Sweeter than sweet

Műfaj: oneshot, yaoi, fluff, egyperces
Érintett banda: B.A.P
Páros: Jung Daehyun x Yoo Youngjae
Korhatár: -nincs- [de ritka az ilyen ;) ]
Egyéb: -

Daehyun Po.V.

Lehetséges, hogy valaki néhány napos ismeretség után úgy vágyjon egy másik emberre, mintha élni sem tudna nélküle? Mintha magához láncolta volna egyetlen pillantással, egyetlen mosollyal, amitől azonnal elfelejti minden gondját? Velem megtörtént.

      Pár nappal ezelőtt egy kávézóban jártam, sose ültem még be, pedig szinte minden héten elmentem mellette. A hely nem túl nagy, majdhogynem el is tűnik a sok épület között, ám én mégis betévedtem és nem bántam meg.
Az asztalra tett lapot nézegettem, hogy mit igyak, amikor is egy árnyék vetült fölém, majd egy kedves hang szólított.

- Mit hozhatok?- kérdezte a fiú egy barátságos mosoly kíséretében, ahogy ránéztem. Mogyoróbarna szemei szintén mosolyogtak, igazán vidám volt ahogy belenéztem. Egy rövid ideig meg sem tudtam szólalni, csak néztem felfelé rá bamba vigyorral az arcomon. Kívülről elég mókásan festhettem, de ez sem érdekelt. Újra megkérdezte, mire megpróbáltam összeszedni szétszaladt gondolataimat és végül egy forró csoki mellet döntöttem. Előhúzta a zsebéből a kis noteszt, közben halkan kuncogva írta fel rá a rendelésem, aztán sarkon fordult és elment a pult mögé. Én meg csak néztem. Figyeltem vékony alakját, a mosolyát, ahogy bolondos mosollyal megrázta haját, hogy az rendbe álljon. Eddig is tisztában voltam a saját identitásommal, de korábban még nem volt rám ekkora hatással senki sem, ami igazán furcsa. Persze, mindenkit jól megnéztem, de nem találtam még kedvemre valót. 

- Itt is van a forró csokid.-gondolataimból az ő hangja rántott vissza, miután megint csak hülye gyerek módjára némán pislogtam rá. Mit mondhattam volna? Újból kuncogott, nyilvánvalóan rajtam, amit meg is kérdeztem.

- Mi olyan vicces rajtam?-néztem bele sötét szemeibe. 

- Semmi semmi... azt hittem már megnémultál.-mosolyog rám kedvesen.

- Csak...elgondolkoztam. -iszok bele az italomba. Mivel még mindig mellettem áll, felnézek rá. -Daehyun.-nyújtom felé kezemet, hogy illően bemutatkozzak. Megint csak nevetett, de megfogta a kezem, ami az enyémmel ellentétben igazán puha volt.
- Youngjae..de szólíthatsz csak Jae-nek, ha szeretnél.
- Öhm..nem ülsz le?-kínáltam hellyel a velem szemben lévő székre mutatva. Egy pár pillanatig csak állt egyik lábáról a másikra, láthatóan nem tudott dönteni. - Nyugi, nem fognak kirúgni érte..
- Hát jó..de ha a főnököm rajta kap a naplopáson, te magyarázod ki.- fenyegetett meg rám bökve ujjával, majd letette a hátsóját az ülésre.
- De nem fog. - bizonygattam tovább, majd újra a csokimba ittam.- Egyébként...finom a forró csokitok.-közlöm vele halkan. Fülei elvörösödnek, ahogy megdicsérem, gondolom ő készítette.
- Reméltem, hogy ízleni fog...én imádom.-vigyorog rám és végre a szemembe néz. Egészen sokáig beszélgettünk, annak ellenére, hogy bármelyik percben lebukhatott volna. Reméltem hogy arra nem kerül sor és még élvezhetem a társaságát, de sajnos mennie kellett, valakinek mégiscsak ki kell szolgálnia az újabb vendégeket. Megígértettem vele, hogy legközelebb is leül velem és megiszunk valamit. Nem akartam rányomulni, de megláttam benne valamit, ami annyira vonzott hozzá. 

