Madness. -Who is in control?! Part III.-

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi 
Figyelmeztetés: +16
Egyéb: nincs
AJÁNLOTT ZENE: MELANIE MARTINEZ - MAD HATTER (IDE kattintva elérhető!)

Yoongi Po.V.:

Ahogy belenézek a szemébe, látom benne, hogy ő nem ezt akarja. Nem tudja kontrollálni magát, a pszichopata mosolya még mindig ott virít a száján én pedig bele se gondolok inkább mit akar velem csinálni. Régebben mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, de már egy jó ideje nem tudom őt kezelni. Pedig szüksége lenne rá. Pszichológushoz nem akarnám küldeni, ott csak annyit mondanak rá őrült és bedugják a diliházba. Rosszabb esetben még kísérleti patkánynak is használnák, azt pedig nem akarom. Egyre inkább érzem, hogy kicsúszik Taehyung kezéből az irányítás, még az a kevés is, ami volt. Hiába próbálok menekülni, szabadulni erős karjai közül, ő viszont nem hagyja. Nem ereszt, mindegy milyen hangosan kiáltok, vagy milyen erősen próbálom lelökni. Nem tudom mit tegyek még többet. Túl erős és minél jobban ellenkezem, annál inkább erőszakoskodik velem.

Taehyung Po.V.:

 Nem tudok különbséget tenni a gondolataim között. Képtelen vagyok elengedni őt, pedig tudom, hogy kellene, még mielőtt valami rosszat teszek vele. Erőszakosan tolom fel a pólóját, hogy fehér bőre elém kerüljön, ami igazán tetszetősen vonaglik alattam. Néhány korábbi nyom még mindig látszik rajta, ami felkorbácsolja az idegeimet. Nem tudnám behatárolni milyen érzés kerít hatalmába, amikor látom szenvedő arcát. Talán tetszene a látvány? Élvezem? Persze, hogy élvezed..különben nem tennéd! Már megint....újra csak suttogás, sötétség és őrület. Nem bírom, nem megy..nem tudok tovább küzdeni ellene. Yoongi nyöszörög, ahogy fejét jobban a párnába nyomom, de nekem ez még nem elég. A zsebem rejtekéből előkotrok egy régi üvegdarabot, majd lassan, kínzóan kezdek szép mintákat rajzolni fehér bőrébe. Pillanatok alatt befesti a kezemet kicsorduló vére, de én többre vágyom. Az őrület egyre inkább úrrá lesz rajtam, már nem fogom tudni megállítani. Mindent fel fog emészteni, ami csak az útjába kerül, kezdve velem. Hangja zene füleimnek, így tovább folytatom, mígnem már túl kevés érintetlen hely marad hátán. A vér illata meglepő mód hatással van rám, így közelebb hajolva szemügyre veszem a karcolásokat. Némelyikből még kibuggyan egy-egy csepp vér, amit én mosolyogva nyalok le róla. Édesebb, mint amire számítottam. Kíváncsi lennék a többire is, de a figyelmem lankadt egy pillanatra, így kiszabadul. Odébb taszít engem, ő pedig a szoba másik végébe szalad és felém fordulva igyekszik félelmetesen nézni a szemembe. Csakhogy én nem félek tőle..neki kellene tőlem. Lassan lépkedek felé, kezembe törölve számat, és csak hallgatom kétségbeesett légzését. Erőt veszek magamon és igyekszem önmagam maradni, ám a fejembe hasító fájdalom térdre kényszerít, a hangok pedig egyre csak hangosodnak az elmémben. Kezeimbe temet arcom, ahogy térde esek a súly alatt, amit a lelkem cipel, feladom. Felnézek rá és hosszúnak tűnő percekig csak figyelem minden lélegzetvételét, ahogy pupillái kitágulnak a félelemtől. Végül talpra állok.

