Műfaj: Threeshot, yaoi
Érintett banda: the GazettE
Páros: AoixKai
Korhatár: 18+
Egyéb:
Kai Pov.
Érintett banda: the GazettE
Páros: AoixKai
Korhatár: 18+
Egyéb:
Kai Pov.
A mai napom a lehető legjobb alkalom arra, hogy a létra aljáról végre fentebb léphessek. Talán még a tetejét is elérhetem. A nevem Kai..pontosabban Uke Yutaka, de mindenki a becenevemen szólít. Huszonkét éves rendőr létemre, még semmi sikerem nem volt eddig, pedig igyekeztem. Nem küldenek terepre, leginkább csak irodai munkákat bíznak rám némi nyomozással megspékelve.
A legfrissebb ügy felkeltette az érdeklődésemet, így utána jártam mindennek, amit eddig megtudtak az őrsön. Egy yakuza csoport a cél, akiket mindenképpen ki kell iktatni. Megvan adva a cím, hogy hány ember lehet...minden. Fejben eltervezek mindent, próbálok koncentrálni a célomra és a munkaidőm leteltével máris elrohanok egyenesen a megadott címre. Senkinek sem szóltam, úgyis visszaküldenének az irodába papírokat rendezni, de én azt nem akarom. Elegem lett belőle, szükségem van az elismerésre. Nagyon hamar odaérek az épülethez, kicsit távolabb parkolok le, mivel errefelé mindenki lát mindent és még a falnak is füle van, én pedig nem akarok ennél nagyobb bajba keveredni. Kiszállok, lezárom az autót és máris elindulok. Késő van már, és egyre sötétedik, a közvilágítás nem a legjobb. Kezem a fegyveremre simul, de nem veszem elő, amíg oda nem érek. Túl nagy a csönd... A fémajtó könnyedén kinyílik, meg sem kell erőltetni magam. Amint belépek azonnal megérzem a vér jellegzetes szagát, ahogy felém terjed a fülledt levegőben. Világítás nincs, így kénytelen vagyok az elemlámpámat használni. Felkapcsolom, lassan körbevilágítok a helyen. Nem tudom mi történt itt, de az egész olyan, mintha egy tökéletesen megrendezett és kivitelezett mészárlás lenne. A vér nagy tócsákban áll a padlón, egy-két szakadt, véres ruhadarab hever a földön, de ember nincs. Egy sem. Beljebb megyek, de a bűz szinte elviselhetetlen. Bele sem merek gondolni, hány ember halt meg itt nem is olyan rég. Egy nagyobb kupacra vetül a lámpa fénye, én pedig közelebb lépek. Valaki a földön fekszik, de nem mozdul. A testén szinte alig van ép rész, véresen, megtépázva fekszik ott. Ráfogom a fegyverem, bár nem úgy látszik, mint aki még él. Bakancsom orrával finoman megbököm, miközben próbálom megállapítani meghalt-e vagy sem.
- Hé..hall engem?-kérdezem, de semmi életjelet nem mutat. Leguggolok mellé, hogy jobban szemügyre vegyem, fegyveremet még mindig nem engedve le. Látom a tetoválásait, egyértelműen yakuza, de aki ezt tette, azt nem csak heccből végzett a csoporttal. Nyilván hajtotta a bosszú...Nem reagál semmire, de bennem megszólal valami. Valami, ami azt mondja nem hagyhatom itt meghalni. Nyakára helyezem kezem, igyekszem kitapogatni a pulzusát. Nagyon gyenge, de még életben van, tisztán érzem a lassan pumpálódó vért. A szemei nyitva vannak, csak épphogy, nem is érzékel velük. Meredten bámul a padlóra, maga elé, körülötte rengeteg vér. Nem tudom itt hagyni. Visszamegyek a kocsihoz egy plédért, aztán újra be, a dögszagú épületbe. Amennyire tudom, betekerem a pokróccal, és nehezen, de felemelem ernyedt testét. Még így is, hogy valószínűleg rengeteg vért vesztett, nem könnyű elcipelnem az autóhoz, szerencsémre út közben senkivel sem találkozunk. A hátsó ülésre próbálom meg betenni, bár nagyon nehézkesen megy, tekintve, hogy nagyobb nálam és szinte alig él. Végül sikerül és beszállok a volán mögé, még egyszer hátranézve a yakuzára elindulok. Ideges vagyok, bár fogalmam sincs miért. A városban már kevés autó jár rajtunk kívül, amitől egy kicsit megkönnyebbülök. befordulok az utcába és amilyen gyorsan csak tudok, leparkolok és újra fölemelem testét és beviszem a lakásba. Föltámolygok a szobába, kicsit imbolyogva a súly miatt és a fürdőbe viszem. Leveszem a kabátom, majd az ő ruháit is, amikből szinte már semmi sem maradt. Lassan elkezdem letisztogatni véres testét, de egyre csak újabb és újabb sebekbe ütközök. Sok mélyebb sérülése is van, amiket csak lefertőtleníteni tudok, a kisebbeket leragasztom, vagy bekötöm. A bordái alatt különösen csúnya sebesülés van, azt is lemosom. Szeme és szája megrezdül, ahogy a víz és a fertőtlenítő hozzáér bőréhez, aztán újra semmi reakció. Amennyire tudom, elrendezem, bekötözöm és átviszem a szobámba az ágyamba. Úgy döntök, nem fogom kórházba vinni, abból csak a baj lenne. Írok a főnökömnek, miszerint a héten nem megyek be dolgozni, szeretném kivenni a szabadságom. Betakarom az öntudatlan férfit és levonulok a nappaliba a kanapéra. Az egész lakásban némaság uralkodik, de mégis tudom, hogy most nem vagyok egyedül.