A következő alkalom a másnap volt, hiszen muszáj volt látnom. Éjszaka sokat forgolódtam, folyton az édes mosolya járt a fejemben, ahogy nevetett és ahogy elpirult szinte minden mondatomra. A kávézóban egyből az előző napi helyemre ültem le és vártam mikor fog megjelenni. Sokat kellett várnom, hiszen mások is voltak rajtam kívül, akik mind Youngjae-re vártak. Végül hozzám id eljutott, kezében csésze forró kávéval, amit nekem hozott. 

- Youngjae..-néztem rá amikor leült velem szemben. - Lenne kedved eljönni velem valahova? - nagyon reméltem, hogy igent fog mondani, mert akkor jobban megismerhet. Nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna, engem pedig az őrületbe kergetett a várakoztatással.
- Uhm...nem is tudom.. talán..talán igen. - mosolyodott el a végére, megadva nekem a boldogságot. Miután megbeszéltük a részleteket jöttem rá, hogy mennyire is parázok a randitól. Nem tudtam mit vegyek fel, hogy nézzek ki, hogy viselkedjek. Teljesen össze voltam zavarodva, így felhívtam egy olyan embert, aki biztos, hogy a segítségemre lesz.
- De hyuuung...segíts nekem! - esdekeltem a telefonba aznap este.
- Nem hiszem el, hogy képtelen vagy felfogni, hogy nem kell ezen aggódnod. Vegyél fel valami egyszerűt és viselkedj úgy, ahogy amúgy is szoktál. A bunkó éned azért hagyd otthon, ha meg akarod nyerni...
- De biztos? Miben menjek? Hogy csináljam? - kérdezgetem tovább, szinte látom magam előtt, ahogy forgatja a szemeit a bénázásomon.
- Ahh...jó. Átmegyek..de soha többet! - jelenti ki határozottan, amitől én azonnal lenyugszom. Himchan segíteni fog, ebben ő a profi.
Mindössze egyetlen órát kell rá várnom, míg átér hozzám és nekikezdünk a beszélgetésnek.
- Tehát..mesélj nekem erről a srácról.- ül le az ágyamra mosolyogva. Látja rajtam mennyire oda vagyok érte.
- Hát...a kávézóban dolgozik...iszonyatosan kedves és jóképű. Youngjae-nek hívják, és isteni forró csokit készít...- merengek el az emlékben. Szinte újra érzem az ízét annak a csodának. - Angyali hangja van, szép a mosolya...és azt hiszem...azt hiszem. Vagyis nem. Tudom. Tetszik nekem. - vigyorgok, mint egy idióta.
- Én is kedves és jóképű vagyok, angyali a hangom is és a mosolyom sem utolsó.. - feleli nevetve.-mégsem szerettél belém...mi fogott meg benne?
- Yaaa, de neked ott van az az agresszív Yongguk, nem is értem hogy bírod a fejét...
- Mert szeretem, te lökött. Ahogy te is beleszerettél Youngjae-be. Gyere, keressünk neked valami ruhát.-fogja meg a kezem, és lépked a szekrényemhez. Egy mintás póló és egy egyszerű világos farmer mellett dönt, hozzá illő pulcsival, tekintve, hogy tél van és anélkül fáznék. Nyakláncot is választ nekem és minden egyebet, amire szükségem lehet. Késő este megy csak el, hiszen órákig beszélgettünk az ő kapcsolatukról, valamint rólam is, plusz rávett, hogy fessük be a hajam is, így jóval világosabb lett a hajam. Ő a legjobb, ezt el kell ismerni.
Másnap nem megyek be a kávézóba, mert csak este találkozunk és a kinézetemet meglepetésnek szánom. Amikor zár a hely, én már ott várom a sarkon, teljesen felöltözve, követve Himchan utasításait, miszerint viselkedjek természetesen. Mégis, a szívem szaporán ver, ahogy meglátom barna haját az ajtóban, ahogy kisétál. Előrébb lépek, hogy észrevegyen, mire szája aranyos mosolyra húzódik.
- Azt hittem már nem is jössz.
- Ugyan..miért ne jöttem volna? Na? Mit szólsz az új hajamhoz? - kérdezem vigyorogva. Kicsit oldalra billenti a fjeét, ahogy a válaszon gondolkozik.
- Nem is tudom...szokatlan. De attól még jól áll..- pirul el fülig, ahogy kimondja a szavakat. Istenem, annyira édes. Édesebb, mint a forró csokoládéja.
- Akkor.. mehetünk?
- Persze... hova is?
- Az étterembe..- kuncogok. Zavarban van és ezért nem rémlik neki?
- Jah..tényleg....az étterem. Nem hiszem, hogy megfelelően vagyok oda felöltözve.
- Semmi baj..jó vagy így ahogy vagy..nekem igazán tetszik. - indulok el mellette.
Az étteremhez érve beengedem magam előtt, majd az asztalunkhoz kísérem. Életemben nem éreztem magam még ilyen jól, mint vele az este folyamán.

