Öngyilkos vallomás [BangHim OS]

Műfaj: onsehot, yaoi
Érintett banda: B.A.P
Páros: Bang Yongguk x Kim Himchan
Korhatár: 16+/18+
Egyéb: szereplő(k) halála

Himchan Po.V.

Egyedül lenni sosem könnyű. Amikor nincs melletted egyetlen ember sem, akire támaszkodhatsz, aki szinte szavak nélkül is tudja, mire gondolsz...az nehéz. Nehezebb, mint amilyennek hangzik. Magányos leszel, magadba fordulsz, aztán szép lassan megszűnsz létezni. A legrosszabb az egészben, hogy akkor sem fogsz hiányozni senkinek sem, ha már nem vagy köztük. Mintha sosem éltél volna. Hogy miért mondom el ezt? Mert ez az én történetem.

Isten tudja hány éve volt már, amikor rájöttem. A lányokat nem figyeltem úgy, mint a többi korombeli tinédzser srác, nem voltam sosem kemény gyerek, aki mindenkit lecsap, ha épp úgy tartja kedvem. Más voltam. Különböztem tőlük, amiért megbélyegeztek, valahányszor véletlenül beléjük botlottam kis híján agyonvertek, amit egy idő után otthon sem tudtam már kimagyarázni, így el kellett mondanom a szüleimnek, hogy a saját nememhez vonzódom. Anyám sírt, az apám persze őrjöngött, rengeteg időbe telt, mire elfogadta úgy-ahogy. Az iskolába ha csak tehettem elkerültem a többi diákot, nem akartam minden nap részesülni a megaláztatásokban. Nem sikerült mindig, sőt. Túl gyakran kerültem az utukba, ők pedig kaptak az alkalmon és elkaptak. Legjobb esetben csak összevertek, nevettek egy sort és otthagytak az iskola padlóján, rosszabb esetben rajtam élték ki a beteges énjüket is.
Egyik nap a bandavezérrel találkoztam össze a mosdóban. Tudtam, hogy nem kerülök ki épségben, de igyekeztem láthatatlanná válni, ám ő észrevett. Percek alatt odagyűlt az egész bagázs, engem csodásítottak. Megkötöztek, a fejem pillanatok alatt a wc kagylóba merült, én pedig csak fulladoztam amikor újra visszarántottak a levegőre. Az első tíz ütés után már nem számoltam hányszor öklöztek a gyomromba, hány bakancs nyoma marad meg a hátamon vagy hányszor köhögtem fel vért. Gyengének éreztem magam, hiszen ők öten voltak én meg egyedül. Sértő szavakat vágtak a fejemhez minden egyes alkalommal de azokhoz már hozzászoktam. Nem az fájt, amit mondanak...nem az, hogy engem kínoznak vele minden egyes nap. Hanem az, amikor ránéztem egykori legjobb barátomra, aki már régóta ebbe a bandában tartozik. Belenéztem sötétbarna szemeibe, amiből sugárzott a megvetés, az undor és a szégyen, hogy valaha ismert engem. Nem tudtam mit hittem hogy fogadja majd a másságomat, de reménykedtem benne, hogy legalább ő mellettem lesz, viszont tévedtem. Tudtam, hogy soha nem leszünk már barátok, teljesen kitagadott az életéből, egyszerűen eltűnt. Egyedül akkor láthattam, amikor a többiekkel együtt megszégyenített. Örökké el tudtam volna nézni sötét szemeit, a fekete haját, az arcélének határozott vonalát.  Fájt, ahogy rámnézett. Változtatni akartam ezen, arra vágytam, hogy újra ő legyen a legjobb barátom. Esetleg több..
Aznap este kilógtam otthonról, hogy elmenjek hozzá és megbeszéljem vele, mert nem bírtam tovább. A szülei azt mondták elment a haverjaival, majd valamikor hajnalban biztos hazaér, de megvárhatom. Letelepedtem a szobájába és ott vártam rá órákon keresztül. Közben próbáltam megfogalmazni magamban mit fogok mondani neki, bár nem jutottam túl sokra. Hajnali négy óra hat perckor esett be a szobájába, már az ajtajából éreztem a belőle áradó alkohol bűzét, de nem mozdultam. Nem mertem azt hiszem. Végül erőt vettem magamon és megszólítottam mielőtt felkapcsolta volna a lámpát.
