekem szól. Egyetlen szó sem hagyja el ajkait, én pedig beszélni kezdek, ha már végre meghallgat.
-Tudom, hogy gyűlölsz és legszívesebben soha többé nem akarnál látni...de engedd meg, hogy megmagyarázzam.-kérelem halkan megint közelebb lépve.
-Nem kell megmagyaráznod..buzi vagy, ezen pedig nem változtat semmi.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ez...ez nagyon bonyolult...-motyogom halkan, míg ő leveszi dzsekijét és a székére dobja. Beletúr a hajába, majd sóhajt egyet és az ágyához lépked kikerülve engem. Mintha nem is léteznék. A földre ülök mellé és folytatom a mondandómat, bár tudom hogy nem érdekli mit beszélek. Már rég nem érdeklem őt.
- Emlékszel arra, amikor még jó barátok voltunk? Amikor bármit megtettünk volna a másikért?-kérdezem ránézve, mire egy lenéző sóhajtást kapok válaszul. -Mindegy is...akkor azt hittem, hogy mi örökre összetartozunk. Minden rezdülésedet ismerem, pontosan tudom minden egyes nézésed jelentését...jobban ismerlek, mint bárki más, te mégis ellöktél magadtól egyetlen buta ok miatt...-mondok el neki mindent, amit érzek, de ő félbeszakít.
-Ez nem csak egy buta ok! Ez undorító és szánalmas, én pedig nem viselem el tőled sem! -emeli fel hangját miközben beszél.
-De Yongguk...
-Nekem te ne Yongguk-ozz. Soha többet nem akarlak látni! - Percekig tartó mély csönd telepszik ránk, ami szinte már ősszeszorítja a tüdőmet, kirekesztve onnan az éltető oxigént. Tarkómra simítok, küszködök a saját érzéseimmel és nem tudok dönteni mi lenne a helyes. Mondjam el neki, hogy én máshogy gondolok rá? Vagy tagadjam meg magam és próbáljam visszaszerezni mint barátot? Nem tudom neki bevallani amit érzek..csakúgy nem megy. Feltérdelek hozzá és még egy rövid ideig csak nézem, majd nem törődve a következményekkel hajolok ajkaira megtámaszkodva mellette. Egy pillanatig még el is hiszem, hogy talán titkon úgy érez, mint én, aztán erős keze megtöri az egészet, amint megérzem magamon. Ujjai ráfonódnak a karomra és annál fogva tol el magától, majd olyan erősen szorítja azt, hogy szemembe könnyek szöknek.
-Ne...ne haragudj...-próbálom menteni a helyzetet, de szigorú, jeges tekintete belém folytja a szót. Elhallgatok és várok valami reakcióra. Valamire, ami azt mondja nem tettem rosszat, hogy talán helyesen cselekszem és kijutok az őrjítő körforgásból. A némaságot megtörni nincs erőm, nem tudom mit kéne tennem. Hiába jár az agyam, rövid idő múlva újra csak ajkait vagyok képes bámulni, majd egy óvatlan pillanatában újra kisajátítom őket. Finoman ízlelem a tiltott gyümölcsöt, amit soha nem kaphattam meg, pedig sokáig vágytam rá. Újra csak elutasítást kapok válaszul, így inkább felhagyok a próbálkozással.
-Yongguk..értsd meg, nem akarlak elveszíteni...-nézek szemébe miután elhúzódtam. Hangos sóhaj hagyja el torkát, majd végül megszólal.
-Már elvesztettél...és sosem kapsz vissza.- tudom, hogy igaza van. Elrontottam mindent, de jobb így, hogy tudja hányadán állunk. Fölállok az ágyáról és remegő lábakkal indulok az ajtaja felé, hogy örökre búcsút mondjak egykori barátomnak. -Viszlát Gukk...majd egyszer talán még gondolsz rám. -mondom, majd az ajtón kilépve becsukom azt, így elengedve őt, hiszen nem lehet az enyém. Soha.
Mindennek már több hete, de még mindig nem tudom túltenni magam legjobb barátom elvesztésén. Olyan, mintha meghalt volna, legalábbis számomra. A kikötő egyik elhagyott részén ülök, jó magasan egy állványon. A fene tudja miért van itt, de nekem pont megfelel. Szembefordulok a naplementével, alaposan szemügyre veszem a sokféle színt, amit az égre fest a Nap. Eszembe jut, hogy régen még ketten nézzük ugyanezt az égitestet, ugyanitt. Keserű mosoly játszik ajkaimon, majd fölállok és a korláthoz lépkedek. Épp elég magas ahhoz, hogy beleszédüljek, ha lenézek a vízre alattam, de nem félek tőle. Ma nézem meg utoljára, legalább megcsodálom hogy száguld a tenger a sziklák között. Átbújok a korlátok között, egészen ki a peremére lépek, ahonnan már nem lesz visszaút. A szél hangosan süvít a fülembe, így felhúzom a kapucnim, a hajamat is megigazítom. Minden tökéletes, egy dolgot kivéve. Nincs itt az az ember, akire a legnagyobb szükségem lenne, aki miatt pengeélen táncolok élet és halál között. A szél megfordul, most a hátam mögül fúj felém hozva egy ismerős illatot én pedig vállam fölött hátranézek. Ott áll a lépcsőnél, ziláltan, levegőt kapkodva,bizonyára idáig futott. Én csak rámosolygok mégegyszer utoljára és végleg elengedem őt. Nem azért van itt, mert viszont szeret...ez fáj a legjobban. Teljesen felé fordulok, már csak egyik kezem pihen a korláton, míg a másik integet neki, amit boldog mosolyom kísér.
-Már elvesztettelek...és sosem kaplak vissza. -mondom ki utolsó szavaimat, a vasrudat végleg eleresztem, a szél felém hozza édes illatát, ő pedig csak ott áll és nem mozdul felém. Nem nyújtja ki a karját, nem akarja, hogy vele maradjak. Hagy elmenni.
-Viszlát Gukkie..-lépek egyet hátra, a testem pedig pillanatok alatt zuhanni kezd. Még látom, ahogy hozzám iramodik, de már hiába. Döntöttem és ezt ő sem tudja megváltoztatni. Boldog vagyok, a mosolyom pedig még mindig ajkaimon játszik akkor is, amikor hátam a sziklának csapódik. Ez voltam én, Kim Himchan. Egy fiatal, boldogtalan srác, aki csak szeretni akart.