***

Később újabb és újabb randikra hívtam el, moziba mentünk, egyszer még bulizni is elvittem magammal, az az este pedig nagyon is emlékezetes volt mindkettőnk számára. Szeretem. Eddig nem tudtam milyen ez, fogalmam sem volt, hogy milyen, amikor esténként befekszem az ágyba és az ő illatát érzem a párnámon. Amikor reggel az ő üzenete fogad a telefonomon, még ha csak az egy egyszerű jó reggelt is.
Yoo Youngjae, mit tettél velem?
Megédesíti minden napomat, akárcsak a tőle kapott forró csokoládé is azon a délutánon a kávézóban. Megmosolyogtat, körbevesz és elfelejtem minden bánatom, ha velem van. Régen egyedül voltam, nem barátkoztam, ám Youngjae mellett megváltoztam. Nyitottabb lettem a világra, az ismerősökre és egyáltalán nem bántam meg, hogy találkoztam vele. Sok mindent köszönhetek neki, és minden nappal egyre szebb minden. Ezt teszi velünk a szerelem. Változunk, de jó irányba és ezt mások is észreveszik rajtunk.
Épp hozzá sietek, be a kávézóba, mivel ma vagyunk együtt két éve. Bent egyből meglátom, ahogy épp egy vendéget szolgál ki, így szerencsére nem vesz észre, csak amikor mögé lépve karolom át derekát és a nyakába puszilok.
- A lehető legédesebb forró csokit kérném szépen...

Apology.

Műfaj: slice of life, AU, nagyon minimálisan yaoi

Érintett banda: iKON
Szereplők: [Junhoe X Jinhwan] + többi iKON tag

Figyelmeztetés: trágár kifejezések, depresszió, droghasználat. Mindenki saját felelősségre olvassa !

Harmadik fél szemszöge.:

Junhoe makacs volt. Fiatal, lázadó típus, a legmakacsabb fajtából. Amit akart mindig megszerezte magának, még ha ezért erőszakhoz kellett folyamodnia. Rossz fiú volt, gyakran verekedett másokkal, néha túl nagy fába vágta fejszéjét és ő került ki vesztesen. Később viszont, ha újra találkoztak, sokkal felkészültebb volt, így persze ő nyert. Keményebb volt a kősziklánál, magabiztos kisugárzással, de mindez csak külsőség. Bármennyire is próbált e mögé a páncél mögé rejtőzni, bármilyen magas falat vont maga köré, belül sebezhető maradt. Egyedüli gyenge pontja a családja és a legjobb barátja voltak. Más nem látott át rajta, csak akinek ő maga megengedte. Köztük Jinhwan-nak is. Hiába tiltakozott eleinte, hyungja tapasztalt volt, jól értett másokhoz, köztük is legjobban Junhoe lelkéhez. 

