Műfaj: egyperces, agnst, fluff (na ez aztán a fura műfaj határozás)
Érintett banda: lényegében bármelyik lehetséges, nincs kikötve
Páros: ez sincs konkrétan meghatározva, kinek mi tetszik
Figyelmeztetés: nem igazán érzem szükségesnek, nagyon maximum 12+
Egyéb: nincs.
Someone's Po.V.:
Fáradhatatlanul püföltem a kemény falat. Az sem érdekelt, hogy a kezemből folyik a vér, nem éreztem mást csak a haragot. Haragot a világgal szemben, haragot a szerelmem ellen és haragot magammal szemben. Üvölteni akartam, törni-zúzni magam körül, kiüríteni minden fájdalmat a testemből, de az makacsul ragaszkodott hozzám, nem akart elengedni. Úgy éreztem megfulladok, nem kaptam elég levegőt, a tüdőm sípolva fogadta be azt a keveset, míg öklöm tovább verte a már véres falat, időnként fejemet is keményen nekiütöttem, de ez sem segített kiszabadulni önmarcangolásomból.
Miért nem tudtam megtenni? Miért nem nyúltam utána az utolsó pillanatban?
Hagytam hogy végezzen magával, nem tudtam mit tenni, egyszerűen nem volt erőm visszatartani öt, a saját félelmem pedig még jobban hátráltatott.
Emlékszem a pillantására, ami fájdalommal telt meg, láttam ahogy felvillan benne a mérhetetlen szomorúság és csalódottság egy cseppnyi szeretettel, ami mind miattam volt.
Újra éreztem a meleg érintését vállamon, szinte hallottam, ahogy a fülembe súgja "nem a te hibád" ám mégsem tudtam elhinni. Tudtam, hogy miattam tette amit, nekem kellett volna megállítanom, szorosan magamhoz ölelve megnyugtatni, hogy minden rendben lesz és megváltozok érte, de nem mozdultam.
A testem kezdte feladni, egyre gyengébbek lettek ütéseim, végül pedig abbahagytam. A szívem könyörtelenül dübörgött mellkasomban, egyre jobban és jobban elnyomva a külvilág zajait. A légzésem újra szaggatottá vált, ahogy az emlékek felrémlettek előttem, küzdöttem az éltető oxigénért, amit nem tudtam magamhoz venni.
Miért?
Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben megállás nélkül, nem adva egy perc nyugalmat sem. Miért nem léptél közbe?
-Megállíthattál volna, ugye tudod? - hallottam egy ismerős hangot mire odakaptam fejem. Egy halovány kép jelent meg előttem, ami egyre tisztult, de nem tudtam megszólalni. Láttam ahogy mogyorószín szemei megtelnek fénnyel, egyre élesebben jelenik meg minden részlet, mint minden alkalommal.
-Gondolom érdekel miért vagyok itt..-kérdezte, ami inkább kijelentésnek hatott. Továbbra sem feleltem. Alakja addigra már tökéletesen kirajzolódott, én pedig újra fuldokolni kezdtem. Mintha egy hatalmas kéz préselné ki belőlem minden erőmet, hallottam ahogy az ereimben lüktet a vérem, kezem pedig egyre jobban szorította vékony pólómat a mellkasomnál. Négykézláb térdepeltem a földön, levegőért kapkodva, de mielőtt összeestem volna, egy fehér kéz nyúlt állam alá így kényszerítve hogy ránézzek. Szemeimet csípték a könnyek, amik megállíthatatlanul folytak végig arcomon, némán, csöndben.
- Nem akarom tudni. - nyögtem elhalóan. Azt kívántam bárcsak örökre eltűnhetnék a világból, hogy soha többé ne kelljen éreznem azt a mérhetetlen fájdalmat.
- Tudod, amikor elmentem, azt hittem követni fogsz. Gyengének gondoltalak, amiért még lépni sem mertél felém, miután meghúztam a ravaszt. Láttam mindent, de csak kívülről. Ott álltál, reszkettél és nem jöttél közelebb. Nem miattad tettem, hanem magam miatt. Tudom, ez önzőség, de én többre vágytam, Olyanra, amit te nem adhattál meg nekem. Szenvedést akartam, keménységet, kínt, de te túl érzékeny és finom voltál ehhez. Nem várhattam el, hogy megváltozz értem, hiszen az már nem te lettél volna. - hangja lágyan csengett a félhomályos szobában, de nem mertem elnézni róla, mert féltem, hogy eltűnik, mint már oly sokszor.
- Akartam, hogy utánam gyere, de belátom ez kegyetlen lett volna. Azt hittem gyenge vagy, de kiderült, hogy sokkal erősebb vagy, mint azt valaha gondoltam volna rólad. Minden nap eszedbe jutottam azóta is, sosem tettél le rólam, amit még mindig nem értek. Tényleg ennyire fontos lenne a szerelem? - kérdezett újra, mogyoróbarna szemei pedig kíváncsiságot tükrözve meredtek enyémbe. Lábamat magam alá húzva helyezkedtem el a földön, míg ő az ágyamra telepedett le mellém.