Yoongi Po.V.:

Félek. Talán most először érzem azt, hogy nem fogok tudni megmenekülni. Hiába kiáltok, kapálózok..nem ereszt. Bánt, összetör és már nem csak testileg, azt még elviselném. Nem tudom mivel tudnám megállítani, olyan eszelős tekintettel vizslat engem, mintha már rég nem volna önmaga. A szeméből eltűnt az a halvány fény is, ami biztosított róla, hogy Ő még ott van.  A hátam szúr, minden egyes lélegzetvételnél, de próbálok nem figyelni rá, ahogy a bőröm feszül a sebeken. Eddig még azt hittem, hogy tudok rajta segíteni, hogy ha mellette vagyok el fogja bírni ezt a súlyt, de úgy látszik tévedtem. Az ajtó zárva, az ablak túl kicsi. Úgy érzem  nem menekülhetek haragja elől, amit az ellenkezésem váltott ki belőle, mégis, egyfajta sajnálatot érzek iránta annak ellenére, hogy ha tehetné, megölne. Elpusztítana, mint másokat, én sem lennék különb tőlük. Legfeljebb csak mosolyogna miközben végignézi a szenvedésem, hiszen nem lenne fájdalommentes. Felém indul újra, én pedig a falhoz lapulok. Szájába harap, ahogy végignéz rajtam, én pedig nagyon nyelve gondolkozok, hogy védjem meg magam. Elém lép, de nem ér hozzám, csak a falnak támaszkodva néz rám, egyenesen bele a lelkembe.

Taehyung Po.V.:

Olyan érzés, mintha megkötöztek volna. Mintha kendőt kötöttek volna a szemem elé, nem látok már tisztán, csak borzalmas képeket látok, amik egyre csak rosszabbak. Ne aggódj...mi elintézzük...és végre..végre szabadok lehetünk. Mi..együtt. Kettesben..Suttogja egy mély, rekedt hang a fülembe, nekem pedig idő kell, hogy felismerjem, a saját hangomon szólt...

Chains. -Who is in control?! Part II.-

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi 
Figyelmeztetés: +16
Egyéb: nincs
AJÁNLOTT ZENE : CHAINS (IDE kattintva elérhető!)

Taehyung Po.V.:

Nem akartam megosztani vele ezeket az álmokat, azokat az emlékeket, amiket mélyen magamban őrzök eltemetve, Legalábbis eddig ezt hittem. Yoongi csak ült és minden tudó tekintettel nézett rám várva az elmémet fogságban tartó rémekre. Értem, tudom, hogy segíteni akar...hisz' a legjobb barátom, mégis nehezemre esik megnyílni előtte ebben a témában. Túl sok az érzés, az emlék, ami miatt nem tudok nyugodni. 

- Ez már régen kezdődött...vagyis..annyira mégsem rég. Jungkook a féltestvérem volt és nagyon szerettem őt. Mindig mosolygott, amikor együtt voltunk, azzal az aranyos nyuszi mosolyával. - kezdek bele a múltam meséjébe. - Tudod, én azt hittem, minden rendben van.
- Hogy érted, hogy azt hitted? - kérdez bele halkan rám pillantva. Felülök az ágyban, de nem válaszolok. Tarkómra simítok és próbálom felidézni a borzalmakat, amiket tettem akkor.
- Egy ideig nagyon jól megvoltunk...mindenki örült, hogy együtt vagyunk, én jó tanuló voltam az iskolában semmiben nem szenvedtem hiányt. - folytatom halkan a pólóm szélét piszkálva. -Tényleg mindenem megvolt, nem volt okom panaszra. Aztán eljött az az időszak, amikor lázadozni akartam. - itt megállok a történetben, hiszen ez nehéz korszak volt. Nem tudtam kezelni a helyzeteket, amiket elém dobott az élet és csak sodródtam az árral.