A legfrissebb ügy felkeltette az érdeklődésemet, így utána jártam mindennek, amit eddig megtudtak az őrsön. Egy yakuza csoport a cél, akiket mindenképpen ki kell iktatni. Megvan adva a cím, hogy hány ember lehet...minden. Fejben eltervezek mindent, próbálok koncentrálni a célomra és a munkaidőm leteltével máris elrohanok egyenesen a megadott címre. Senkinek sem szóltam, úgyis visszaküldenének az irodába papírokat rendezni, de én azt nem akarom. Elegem lett belőle, szükségem van az elismerésre. Nagyon hamar odaérek az épülethez, kicsit távolabb parkolok le, mivel errefelé mindenki lát mindent és még a falnak is füle van, én pedig nem akarok ennél nagyobb bajba keveredni. Kiszállok, lezárom az autót és máris elindulok. Késő van már, és egyre sötétedik, a közvilágítás nem a legjobb. Kezem a fegyveremre simul, de nem veszem elő, amíg oda nem érek. Túl nagy a csönd... A fémajtó könnyedén kinyílik, meg sem kell erőltetni magam. Amint belépek azonnal megérzem a vér jellegzetes szagát, ahogy felém terjed a fülledt levegőben. Világítás nincs, így kénytelen vagyok az elemlámpámat használni. Felkapcsolom, lassan körbevilágítok a helyen. Nem tudom mi történt itt, de az egész olyan, mintha egy tökéletesen megrendezett és kivitelezett mészárlás lenne. A vér nagy tócsákban áll a padlón, egy-két szakadt, véres ruhadarab hever a földön, de ember nincs. Egy sem. Beljebb megyek, de a bűz szinte elviselhetetlen. Bele sem merek gondolni, hány ember halt meg itt nem is olyan rég. Egy nagyobb kupacra vetül a lámpa fénye, én pedig közelebb lépek. Valaki a földön fekszik, de nem mozdul. A testén szinte alig van ép rész, véresen, megtépázva fekszik ott. Ráfogom a fegyverem, bár nem úgy látszik, mint aki még él. Bakancsom orrával finoman megbököm, miközben próbálom megállapítani meghalt-e vagy sem.