Nem voltak régóta barátok, mondhatni még egészen friss kapcsolat alakult ki köztük, Jinhwan mégis hamar kiismerte colos barátját. Rájött mi a gyengéje, hol van repedés azon a bizonyos páncélon és így támaszt nyújtott neki amennyire csak tőle telt. Koo Junhoe azonban nem adta könnyen magát. Sokáig küzdött ellene, nehezen tudott megbízni más emberekben. Talán ezért nem voltak közeli barátai, talán csak erőteljes fellépése miatt. Ennek ellenére Jinhwan tudta mi  jár a fejében, még ha a fiatalabb nem is mondta ki. Barátságuk elején hallgatag volt, zárkózott, nem is értette miért kezdtek el beszélgetni. Végül rájött, hogy nem lehet rossz egy barát, aki vigyáz majd rá és mellette lesz, ha szüksége van rá. Egyedül nehéz lenne. Jinhwan nem volt vele erőszakos, nem erőltette rá magát, csak finoman közeledett felé, ezzel is biztosítva jó szándékáról. Ahányszor Junhoe -nak problémája volt, ő mellette állt. A kosár pálya lett a törzshelyük, iskola után gyakran ültek le beszélgetni, ha June nem akart hazamenni. Márpedig ez sokszor fordult elő. Jinhwan többnyire csak hallgatta mit mondd barátja, néha tanácsot adott neki. Ezek együttesen segítették elmélyíteni a kapcsolatukat, ám Junhoe továbbra is lázadó életmódot folytatott.  Bulikba járt, sokszor ébredt ismeretlen ágyban, idegen ember mellett. Tudta, hogy nem egészen helyes amit művel, de úgy érezte valahogy le kell vezetnie a benne folyamatosan felgyülemlő feszültséget, ezt pedig jó megoldásnak találta. Jinhwan ezzel szemben nyugodt, békés életet élt. Mindig ellenezte barátja viselkedését, de ezt már nem tudta megváltoztatni benne. Minden igyekezete feleslegesnek bizonyult, June nem volt hajlandó változni. 

Egyre többet járt el, többször részegedett le, amit sem a szülei, sem pedig Jinhwan nem tolerált. Hiába érezte, hogy rossz úton jár, már nem tudott vissza fordulni, magával sodorta az ár. 

Nem telt el sok idő, mire újabb, de ezúttal sokkal veszélyesebb társaságba keveredett. Minden napos volt, hogy valakit megvertek, vagy megerőszakoltak ha éppen úgy tartotta kedvük, senki nem mert ellenkezni velük. Junhoe-t is meg akarták alázni, de ő nem hagyta magát ez pedig tetszett nekik. Maguk közé fogadták, és egyre csak rontottak amúgy is agresszív személyiségén. Egyre inkább úgy látta magát mint aki legyőzhetetlen. Kevés idő alatt kezdett lefelé csúszni, de nem volt megállás, buliról bulira járt, szinte minden héten mással bújt ágyba, ráadásul sokféle szert is kipróbált magán. A megfelelő szintű felszabadultságot már nem tudta máshogy elérni, csak hallucinogén anyagokkal. Elsőre nem is tűnt rossz ötletnek, ahogy az élvezet szétáradt a testében a szer hatására, bolondult ezért az érzésért. Ha másképp nem is tudta elérni, így akart magának egy pillanatnyi örömöt a zord világban. 

Hamarabb rászokott, mint társai azt észrevették volna, egyszerűen függője lett az élvezetnek. Nem telt el úgy nap, hogy józan maradt volna, vagy bódult állapotban nem került volna. Hiába próbálták lebeszélni, Junhoe makacs volt. Erős jellem, aki nem hagyta megtörni magát, csak folytatta amit elkezdett. Bobby, a csapat mókamestere is igyekezett a lelkére beszélni, ám Junhoe csak ellenkezett, sőt, ha nem veszi el egyensúlyát részegsége miatt, Bobby bizonyára nem egy lila folttal gazdagodott volna. Itt már nem volt mit segíteni, reménytelennek nyilvánították és eltávolodtak tőle. 

Az állítólagos barátainak elvesztése új, és igen mély repedést hagyott páncélján, amivel egyedül nem tudott megbirkózni, így megint újabb és újabb anyagokhoz fordult. Függősége nem engedte szabadulni, próbált új álarcot felvenni, de mindenki átlátott rajta. A régi Junhoe már csak árnyéka volt önmagának, a korábban csillogó szemek most bódító füst mögül néztek a világra. 