Yoongi Po.V.:

Taehyung hirtelen elhallgat és úgy látom már nem is fogja folytatni a múltját. Hiába próbáltam már párszor rávenni arra, hogy legalább beszélje ki magából, ő nem hagyta magát. Minden alkalommal egy kicsivel tovább jutunk, több dolgot tudok meg róla, de még nem tudja megosztani velem teljesen.
- Tae....tudnom kell mindent. - próbálom rávenni, hogy folytassa, de túl makacs.
- Menj el inkább még mielőtt nagyobb bajod lesz..- fejét lehajtja, még csak rám se néz miközben hozzám beszél. Leülök mellé az ágyra és csak hallgatok, hátha túljutunk a kialakult helyzeten.
- Figyelj..én melletted vagyok bármi is történjen. Nem fog elriasztani az, ami te vagy, de ezt mondtam már. - kezdem lassan hátát cirógatni nyugtatásképp, ám nem számítok a reakciójára. Egy pillanat alatt kap kezem után és hamar a kemény földön találom magam hátrafeszített kézzel, ő pedig derekamra térdel, hogy ne tudjak mozogni. Fájdalmasan szisszenek fel, ahogy hajamba tép, hihetetlen erő van benne, ami ilyenkor megmutatkozik. Nem számoltam vele, hogy még az álmai hatása alatt lehet, így váratlanul ért. Erőszakosan húzza tincseimet, míg kezemet továbbra is fogja, de én tűröm. Eltűrök mindent annak érdekében, hogy végre megszabaduljon a rémeitől, amik börtönbe zárják az ép elméjét. Lassan lazul a szorítása, és már azt hihetném elereszt, de nem..még játszani akar. A hátamra fordít, én pedig esélyt látok a szabadulásra és lelököm magamról. Hangos puffanással ér földet mellettem a padlón és pár másodpercig nem is mozdul, de utána újult erővel próbál elkapni engem.

Taehyung Po.V.:

A föld hideg és kemény, ahogy a testem nekicsapódik, de pont nem érdekel. Megrázom a fejem, így elmúlik a pillanatnyi szédülés és újra normálisan látok.
- Yoongi...hát nem akarsz játszani velem? - kérdezem vigyorogva, de csak hallgatást kapok válaszul. Nem mozdul, csak ridegen néz rám, ezzel igyekszik elrejteni a félelmét. Tudom, hogy fél...érzem. -Én viszont szeretnék...nagyon szeretnék. - tápászkodok fel a földről, hogy elé léphessek ezzel elzárva a menekülés útját.- Ugye te is akarod?
Yoongi csak a feját rázza és továbbra is néma, mintha nem tudna beszélni.
- Elvitte a cica a nyelvedet picinyem? - becézem, bár nálam idősebb mégis minden gond nélkül teszem. Végre látom, hogy ellenkezni akar, hiszen sértem az egóját a viselkedésemmel, de nem bánom. Élvezem, ha játszunk, ez nekem csak jó akárhonnan nézem is. Az lesz, amit én akarok, ha pedig mégsem történne így, az ő életét is lerövidítem, amikor az nekem tetszik. Ismerős terepen mozgok, a szoba falain nem fog átszűrődni semmilyen hang, köszönhetően a hangszigetelésnek. Gondolom nem akarták hallani a hangokat, amik engem is megrémítettek. Jeges érintést érzek a nyakamon, a borzongás végigfut a gerincemen tőle, tudom, hogy itt vannak. Nem fordulok meg, teljesen felesleges, hiszem pontosan tudom mit akarnak tőlem.
- Azt mondják, hogy nem félsz tőlem...azt suttogják, hogy tanítsam meg neked mi a félelem...-guggolok le mellé mosolyogva. - Igazat beszélnek?
- Tae...-suttogja nevemet halkan, szinte alig hallom.
- Neked csak V. - közlöm hűvösen, majd hajába markolva húzom fel és irányítom az ágy felé, majd rá is lököm. - Feküdj.
- Taetae..nem akarom. - nyöszörgi ahogy még mindig tincseinél fogva tartom. Magam felé fordítom, de csak annyi időre, míg kezem az arcán csattan.
- Én nem Taehyung vagyok, nem megmondtam? Ne ellenkezz..bár..szeretem a játékot. Főleg, amikor én vadászok..-harapok számba mondatom végén.
Fogd meg...kapd el és ne ereszd...játsz még, játszd a szereped! Ne engedd, hogy beléd lásson...majd mi segítünk. A hangok...a hangok, amik támogatnak engem, ugyanakkor megrémisztenek, de a mosolyom változatlan marad. Csak a szememben látszik a félelem, hogy nem tudok menekülni előlük.