- Hé..hall engem?-kérdezem, de semmi életjelet nem mutat. Leguggolok mellé, hogy jobban szemügyre vegyem, fegyveremet még mindig nem engedve le. Látom a tetoválásait, egyértelműen yakuza, de aki ezt tette, azt nem csak heccből végzett a csoporttal. Nyilván hajtotta a bosszú...Nem reagál semmire, de bennem megszólal valami. Valami, ami azt mondja nem hagyhatom itt meghalni. Nyakára helyezem kezem, igyekszem kitapogatni a pulzusát. Nagyon gyenge, de még életben van, tisztán érzem a lassan pumpálódó vért. A szemei nyitva vannak, csak épphogy, nem is érzékel velük. Meredten bámul a padlóra, maga elé, körülötte rengeteg vér. Nem tudom itt hagyni. Visszamegyek a kocsihoz egy plédért, aztán újra be, a dögszagú épületbe. Amennyire tudom, betekerem a pokróccal, és nehezen, de felemelem ernyedt testét. Még így is, hogy valószínűleg rengeteg vért vesztett, nem könnyű elcipelnem az autóhoz, szerencsémre út közben senkivel sem találkozunk. A hátsó ülésre próbálom meg betenni, bár nagyon nehézkesen megy, tekintve, hogy nagyobb nálam és szinte alig él. Végül sikerül és beszállok a volán mögé, még egyszer hátranézve a yakuzára elindulok. Ideges vagyok, bár fogalmam sincs miért. A városban már kevés autó jár rajtunk kívül, amitől egy kicsit megkönnyebbülök. befordulok az utcába és amilyen gyorsan csak tudok, leparkolok és újra fölemelem testét és beviszem a lakásba. Föltámolygok a szobába, kicsit imbolyogva a súly miatt és a fürdőbe viszem. Leveszem a kabátom, majd az ő ruháit is, amikből szinte már semmi sem maradt. Lassan elkezdem letisztogatni véres testét, de egyre csak újabb és újabb sebekbe ütközök. Sok mélyebb sérülése is van, amiket csak lefertőtleníteni tudok, a kisebbeket leragasztom, vagy bekötöm. A bordái alatt különösen csúnya sebesülés van, azt is lemosom. Szeme és szája megrezdül, ahogy a víz és a fertőtlenítő hozzáér bőréhez, aztán újra semmi reakció. Amennyire tudom, elrendezem, bekötözöm és átviszem a szobámba az ágyamba. Úgy döntök, nem fogom kórházba vinni, abból csak a baj lenne. Írok a főnökömnek, miszerint a héten nem megyek be dolgozni, szeretném kivenni a szabadságom. Betakarom az öntudatlan férfit és levonulok a nappaliba a kanapéra. Az egész lakásban némaság uralkodik, de mégis tudom, hogy most nem vagyok egyedül.
Reggel szokatlanul korán ébredek, bár ezt betudom annak, hogy nem csak én vagyok itthon, ráadásul a kanapén sosem volt kényelmes. Félálomban lefőzök egy kávét még mielőtt meglátogatnám a vendéget, még rá is gyújtok. Ideges vagyok, csak az okát nem tudom. Hiszen eszméletlen, ráadásul gyenge én pedig rendőr vagyok, fegyverem is van, igazán nem lenne mitől aggódnom. Mégis, hiába sorakoztatom fel az érveket a félelem ellen, egy dolog mindent elsöpri: yakuza. Ez a kis apróság elég okot ad arra, hogy nyugtalanul lépkedjek felfelé a lépcsőn egészen a szobám ajtajáig. Óvatosan benyitok, bár magam sem tudom mire számítok. Ugyanúgy fekszik, ahogy éjjel betettem, csak egy két kötés ázott át teljesen, ezeket gyorsan kicserélem. Igyekszem fájdalommentesen csinálni, de párszor megrándul az arca, éppúgy, mint az éjjel. Mivel még mindig nincs magánál, otthagyom és inkább kimegyek a konyhába. Csinálok magamnak ebédet, gyanítom, hogy ma nem fog enni semmit. Ránézek az órára, már délután van. Nagyon gyorsan telik az idő, pedig semmit sem csináltam. Időnként ránézek, de nem látok rajta sok változást. Egy-két kisebb sebe elkezdett gyógyulni, de az egyik nagyobból még mindig szivárog a vér. Kíváncsi vagyok, mikor ébred fel, hogy fog reagálni rám, vagy egyáltalán mit fogok vele kezdeni. Napok telnek el, mire egyik reggel nyitott szemekkel találkozok, ahogy benyitok a szobába.
Aoi PoV.