-Yongguk...-megfontoltan ejtettem ki nevét, lassan, mintha ízlelgetném azt. Halk kuncogása megszűnt, hallottam ahogy a bőrkabátja megfeszülj a hátán, ahogy felém fordult.-Beszélnünk kell.-jelentettem ki mostmár határozottabban, de még így is gyenge próbálkozásnak tűnt. Percekig nem felelt, csak némán állt az ajtóban, a sötétben is éreztem, hogy engem bámul. Nem tudom ideges volt-e vagy sem...de nem olyan volt, mint máskor. Mikor megszólalt, a hangja rekedten szelte át a feszült levegőt engem mellkason vágva.
-Veled én nem beszélek..soha.
Hidegzuhanyként értek szavai. Nem tudtam mire számítottam, de reméltem, hogy nem lesz ilyen elutasító velem.
-Yongguk, kérlek hallgass meg...-állok fel, hogy elé menjek. Muszáj elmondanom neki, nem tudom tovább magamban tartani. Egyszerűen szétfeszít, hiszen olyan régóta tikolom előle. Az utcai lámpa fénye megcsillan sötét szemén, ahogy végre rám emeli tekintetét, ami újból megtelik gyűlölettel, ez pedig nekem szól. Egyetlen szó sem hagyja el ajkait, én pedig beszélni kezdek, ha már végre meghallgat.
-Tudom, hogy gyűlölsz és legszívesebben soha többé nem akarnál látni...de engedd meg, hogy megmagyarázzam.-kérelem halkan megint közelebb lépve.
-Nem kell megmagyaráznod..buzi vagy, ezen pedig nem változtat semmi.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ez...ez nagyon bonyolult...-motyogom halkan, míg ő leveszi dzsekijét és a székére dobja. Beletúr a hajába, majd sóhajt egyet és az ágyához lépked kikerülve engem. Mintha nem is léteznék. A földre ülök mellé és folytatom a mondandómat, bár tudom hogy nem érdekli mit beszélek. Már rég nem érdeklem őt.
- Emlékszel arra, amikor még jó barátok voltunk? Amikor bármit megtettünk volna a másikért?-kérdezem ránézve, mire egy lenéző sóhajtást kapok válaszul. -Mindegy is...akkor azt hittem, hogy mi örökre összetartozunk. Minden rezdülésedet ismerem, pontosan tudom minden egyes nézésed jelentését...jobban ismerlek, mint bárki más, te mégis ellöktél magadtól egyetlen buta ok miatt...-mondok el neki mindent, amit érzek, de ő félbeszakít.
-Ez nem csak egy buta ok! Ez undorító és szánalmas, én pedig nem viselem el tőled sem! -emeli fel hangját miközben beszél.
-De Yongguk...
-Nekem te ne Yongguk-ozz. Soha többet nem akarlak látni! - Percekig tartó mély csönd telepszik ránk, ami szinte már ősszeszorítja a tüdőmet, kirekesztve onnan az éltető oxigént. Tarkómra simítok, küszködök a saját érzéseimmel és nem tudok dönteni mi lenne a helyes. Mondjam el neki, hogy én máshogy gondolok rá? Vagy tagadjam meg magam és próbáljam visszaszerezni mint barátot? Nem tudom neki bevallani amit érzek..csakúgy nem megy. Feltérdelek hozzá és még egy rövid ideig csak nézem, majd nem törődve a következményekkel hajolok ajkaira megtámaszkodva mellette. Egy pillanatig még el is hiszem, hogy talán titkon úgy érez, mint én, aztán erős keze megtöri az egészet, amint megérzem magamon. Ujjai ráfonódnak a karomra és annál fogva tol el magától, majd olyan erősen szorítja azt, hogy szemembe könnyek szöknek.