Try'na break the chains, but

the chains only break me!

Who is in control?!

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi, Jeon Jungkook
Figyelmeztetés: 16+
Egyéb: nincs
 AJÁNLOTT ZENE: WHO IS IN CONTROL? (NEM az eredeti verzió, IDE kattintva elérhető!)

Taehyung Po.V.:

Egyedül ültem az ágyamban, hajnalban a sötét szobában. Nem volt mellettem senki..csak Ők. Ők, akik hozzám érnek, belemásznak a fejembe hogy kínozzanak. Nem telik el nap nélkülük, szinte már éget az érzés, ahogy közelednek felém, amint lemegy a Nap. Félelmetes az egész, olyan, mintha nem is én lennék. A szobám falai jegesen zárnak körbe engem és azt hiszem egyedül már nem tudok megbirkózni vele. Túl nehéz..erősebb mint én. Nagyobbra nőtt a testemnél, belülről szétfeszít teljesen az ép elmém már egyre gyengébb. Az árnyak lágyan ölelnek át ezzel kiszorítva belőlem a levegőt, én pedig csak kétségbeesetten próbálok szabadulni, kiáltani, de ők mindent elnyelnek. Egy erős kezet érzek a sajátomon, ahogy megszorítja azt. Már épp elhúzódna, mikor utána kapok és igyekszem magamhoz húzni a tulajdonosával együtt ám az nem jön, egyszerűen szertefoszlik. Nem tudom tovább elviselni...nem megy. A hirtelen rám törő érzésektől könnyek gyűlnek a szememben és néma patakként folynak le arcomon. Lehajtott fejjel ülök a plüssömet szorongatva és próbálom kiűzni őket a fejemből. Valaki hozzám szól, de nem ismerem fel a hang forrását. A nevemen szólít, a hang félelemmel és aggódással van tele, én pedig felé fordulok. Jungkook áll az ágyam mellett, hatalmas szemeket meresztve rám. Nem tudom mit keres a szobámban, de nem szabadna itt lennie, anya meg is tiltotta neki, hogy belépjen ide egyedül. Nem volt véletlen, hogy eltiltották tőlem, a féltestvérétől, hiszen már nem csak magamra  vagyok veszélyes. Ő csak néz és motyog valamit, de a hangoktól egy szót sem értek. A fülembe súgják, hogy mit tegyek, hogy ne hagyjam elmenni, ha már itt a lehetőség egy kis játékra. Elmosolyodok, ahogy rémült szemeibe nézek és csak megpaskolom magam mellett az ágyat. 

- Gyere Jungkook...játszunk egy kicsit...-mosolygok tovább, az sem érdekel, hogy a hajam a szemembe lóg, így szinte nem látom, csak a szemeit, amik félelemmel vannak tele, mégis megcsillan bennük a kíváncsiság. Lassan, nagyon lassan mászik fel mellém, míg én igyekszem nem elijeszteni őt saját valómmal. Az árnyak a hátam mögött tömörülnek össze és mind árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, várva arra mikor robbanok.