Minket, yakuzákat mindenki el akar pusztítani. Úgy vélik, a világ nélkülünk egy sokkal jobb hely lehet, minden rossznak mi vagyunk a kiváltó oka. Persze, ez nagy tévedés. Tudom, hogy ha ma nem cselekszünk, akkor gyorsan vége szakadhat az életünknek. A szokásos megbeszélést tartjuk, mikor ismeretlen alakok ránk törnek. Nincs időnk védekezni, még menekülni sem tudunk. Felkapom a fegyverem, bár felesleges, elsőre eltalálnak. Látom, ahogy a társaim hullanak akár a levelek ősszel, és én nem tehetek semmit. Érzem, ahogy valami eltalál a testem legkülönbözőbb helyein, beleértve a fejem, lábam, bordáim. A világ elmosódni látszik, én pedig térde esek, onnan pedig a földön találok megnyugvást. Az én életem nem volt hosszú, a sötétség hív magához, mint régi barát üdvözöl engem, én pedig félek tőle. Nem akarok meghalni. Nem az én időm jött el, ezt tudom, érzem a csontjaimban. Nem tudom szerencse-e vagy sem, engem nem hurcolnak el az épületből, otthagynak a földön fekve, egyedül a dögszaggal. A vér vasas íze szétterjed a számban, éppolyan gyorsan, ahogy a sötétség körbevesz végleg. Ez voltam én. Shiroyama Yuu, egy fiatal yakuza, akit könnyűszerrel eltávolítottak az útból, mert könnyű préda voltam. Mindig mondták, hogy jobban vigyázzak magamra, de nem fogadtam szót. Veszélyesen éltem minden napomat, mintha az volna az utolsó. Hangokat hallok, de nem ismerek fel egyet sem, sőt. Csöndesen fekszek a padlón, némám engedve, hogy vörös vérem befesse azt, egyre nagyobb tócsát kreálva körém. Félek...
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de a sötét köpenyes még nem jött el értem. Nem érzek már semmit, a körülöttem lévő világ csak sötét foltok halmaza, néhány suttogás, hideg érintések, de még mindig élek.
Hallom, hogy valaki belép, de léptei csak tompa hang, ami alig ér el hozzám. Hozzám lép, közelebb hajol, de képtelen vagyok mozdulni. Nem hallom mit mondd, csak halk mormogás, kivehetetlen szavak jutnak el fülembe.Érzem, ahogy a testem felemelkedik a földről, átfut az agyamon a menekülés lehetősége, de csak egy halvány gondolat, ami azonnal továbbrohan. Nem tudom ki ez, mit akar tőlem.. nem tudok semmit sem. Nem érzem a fájdalmat sem, meg sem mozdulok. Újra fekvő helyzetbe kerülök, de a sötétség végül teljesen magához húz és végleg elveszek a sötét árnyakban.
Fáj. Fáj minden egyes levegővétel, minden gondolat, ami átfut az agyamon. Csak azt érzékelem, hogy kegyetlenül tüzel a testem, szinte könyörög egy kis szünetért a sok fájdalom közt, de nem kapom meg. Hallom a hangokat, morog mellettem, hozzámér egy hideg kéz, de semmi többre nem vagyok képes. Csak levegőt venni, hallgatni a szívverésem. Élni.
Idővel magamhoz térek, nehezen, de kinyitom a szemem. Próbálom felfogni a helyet, ahol vagyok, de csak foltokat látok. Nagyon lassan tisztulni kezd a kép, mikor egy fej jelenik meg az ajtóban, fél perccel később a hozzá tartozó test is feltűnik. Mereven bámulok szemébe, képtelen lennék bármi mást tenni. Közelebb jön, közben motyog valamit, de nem értem. Leül az ágyra és az arcomhoz nyúl, míg én továbbra is csak figyelem mozdulatait. A keze megáll, matat valamit, majd egy halványpiros anyaggal együtt húzódik vissza. Gyorsabban veszem a levegőt, ezzel saját magamnak okozva fájdalmat. Egyre jobban érzékelem a világot, kezdem érteni a morgását.
- ....így fogok el egy yakuzát.-kikerekedett szemekkel bámulok rá. Elfogni? Miért akarna bárki is elfogni? - Rendőr vagyok..-mondja teljesen komoly arccal. Próbálok egy keveset odébb mozdulni, sikertelenül, így csak sokkolva meredek rá. Nyelek párat még mielőtt bizonytalan, rekedt hangon megszólalnék. Mintha nem is én beszélnék..
- R..rend..őr?- nem tudok többet kinyögni, hiába próbálkozok.
- Igen, de nem kell félnie.-újra hozzám ér, most másik véres anyagot cserél le tisztára. Legszívesebben ellenkeznék, de nem tudok mit tenni, bármennyire is érzem, hogy ez nagyon veszélyes. Ő egy rendőr..fel fog adni. Ha eddig nem haltam meg, hát most halálbüntetést kapok. Végül hagyom, hogy leápoljon, úgysem tudok mást tenni, bár nem örülök neki, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok.