-Igen... tényleg ennyire fontos. - halkan hümmögött, mint aki elgondolkozik a válaszomon, majd újra megszólalt angyali hangján.
- Meséld el nekem milyen volt. Mesélj arról, hogy mit éreztél, amikor velem voltál. - kért egy apró mosollyal szája szélén. Imádtam a mosolyát.
Sóhajtva dőltem az ágyam szélének mielőtt nekikezdtem volna. Hol is kezdjem? Mit mondjak neki?
- Akkor azt hittem ilyen csak a mesékben létezik, hogy valaki tényleg ekkora boldogságot érezzen. Amikor megláttalak, emlékszem mennyire édesen mosolyogtál rám miközben boldogan iszogattad a forró csokidat a sarki kávézóban. Meg akartalak ismerni, de féltem hozzád szólni, mert túl tökéletesnek gondoltalak.
- Pedig tudtad, hogy nem vagyok az. - nevetett kedvesen.
- Igen, de akkor még fogalmam sem volt erről. Aztán te léptél elsőnek, fogtad magad és odaültél az asztalomhoz minden kérdés nélkül. Csak hallgattam amit mondtál, nem is tudtam figyelni másra csak a hangodra. Annyira szépen csengett, azonnal beleszerettem, már ha lehet ilyet mondani. Előtted nem volt senkim, akivel így éreztem volna, ezt te is tudod, hiszen elmeséltem.
- Meg kell mondjam nagyon édes voltál ahogy folyton elpirultál amikor rád szóltam, mert nem figyeltél. - nyúlt hajamhoz, hogy összeborzolja, de keze csak átcsúszott tincseimen, meg sem mozdítva azokat. Néma csönd telepedett ránk, nem tudtam mit mondani, annyira furcsa volt az egész. Pár perce még úgy éreztem tényleg itt van velem, de rá kellett jönnöm, hogy csak a saját képzeletem szüleménye.
- Folytasd.. szeretném hallani. - szólalt meg nem sokkal később, én pedig újra belekezdtem.
- Idővel egyre közelebb kerültünk egymáshoz és akkor úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb ember ezen a világon. Komolytalan voltam, de ez így volt rendjén, hiszen te sem sokban különböztél tőlem. Nem érdekelt mit gondolnak mások rólam, vagy rólad, csak a pillanatnak akartam élni veled együtt. Boldogabb voltam mint addig bármikor. Aztán megváltoztál.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom. Egyre kevésbé voltam fontos számodra, mindig találtál más elfoglaltságot helyettem. Azt hittem szakítani fogunk, mert eltávolodtunk egymástól, de valami csoda folytán újra közeledtél. Hamar azon kaptam magam, hogy nyakig elmerültem a rózsaszín pudingos világban veled. - hirtelen álltam meg a mesélésben elgondolkozva a múltunkon. Minden annyira rendben volt addig a napig. -Utána pedig... nem tudom hogy mondjam el. Úgy éreztem belepusztulok, ha elveszítelek téged, képtelennek éreztem magam a továbblépésre. Emlékszem a szemedre, a tekintetedre, amit akkor láttam utoljára. Életemben nem rettegtem annyira, mint akkor, amikor a pisztolyodat a fejedhez fogtad.
- Miért nem kértél, hogy ne tegyem?
- Féltem. Nem mertem megszólalni sem, nem jött ki hang a torkomon. Alig kaptam levegőt, ahogy végignéztem az utolsó perceid. Látni, ahogy a szerelmed élete egy pillanat alatt véget ér, a legkegyetlenebb dolog. De aztán visszagondoltam az élményeinkre, amiket együtt átéltünk, és meg kell mondjam, életem legcsodálatosabb időszaka volt.
- Én is élveztem ám, nehogy azt hidd, hogy nem. - nevetett, majd elfeküdt az ágyamon, szinte az egészet elfoglalva.
- Nincs kedved idefeküdni mellém? - ütögette meg maga mellett a matracot, én pedig felkeltem és a takaró alá bújva dőltem mellé.
- Miért vagy itt? - kérdeztem a párnába motyogva szavaim.
- Meg akartalak látogatni, mert hiányoztál. Odaát nagyon unalmas minden és csak távolról tudlak figyelni, de ez a megoldás jobban tetszett. - mosolyodott el újra.
- Szeretném ha igaz lennél és nem csak holmi látomás.
- Igazinak igazi vagyok, de nem lehetek már olyan, mint te.
- Ha elalszom és reggel felkelek, még itt leszel? - kérdeztem remélve, hogy a válasza igen lesz.
- Itt foglak várni, hogy folytasd a mesét... nem hagylak itt, ha nem szeretnéd.
- Akkor jó. Nem akarok egyedül felébredni... hiányzol. - suttogtam a félhomályba.
- Te is nekem...de ne aggódj, nem mozdulok innen. - helyezkedett el kényelmesen mellettem. A fáradtság erőt vett rajtam és hiába szerettem volna még órákig nézni tökéletes vonásait, szemeim lecsukódtak és szinte azonnal elaludtam.