-Ne...ne haragudj...-próbálom menteni a helyzetet, de szigorú, jeges tekintete belém folytja a szót. Elhallgatok és várok valami reakcióra. Valamire, ami azt mondja nem tettem rosszat, hogy talán helyesen cselekszem és kijutok az őrjítő körforgásból. A némaságot megtörni nincs erőm, nem tudom mit kéne tennem. Hiába jár az agyam, rövid idő múlva újra csak ajkait vagyok képes bámulni, majd egy óvatlan pillanatában újra kisajátítom őket. Finoman ízlelem a tiltott gyümölcsöt, amit soha nem kaphattam meg, pedig sokáig vágytam rá. Újra csak elutasítást kapok válaszul, így inkább felhagyok a próbálkozással.
-Yongguk..értsd meg, nem akarlak elveszíteni...-nézek szemébe miután elhúzódtam. Hangos sóhaj hagyja el torkát, majd végül megszólal.
-Már elvesztettél...és sosem kapsz vissza.- tudom, hogy igaza van. Elrontottam mindent, de jobb így, hogy tudja hányadán állunk. Fölállok az ágyáról és remegő lábakkal indulok az ajtaja felé, hogy örökre búcsút mondjak egykori barátomnak. -Viszlát Gukk...majd egyszer talán még gondolsz rám. -mondom, majd az ajtón kilépve becsukom azt, így elengedve őt, hiszen nem lehet az enyém. Soha.
Mindennek már több hete, de még mindig nem tudom túltenni magam legjobb barátom elvesztésén. Olyan, mintha meghalt volna, legalábbis számomra. A kikötő egyik elhagyott részén ülök, jó magasan egy állványon. A fene tudja miért van itt, de nekem pont megfelel. Szembefordulok a naplementével, alaposan szemügyre veszem a sokféle színt, amit az égre fest a Nap. Eszembe jut, hogy régen még ketten nézzük ugyanezt az égitestet, ugyanitt. Keserű mosoly játszik ajkaimon, majd fölállok és a korláthoz lépkedek. Épp elég magas ahhoz, hogy beleszédüljek, ha lenézek a vízre alattam, de nem félek tőle. Ma nézem meg utoljára, legalább megcsodálom hogy száguld a tenger a sziklák között. Átbújok a korlátok között, egészen ki a peremére lépek, ahonnan már nem lesz visszaút. A szél hangosan süvít a fülembe, így felhúzom a kapucnim, a hajamat is megigazítom. Minden tökéletes, egy dolgot kivéve. Nincs itt az az ember, akire a legnagyobb szükségem lenne, aki miatt pengeélen táncolok élet és halál között. A szél megfordul, most a hátam mögül fúj felém hozva egy ismerős illatot én pedig vállam fölött hátranézek. Ott áll a lépcsőnél, ziláltan, levegőt kapkodva,bizonyára idáig futott. Én csak rámosolygok mégegyszer utoljára és végleg elengedem őt. Nem azért van itt, mert viszont szeret...ez fáj a legjobban. Teljesen felé fordulok, már csak egyik kezem pihen a korláton, míg a másik integet neki, amit boldog mosolyom kísér.
-Már elvesztettelek...és sosem kaplak vissza. -mondom ki utolsó szavaimat, a vasrudat végleg eleresztem, a szél felém hozza édes illatát, ő pedig csak ott áll és nem mozdul felém. Nem nyújtja ki a karját, nem akarja, hogy vele maradjak. Hagy elmenni.
-Viszlát Gukkie..-lépek egyet hátra, a testem pedig pillanatok alatt zuhanni kezd. Még látom, ahogy hozzám iramodik, de már hiába. Döntöttem és ezt ő sem tudja megváltoztatni. Boldog vagyok, a mosolyom pedig még mindig ajkaimon játszik akkor is, amikor hátam a sziklának csapódik. Ez voltam én, Kim Himchan. Egy fiatal, boldogtalan srác, aki csak szeretni akart.