- Kicsi Kook, nem kell félned..téged nem bántalak.- fogom meg bíztatólag kezét, holott pontosan tudom, hogy ez nem én vagyok. Valaki más irányítja a tetteim, a szavaim még talán az érzéseimet is. Mikor helyet foglal velem szemben, legszívesebben azt kiabálnám neki, hogy meneküljön, fusson amilyen gyorsan csak tud, hogy ne érjem utol. Bújjon el előlem olyan helyre, ahol soha nem fogom megtalálni, ahol nem tudom majd bántani, de a sötét alakok befogják a számat. Meg sem szólalok, csak hagyom, hogy a kezem a párnám alá rejtett késért nyúljon, ami nem sokkal később már Kook mellkasát szántja végig, több helyen mély sebet ejtve puha bőrén. Vörös vére patakokban folyik le a fehér ágyneműre, míg  én gyenge láncszemként török meg és kezdek el csendben sírni. Olyan, mintha ez nem is én lennék, nem lehetek ilyen hidegvérű. Halkan kuncogok, ahogy küzd az életben maradásért, pedig felesleges. A szíve heves tempóban pumpálja a vért, ami befesti a puha anyagot, a keze pedig az enyém után kap, de már mindegy. Percek kérdése, és elvérzik, én pedig csak nevetek. Egyre hangosabban kacagok a látványon, ahogy erőtlenül fogja meg a kést tartó kezemet, ahogy lassan kihuny a fény a szeméből és vége lesz. Elveszem az életét, hogy én élhessek, pedig nem akartam, mégis szórakoztat az érzés. Furcsa ez a kettősség, nem értem magam. Mélyen belül a lelkem darabokban hever, a sötét árnyak pedig rátelepednek. Elveszik azt, ami miatt még részben önmagam voltam. Nem tudom mennyi idő telt el, de Kook már csak hidegen mereszti rám mélybarna szemeit, amik már nem fénylenek többé. Óvatosan meglököm a testét, ami azonnal a padlóra esik hangos puffanással kísérve. Furcsa pózban terül el, nekem pedig újra nevetnem kell. Szörnyű érzése, de ugyanakkor csodálatos is. 

- Taehyung!-szól rám valaki hirtelen. Nem emlékszem, hogy más is lenne rajtam és Kook-on kívül a szobámban. Rémülten nézek körbe, de nem látok senkit sem, csak hallom, ahogy újra és újra a nevemen szólít.

- Taehyung, ébredjen! - szinte már kiabál, majd erős rántást érzek a karomon, a szemeim pedig elhomályosulnak. Amint kinyitom, egy teljesen más hely fogad, ami némileg világosabb. A pólóm vizesen tapad felhevült testemre és időbe telik, mire felfogom hol is vagyok és ki szólongat még mindig. Egy ismerős arc néz szembe velem, eltakarva az ablakból beszűrődő fényt, így végre látom ki is beszél hozzám. Amint kitisztul a kép megfeszült izmaim ellazulnak és egy hangos sóhaj szakad ki belőlem. 

- Mit álmodtál? -szorítja meg a karjaimat. - El kell mondanod most azonnal mindent, amire emlékszel.- jelenti ki, közben tekintete nem engedi az enyémet. Megrázom a fejem és inkább alaposan szemügyre veszem a felettem támaszkodót. A pólója alól kilátszik a kötés, mire kérdő tekintettel nézek rá.

- M...mit csináltam? - kérdezem halkan, számat is alig mozgatva. Észreveszi, hogy kilóg a kötés és azonnal el is takarja előlem.

- Nem fontos..a lényeg az, hogy mit álmodtál. Mondj el nekem mindent...különben nem tudok rajtad segíteni. - nagyot nyelek, bele sem merek gondolni, hogy mit tehettem vele, amíg nem voltam itt. Az elmém messze járt, ki tudja mennyi ideig és fogalmam sincs mit tegyek ez ellen. Sokáig tart, míg végre megnyugszom, Yoongi pedig türelmesen vár a jegyzetfüzetével a kezében, hogy belekezdjek. Nehéz..nagyon nehéz elmondanom neki, de tudom, hogy nélküle nem tudom kiűzni őket a fejemből, így halkan elkezdem őt beavatni az álmaimba, amikben nem vagyok önmagam....