Who is in control?!

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi, Jeon Jungkook
Figyelmeztetés: 16+
Egyéb: nincs
 AJÁNLOTT ZENE: WHO IS IN CONTROL? (NEM az eredeti verzió, IDE kattintva elérhető!)

Taehyung Po.V.:

Egyedül ültem az ágyamban, hajnalban a sötét szobában. Nem volt mellettem senki..csak Ők. Ők, akik hozzám érnek, belemásznak a fejembe hogy kínozzanak. Nem telik el nap nélkülük, szinte már éget az érzés, ahogy közelednek felém, amint lemegy a Nap. Félelmetes az egész, olyan, mintha nem is én lennék. A szobám falai jegesen zárnak körbe engem és azt hiszem egyedül már nem tudok megbirkózni vele. Túl nehéz..erősebb mint én. Nagyobbra nőtt a testemnél, belülről szétfeszít teljesen az ép elmém már egyre gyengébb. Az árnyak lágyan ölelnek át ezzel kiszorítva belőlem a levegőt, én pedig csak kétségbeesetten próbálok szabadulni, kiáltani, de ők mindent elnyelnek. Egy erős kezet érzek a sajátomon, ahogy megszorítja azt. Már épp elhúzódna, mikor utána kapok és igyekszem magamhoz húzni a tulajdonosával együtt ám az nem jön, egyszerűen szertefoszlik. Nem tudom tovább elviselni...nem megy. A hirtelen rám törő érzésektől könnyek gyűlnek a szememben és néma patakként folynak le arcomon. Lehajtott fejjel ülök a plüssömet szorongatva és próbálom kiűzni őket a fejemből. Valaki hozzám szól, de nem ismerem fel a hang forrását. A nevemen szólít, a hang félelemmel és aggódással van tele, én pedig felé fordulok. Jungkook áll az ágyam mellett, hatalmas szemeket meresztve rám. Nem tudom mit keres a szobámban, de nem szabadna itt lennie, anya meg is tiltotta neki, hogy belépjen ide egyedül. Nem volt véletlen, hogy eltiltották tőlem, a féltestvérétől, hiszen már nem csak magamra  vagyok veszélyes. Ő csak néz és motyog valamit, de a hangoktól egy szót sem értek. A fülembe súgják, hogy mit tegyek, hogy ne hagyjam elmenni, ha már itt a lehetőség egy kis játékra. Elmosolyodok, ahogy rémült szemeibe nézek és csak megpaskolom magam mellett az ágyat. 

- Gyere Jungkook...játszunk egy kicsit...-mosolygok tovább, az sem érdekel, hogy a hajam a szemembe lóg, így szinte nem látom, csak a szemeit, amik félelemmel vannak tele, mégis megcsillan bennük a kíváncsiság. Lassan, nagyon lassan mászik fel mellém, míg én igyekszem nem elijeszteni őt saját valómmal. Az árnyak a hátam mögött tömörülnek össze és mind árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, várva arra mikor robbanok.

- Kicsi Kook, nem kell félned..téged nem bántalak.- fogom meg bíztatólag kezét, holott pontosan tudom, hogy ez nem én vagyok. Valaki más irányítja a tetteim, a szavaim még talán az érzéseimet is. Mikor helyet foglal velem szemben, legszívesebben azt kiabálnám neki, hogy meneküljön, fusson amilyen gyorsan csak tud, hogy ne érjem utol. Bújjon el előlem olyan helyre, ahol soha nem fogom megtalálni, ahol nem tudom majd bántani, de a sötét alakok befogják a számat. Meg sem szólalok, csak hagyom, hogy a kezem a párnám alá rejtett késért nyúljon, ami nem sokkal később már Kook mellkasát szántja végig, több helyen mély sebet ejtve puha bőrén. Vörös vére patakokban folyik le a fehér ágyneműre, míg  én gyenge láncszemként török meg és kezdek el csendben sírni. Olyan, mintha ez nem is én lennék, nem lehetek ilyen hidegvérű. Halkan kuncogok, ahogy küzd az életben maradásért, pedig felesleges. A szíve heves tempóban pumpálja a vért, ami befesti a puha anyagot, a keze pedig az enyém után kap, de már mindegy. Percek kérdése, és elvérzik, én pedig csak nevetek. Egyre hangosabban kacagok a látványon, ahogy erőtlenül fogja meg a kést tartó kezemet, ahogy lassan kihuny a fény a szeméből és vége lesz. Elveszem az életét, hogy én élhessek, pedig nem akartam, mégis szórakoztat az érzés. Furcsa ez a kettősség, nem értem magam. Mélyen belül a lelkem darabokban hever, a sötét árnyak pedig rátelepednek. Elveszik azt, ami miatt még részben önmagam voltam. Nem tudom mennyi idő telt el, de Kook már csak hidegen mereszti rám mélybarna szemeit, amik már nem fénylenek többé. Óvatosan meglököm a testét, ami azonnal a padlóra esik hangos puffanással kísérve. Furcsa pózban terül el, nekem pedig újra nevetnem kell. Szörnyű érzése, de ugyanakkor csodálatos is. 

- Taehyung!-szól rám valaki hirtelen. Nem emlékszem, hogy más is lenne rajtam és Kook-on kívül a szobámban. Rémülten nézek körbe, de nem látok senkit sem, csak hallom, ahogy újra és újra a nevemen szólít.

- Taehyung, ébredjen! - szinte már kiabál, majd erős rántást érzek a karomon, a szemeim pedig elhomályosulnak. Amint kinyitom, egy teljesen más hely fogad, ami némileg világosabb. A pólóm vizesen tapad felhevült testemre és időbe telik, mire felfogom hol is vagyok és ki szólongat még mindig. Egy ismerős arc néz szembe velem, eltakarva az ablakból beszűrődő fényt, így végre látom ki is beszél hozzám. Amint kitisztul a kép megfeszült izmaim ellazulnak és egy hangos sóhaj szakad ki belőlem. 

- Mit álmodtál? -szorítja meg a karjaimat. - El kell mondanod most azonnal mindent, amire emlékszel.- jelenti ki, közben tekintete nem engedi az enyémet. Megrázom a fejem és inkább alaposan szemügyre veszem a felettem támaszkodót. A pólója alól kilátszik a kötés, mire kérdő tekintettel nézek rá.

- M...mit csináltam? - kérdezem halkan, számat is alig mozgatva. Észreveszi, hogy kilóg a kötés és azonnal el is takarja előlem.

- Nem fontos..a lényeg az, hogy mit álmodtál. Mondj el nekem mindent...különben nem tudok rajtad segíteni. - nagyot nyelek, bele sem merek gondolni, hogy mit tehettem vele, amíg nem voltam itt. Az elmém messze járt, ki tudja mennyi ideig és fogalmam sincs mit tegyek ez ellen. Sokáig tart, míg végre megnyugszom, Yoongi pedig türelmesen vár a jegyzetfüzetével a kezében, hogy belekezdjek. Nehéz..nagyon nehéz elmondanom neki, de tudom, hogy nélküle nem tudom kiűzni őket a fejemből, így halkan elkezdem őt beavatni az álmaimba, amikben nem vagyok önmagam....