Aznap este is magába fecskendezte napi adagját, majd alkohollal próbálta feledni fájdalmait. Az erős ital gyorsan hatott, így mire a kör végére ért, alig tudott állni a lábán. Nehezen tartotta nyitva a szemeit, amiket mintha ólomsúlyok húztak volna lefelé. Nehéz volt talpon maradni, pedig tudta, hogy kell. Rosszul volt, forgott vele a világ, nem érezte a talajt a lába alatt, de már nem is akart jobban lenni. Érezte, ahogy egyre csak darabjaira hullik körülötte a gondosan felépített világa, mindenki elhagyja, még az is, aki állítólag kedvelte. Gyűlölte magát, gyűlölte a kialakult helyzetet, de már nem fordult vissza. Megtehette volna, de túl elveszettnek látta magát, túl távolinak tűnt a normális, boldog élet. Elérhetetlen volt számára. Kitántorgott a klubból, az utcákat járta teljesen egyedül. Néha, a mellette elhaladó nevetgélő emberek véletlenül nekiütköztek, de nem tudta ez sem kizökkenteni a bódultságból. Gondolatai lomhán vánszorogtak, többször megállva, mint ahogy a teste is, de nem jutottak sehova, nem értek célba. A sötét utcák hívogatóan jelentek meg előtte, ő pedig félelmet nem érezvén haladt egyre beljebb, mígnem kiért egy forgalmas, többsávos útra. Átmenjen? Vagy forduljon el másik irányba? Talán legjobb lesz, ha ott marad, ahol van? Néma kérdésekkel bombázta magát, de nem kapott választ.
Meggondolatlanul elővette a telefonját, amin több nem fogadott hívás és üzenet várta, ugyanattól az embertől. Attól, aki minden helyzetben vele volt, aki aggódott érte, még ha ő maga nem is. Aki szerette őt, úgy ahogy volt, a lekezelő stílusával együtt. Aki minden nap barátságos mosollyal köszöntötte, aki a szívébe zárta egy örök életre. Úgy érezte, cserben hagyta őt. Nem vette fel a telefont egyszer sem, nem válaszolt egyetlen sms-re sem, mert nem akarta, hogy aggódjon érte. Önző módon csak magával törődött, mással nem. Pont azzal nem, aki megérdemelte volna. A készülék kijelzőjén felvillant egy név, újabb hívás Tőle. Nem gondolta át, amikor felvette, de már nem szakíthatta meg a vonalat.
- KOO KIBASZOTT SZEMÉT HÁLÁTLAN JUNHOE! - ordított bele a telefonba az idősebb. - VAN FOGALMAD RÓLA MIT ÖSSZE AGGÓDOM MAGAM MIATTAD??
- Jinan....- kezdte volna, de a törpe nem hagyta, hogy be is fejezze.-
- Meg ne merj szólalni mert letépem a szádat te balfasz! Hogy mered ignorálni a hívásaimat? Tudod milyen érzés aggódni valakiért? Tudod mit érzek? ROHADTUL CSERBEN HAGYTÁL, AHELYETT, HOGY HÁLÁS LENNÉL AMIÉRT VÉDEM A SEGGED! - kiabálta egy szuszra, amíg pedig levegő után kapkodott, Junhoe újra belekezdett.
- Csak el akartam mondani, hogy sajnálom..sajnálom, hogy nem vagyok melletted, úgy, ahogy te én mellettem. Nincs olyan tiszta és jó szívem, mint neked... - hangja lágyan csengett a telefonba, tele ki nem mondott érzésekkel, amit a túloldalon lévő észre is vett. Némán hallgatta mit mondd barátja, tudni akarta mit hoz fel mentségnek. - Azt hittem minden jó..minden. Ott voltál velem a legnehezebb időszakban, betöltötted bennem az űrt, amit mások hagytak maguk után, amint távoztak. Szerettél, tisztán, míg én csak önzően viselkedtem veled és mindenki mással is.Mindig megvártál, ugyanott, ugyanakkor, de én csak tovább mentem. Nem szabadott volna bíznod bennem, amikor azt mondtam megvédelek mindentől..hazudtam. Hazudtam magamnak és neked is. Neked, aki a legtöbbet tett értem. Bűnösnek érzem magam, mert elfutottam a problémáim elől. Mindig tudtad, hogy önző típus vagyok, úgy éreztem megégetem magam, ha közel engedlek magamhoz.