- Nem gondolod, hogy már rég kórházban feküdne, ha bármit is terveznék? Mondjuk föladni? Most kezdtem a szakmám... de nem arra esküdtem fel, hogy bajbajutott embert börtönbe zárjak. - magyarázza, közben egy kisebb pohárból vizet önt számba. Tiltakozni akarok, de mégsem szólalok meg. Valószínűleg már nem élnék, ha nem mentett volna meg, hálásnak kéne lennem...csak az a probléma, hogy rendőr. Csak a bajt hozza magával. Kimegy a szobából, majd alig fél perccel később újra megjelenik, megkérdezi kérek-e valamit. Bizonytalanul nézek sötét szemébe, közben próbálom újra fentebb küzdeni magam. Mellém lép és azonnal segít, annyira kényelmetlennek érzem a helyzetet. Sosem voltam ennyire kiszolgáltatva.Aggódva néz rám, én pedig halkan hümmögök.
- Ha kell valami, akkor nyomd meg ezt..- ad a kezembe egy kis kütyüt.- Bárhol hallani fogom.
- Értem..öhm..ehetnék valamit?-kérdezem halkan.
- Persze, mindjárt hozok valamit..-indul el, újra egyedül hagyva engem. Mivel nem tudok mit tenni, így csak várok, közben pedig körbenézek a szobában, bár fekve nem sokat látok. Nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy ki vagyok szolgáltatva egy ismeretlennek, aki ráadásul még rendőr is.
Kai Pov.
Lefelé menet már sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Megnyugtat a gondolat, hogy gyakorlatilag képtelen bármire is segítség nélkül. Könnyen emészthető ételt csinálok, nem szeretném, hogy ne tudjon enni. Viszonylag hamar elkészülök vele és már felfelé tartok. Odafenn csak lesújtó pillantásokat kapok tőle, annak ellenére, hogy nélkülem már valószínűleg nem élne. Mellé ülök és mint egy gyereket, nekiállok megetetni. Morcosan pislog rám, de nem tehetek mást.
- Ne aggódj, én sem élvezem..- mintha a fejében olvasnék, annyira nyitott könyv mindene. Az arcára van írva mennyire utálja a helyzetet.
- Akkor miért nem... passzolsz le inkább?- kérdésére egy kis ideig nem tudok válaszolni.
- Szerinted kinek?
- Nem tudom..bárkinek, aki nem rendőr...és nem megölni akar. - belenéz a szemembe, most kifejezetten tiszta a tekintete.
- Sajnos be kell érned velem, azt sem tudom miért hoztalak el.
- Otthagyhattál volna.-közli hidegen. Meglepődök rajta, hiszen hogy lettem volna képes ott hagyni?
- Rendőr létemre még ember vagyok...- mondom, ő pedig nem hajlandó többet beszélni, még enni sem. Morcosan néz rám újra, de nem foglalkozok vele. Leteszem a tálcát az ágy melletti kis szekrényre és inkább kimegyek egy ,,nekem mindegy" mondattal. Ha nem, hát nem, én nem fogom erőltetni, hogy fogadja el. Nem tudom miért hoztam el..ráadásul magamhoz. Egyre feszültebb vagyok, minél több időt töltök a közelében, és minél többet beszélünk. Haragosan vonulok a nappaliba, mire csöngetnek. Erőt veszek magamon és egy unalmas ábrázattal ajtót nyitok.
Fáj. Fáj minden egyes levegővétel, minden gondolat, ami átfut az agyamon. Csak azt érzékelem, hogy kegyetlenül tüzel a testem, szinte könyörög egy kis szünetért a sok fájdalom közt, de nem kapom meg. Hallom a hangokat, morog mellettem, hozzámér egy hideg kéz, de semmi többre nem vagyok képes. Csak levegőt venni, hallgatni a szívverésem. Élni.
Idővel magamhoz térek, nehezen, de kinyitom a szemem. Próbálom felfogni a helyet, ahol vagyok, de csak foltokat látok. Nagyon lassan tisztulni kezd a kép, mikor egy fej jelenik meg az ajtóban, fél perccel később a hozzá tartozó test is feltűnik. Mereven bámulok szemébe, képtelen lennék bármi mást tenni. Közelebb jön, közben motyog valamit, de nem értem. Leül az ágyra és az arcomhoz nyúl, míg én továbbra is csak figyelem mozdulatait. A keze megáll, matat valamit, majd egy halványpiros anyaggal együtt húzódik vissza. Gyorsabban veszem a levegőt, ezzel saját magamnak okozva fájdalmat. Egyre jobban érzékelem a világot, kezdem érteni a morgását.