- Juhe...Junhoe...Kérlek ne mondj ilyeneket...rossz hallani ezeket a szavakat. - kérlelte Jinhwan, de a fiatalabb, még nem fejezte be.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni..remélem elfelejtesz majd, még ha fáj is. Nem akarlak magammal rántani a sötétbe, szóval kérlek bocsáss meg nekem, amiért ezt kérem tőled. Amit megígértünk, hogy örökre együtt leszünk, egymásnak támaszt nyújtva..már rég nem létezik. Már csak te vagy a pillér, ami tartja ezt a rozoga hidat a kettőnk közti szakadék felett, én már nem bízok magamban. Sajnálom, hogy nem tartottam be, amit ígértem neked. Minden nap más és más helyen jártam, idegen arcok között, akik nem látták, mennyire fáj minden....- June halk sóhajt hallatott, ahogy visszagondolt a ködös emlékekre, amik miatt ilyenné vált. Erős volt és makacs, most azonban néhány sós könnycsepp végigszáguldott tökéletes arcán. - Soha senki nem keresett, te voltál az egyetlen, akinek a nem fogadott hívásai bukkantak fel a telefonomon. A fejemben olyan dalok járnak, amiket régen együtt hallgattunk, amikor még minden nap józan voltam. Remélem, csak egy vagyok a hazugok közt, aki csak jön és megy, lehullik, akár egy cseresznyevirág. Remélem, új élet indul, amiben nincsenek hazugságok, a mostani emlékek pedig csak rövid, boldog képek maradnak. Sajnálom, Jinhwan...sajnálom, hogy kevés vagyok hozzád, nem érdemeltem meg mindazt, amit nekem adtál. Nem mutattam meg mennyire fontos vagy nekem, úgy tettem, mintha csak egy kis darabka volnál... Bocsáss meg, amiért nem tudtalak megtölteni boldogsággal...Remélem találsz majd valaki mást, aki jobb és kedvesebb nálam, olyat, akit megérdemelsz.
A vonal túloldalán hangos zokogásba tört ki a másik. Nem akarta elveszteni a barátját, pedig nagyon úgy tűnt az lesz a vége. Könnyei sűrűn hullottak szeméből, le a kezében tartott készülékre, de nem érdekelte. Magához akarta ölelni barátját, megnyugtatni, hogy ez csak egy rossz időszak, ami el fog múlni. Megmutatni neki, milyen az, amikor szeretik, és segítenek neki. Mellette lenni jóban és rosszban egyaránt.
- Junhoe...ne merészelj így...megríkatni engem...- szipogott, igyekezett visszafojtani a sírást, hogy ne vegye észre mennyire fáj.
- Jinanie...szeretlek. Jobban, mint bárkit eddig. Nem tudtam, hogy képes vagyok erre, de félek. Félek a kudarctól, mert még egyet már nem bírnék elviselni, ezért jobb, ha lemondok róla. Elengedlek, de minden együtt töltött percet megőrzök magamban, hogy aztán felidézhessem őket. Igen, még mielőtt megkérdeznéd ittam..nem is keveset, de ez nem változtat a lényegen. El akartam már mondani..többször nekikezdtem, hogy megírom neked, de nem volt hozzá képem. Tudod milyen szép ma a Han-folyó? - kuncogott halkan a fiatalabb. - Gyönyörű...de veled még szebb lenne. Hányszor ültünk itt kint a parton és csodáltuk a fényeket kettesben...akár egy romantikus pár. Szép az égbolt is ma éjjel. Minden csillag ragyog.. - amíg beszélt, közelebb lépett a parthoz és onnan nézett fel. - Szeretném, ha itt lennél.
- H..Hol vagy most? Odamegyek érted... - kérdezte Jinhwan, de csak egy halk sóhajt kapott válaszul.
- Nem érdekes Jinan...nem fontos. Mindig veled maradok, az emlékekben, amiket rólam őrzöl, éppúgy, ahogy te is az enyémekben. Nem tudom, hogy csináltad, de csak te ismertél igazán. A te szavaid könnyen lenyugtattak, ha agresszív voltam, vagy verekedni akartam. Emlékszem, amikor először találkoztunk. Túl aranyosnak tűntél mellettem, nem is tudom hogyan tudtam elviselni minden nap a bolond mosolyodat. - nevetett az emléken June. Leült a partra, csak ott akart maradni egy kicsit és kiadni magából minden gondolatot.
Eközben Jinhwan már kocsiba mászott és indult is barátjához, a folyó mellé. Remélte, hogy nem csinál semmi butaságot.