- ....így fogok el egy yakuzát.-kikerekedett szemekkel bámulok rá. Elfogni? Miért akarna bárki is elfogni? - Rendőr vagyok..-mondja teljesen komoly arccal. Próbálok egy keveset odébb mozdulni, sikertelenül, így csak sokkolva meredek rá. Nyelek párat még mielőtt bizonytalan, rekedt hangon megszólalnék. Mintha nem is én beszélnék..
- R..rend..őr?- nem tudok többet kinyögni, hiába próbálkozok.
- Igen, de nem kell félnie.-újra hozzám ér, most másik véres anyagot cserél le tisztára. Legszívesebben ellenkeznék, de nem tudok mit tenni, bármennyire is érzem, hogy ez nagyon veszélyes. Ő egy rendőr..fel fog adni. Ha eddig nem haltam meg, hát most halálbüntetést kapok. Végül hagyom, hogy leápoljon, úgysem tudok mást tenni, bár nem örülök neki, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok.
- Nem gondolod, hogy már rég kórházban feküdne, ha bármit is terveznék? Mondjuk föladni? Most kezdtem a szakmám... de nem arra esküdtem fel, hogy bajbajutott embert börtönbe zárjak. - magyarázza, közben egy kisebb pohárból vizet önt számba. Tiltakozni akarok, de mégsem szólalok meg. Valószínűleg már nem élnék, ha nem mentett volna meg, hálásnak kéne lennem...csak az a probléma, hogy rendőr. Csak a bajt hozza magával. Kimegy a szobából, majd alig fél perccel később újra megjelenik, megkérdezi kérek-e valamit. Bizonytalanul nézek sötét szemébe, közben próbálom újra fentebb küzdeni magam. Mellém lép és azonnal segít, annyira kényelmetlennek érzem a helyzetet. Sosem voltam ennyire kiszolgáltatva.Aggódva néz rám, én pedig halkan hümmögök.
- Ha kell valami, akkor nyomd meg ezt..- ad a kezembe egy kis kütyüt.- Bárhol hallani fogom.
- Értem..öhm..ehetnék valamit?-kérdezem halkan.
- Persze, mindjárt hozok valamit..-indul el, újra egyedül hagyva engem. Mivel nem tudok mit tenni, így csak várok, közben pedig körbenézek a szobában, bár fekve nem sokat látok. Nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy ki vagyok szolgáltatva egy ismeretlennek, aki ráadásul még rendőr is.
Kai Pov.
Lefelé menet már sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Megnyugtat a gondolat, hogy gyakorlatilag képtelen bármire is segítség nélkül. Könnyen emészthető ételt csinálok, nem szeretném, hogy ne tudjon enni. Viszonylag hamar elkészülök vele és már felfelé tartok. Odafenn csak lesújtó pillantásokat kapok tőle, annak ellenére, hogy nélkülem már valószínűleg nem élne. Mellé ülök és mint egy gyereket, nekiállok megetetni. Morcosan pislog rám, de nem tehetek mást.
- Ne aggódj, én sem élvezem..- mintha a fejében olvasnék, annyira nyitott könyv mindene. Az arcára van írva mennyire utálja a helyzetet.
- Akkor miért nem... passzolsz le inkább?- kérdésére egy kis ideig nem tudok válaszolni.
- Szerinted kinek?
- Nem tudom..bárkinek, aki nem rendőr...és nem megölni akar. - belenéz a szemembe, most kifejezetten tiszta a tekintete.
- Sajnos be kell érned velem, azt sem tudom miért hoztalak el.
- Otthagyhattál volna.-közli hidegen. Meglepődök rajta, hiszen hogy lettem volna képes ott hagyni?
- Rendőr létemre még ember vagyok...- mondom, ő pedig nem hajlandó többet beszélni, még enni sem. Morcosan néz rám újra, de nem foglalkozok vele. Leteszem a tálcát az ágy melletti kis szekrényre és inkább kimegyek egy ,,nekem mindegy" mondattal. Ha nem, hát nem, én nem fogom erőltetni, hogy fogadja el. Nem tudom miért hoztam el..ráadásul magamhoz. Egyre feszültebb vagyok, minél több időt töltök a közelében, és minél többet beszélünk. Haragosan vonulok a nappaliba, mire csöngetnek. Erőt veszek magamon és egy unalmas ábrázattal ajtót nyitok.