- Igen, igen..emlékszem Junhoe..utáltál. Aztán rájöttél, hogy nem is vagyok olyan gyerekes, mint te. - bármennyire is aggódott jelenleg, a kedves emlék mosolygásra késztette.
- Tudom...azóta is így gondolom. Azt hiszem, most jobb lesz ha megyek...majd egyszer találkozunk. Nem tudom mikor, hol...csak maradj mindig ilyen jószívű, kérlek. - újra felállt, de a lábai ezúttal még közelebb vitték a parthoz.
- Mindjárt ott leszek..várj meg..-taposott a gázra Jinhwan, de érezte, már nem fog odaérni.
- Nem kell félned. Csak egyet kérek még...és már többet semmit.
- NEM KÉRHETED, HOGY FELEJTSELEK EL!! NEM TEHETED EZT...- fakadt ki a kisebb újra, de June csak mosolygott rajta.
- Vigyázz magadra és bocsáss meg mindenért, amit elkövettem. Csak ennyit kérek tőled. - azzal ki is nyomta a hívást, a készüléket pedig kikapcsolta. Már a folyó szélén állt, alatta a kövek megtörték a hullámokat. Annyira szép minden.
Egy autó fékezett nem messze tőle, pont abban a pillanatban, amikor elrugaszkodott a talajról. Hallotta, hogy a nevét kiáltják, de a víz egy pillanat alatt beterítette és már nem érzett semmit. A tüdeje megtelt vízzel, levegő helyett, próbált kapálózni, hiszen az ösztönei még működtek. Újabb csobbanást hallott, a közelről, majd két vékony kart érzett maga körül, de a kép itt megszakadt. A karok tulajdonosa nehezen tartotta az ernyedt testet, ahogy próbálta kivonszolni a partra. Ruhája nedvesen tapadt testére, a hideg pedig futkosott a hátán, de nem érezte. Az adrenalin dolgozott benne, ahogy kiemelte barátját a vízből és egy kőre fektette. A fiú sápadt bőre csillogott a vér és víz egyvelegétől, különféle karcolások csúfították az eddig tökéletes arcot, a fejéből pedig élénk vére szivárgott. Jinhwan hiába szólongatta, az nem felelt, csak nyitott szemmel meredt a semmibe, már nem dobogott a szíve sem.
Jinhwan hangos zokogására senki sem figyelt fel, hiszen teljesen üres volt az a partszakasz. Nem tudta elviselni a tudatot, hogy barátja itt hagyta, teljesen egyedül ebben a szörnyű világban. Hiába rángatta az ernyedt testet, senki nem felelt kérdésére, csak a víz hullámzott mellette némán, magával sodorva a könnyeket, amik végigfutottak a két arcon.
 Túl nehéz volt a hiányt elviselni, Jinhwan pedig nem bírt el vele. Nagy teher volt ez neki, még a temetésen sem tudott részt venni, képtelen lett volna végignézni, ahogy a föld alá teszik barátját. Egy nap, nem sokkal a temetés után meglátogatta a sírt, de nem egyedül. A kezében ott lóbálta az apjától lopott fegyvert, ami egyre barátságosabbnak bizonyult. A sírkőre ülve gondolkozott el mindazon, amit Junhoe elmondott neki. Valóban csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, de az volt a legönzőbb, hogy magára hagyta azt, aki szerette.
- Bocsáss meg nekem June...nem bírom tovább elviselni ezt..fájdalmat okoztál nekem. Ez pedig...- emelte fel a kezében tartott fegyvert.- Megoldás rá...nem fogok többé érezni. Se boldogságot, se fájdalmat, se ürességet...- a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig arcán, egyenest Junhoe kőbe vésett nevére.
- Szeretlek..- Ujja a ravaszra csúszott, ami egy pillanat alatt mozdult, és már nem volt mit tenni. Talán meggondolatlan volt, mégis, úgy érezte nem bírja elviselni a fájdalmat.
A néma temetőt az erőteljes hang rázta meg, az apró test pedig magatehetetlenül borult a sírra. Végre ott volt, ahol lenni akart, a barátja mellett, akit teljes szívéből szeretett és soha nem akart elengedni. Újra csend telepedett a helyre, ám ezúttal sokkal nyugodtabb és mélyebb.
Jinhwan kezéből egy kitépett papír hullott a földre, mindössze néhány szó volt ráfestve, fekete tintával, mégis többet jelentett bárminél.
,, Sajnálom, kérlek bocsáss meg."