Reggel a nap meleg sugarai keltettek, amik beszűrődtek a félig behúzott függönyön. Körbenéztem a szobában, de nyomát sem láttam szerelmemnek, nem feküdt mellettem az ágyamban, ahogy arra számítottam.
Megszegte az ígéretét, mint minden egyes alkalommal, mégsem tudtam rá haragudni. Hiányzott, de tudtam, hogy figyeli minden mozdulatom, minden lépésem, minden levegővételem. Csak remélni tudtam, hogy hamarosan újra meglátogat és ezúttal betartja a nekem tett ígéretét.
Miért nem tudtam megtenni? Miért nem nyúltam utána az utolsó pillanatban?
Hagytam hogy végezzen magával, nem tudtam mit tenni, egyszerűen nem volt erőm visszatartani öt, a saját félelmem pedig még jobban hátráltatott.
Emlékszem a pillantására, ami fájdalommal telt meg, láttam ahogy felvillan benne a mérhetetlen szomorúság és csalódottság egy cseppnyi szeretettel, ami mind miattam volt.
Újra éreztem a meleg érintését vállamon, szinte hallottam, ahogy a fülembe súgja "nem a te hibád" ám mégsem tudtam elhinni. Tudtam, hogy miattam tette amit, nekem kellett volna megállítanom, szorosan magamhoz ölelve megnyugtatni, hogy minden rendben lesz és megváltozok érte, de nem mozdultam.
A testem kezdte feladni, egyre gyengébbek lettek ütéseim, végül pedig abbahagytam. A szívem könyörtelenül dübörgött mellkasomban, egyre jobban és jobban elnyomva a külvilág zajait. A légzésem újra szaggatottá vált, ahogy az emlékek felrémlettek előttem, küzdöttem az éltető oxigénért, amit nem tudtam magamhoz venni.
Miért?
Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben megállás nélkül, nem adva egy perc nyugalmat sem. Miért nem léptél közbe?
-Megállíthattál volna, ugye tudod? - hallottam egy ismerős hangot mire odakaptam fejem. Egy halovány kép jelent meg előttem, ami egyre tisztult, de nem tudtam megszólalni. Láttam ahogy mogyorószín szemei megtelnek fénnyel, egyre élesebben jelenik meg minden részlet, mint minden alkalommal.
-Gondolom érdekel miért vagyok itt..-kérdezte, ami inkább kijelentésnek hatott. Továbbra sem feleltem. Alakja addigra már tökéletesen kirajzolódott, én pedig újra fuldokolni kezdtem. Mintha egy hatalmas kéz préselné ki belőlem minden erőmet, hallottam ahogy az ereimben lüktet a vérem, kezem pedig egyre jobban szorította vékony pólómat a mellkasomnál. Négykézláb térdepeltem a földön, levegőért kapkodva, de mielőtt összeestem volna, egy fehér kéz nyúlt állam alá így kényszerítve hogy ránézzek. Szemeimet csípték a könnyek, amik megállíthatatlanul folytak végig arcomon, némán, csöndben.
- Nem akarom tudni. - nyögtem elhalóan. Azt kívántam bárcsak örökre eltűnhetnék a világból, hogy soha többé ne kelljen éreznem azt a mérhetetlen fájdalmat.
- Tudod, amikor elmentem, azt hittem követni fogsz. Gyengének gondoltalak, amiért még lépni sem mertél felém, miután meghúztam a ravaszt. Láttam mindent, de csak kívülről. Ott álltál, reszkettél és nem jöttél közelebb. Nem miattad tettem, hanem magam miatt. Tudom, ez önzőség, de én többre vágytam, Olyanra, amit te nem adhattál meg nekem. Szenvedést akartam, keménységet, kínt, de te túl érzékeny és finom voltál ehhez. Nem várhattam el, hogy megváltozz értem, hiszen az már nem te lettél volna. - hangja lágyan csengett a félhomályos szobában, de nem mertem elnézni róla, mert féltem, hogy eltűnik, mint már oly sokszor.
- Akartam, hogy utánam gyere, de belátom ez kegyetlen lett volna. Azt hittem gyenge vagy, de kiderült, hogy sokkal erősebb vagy, mint azt valaha gondoltam volna rólad. Minden nap eszedbe jutottam azóta is, sosem tettél le rólam, amit még mindig nem értek. Tényleg ennyire fontos lenne a szerelem? - kérdezett újra, mogyoróbarna szemei pedig kíváncsiságot tükrözve meredtek enyémbe. Lábamat magam alá húzva helyezkedtem el a földön, míg ő az ágyamra telepedett le mellém.
-Igen... tényleg ennyire fontos. - halkan hümmögött, mint aki elgondolkozik a válaszomon, majd újra megszólalt angyali hangján.
- Meséld el nekem milyen volt. Mesélj arról, hogy mit éreztél, amikor velem voltál. - kért egy apró mosollyal szája szélén. Imádtam a mosolyát.
Sóhajtva dőltem az ágyam szélének mielőtt nekikezdtem volna. Hol is kezdjem? Mit mondjak neki?
- Akkor azt hittem ilyen csak a mesékben létezik, hogy valaki tényleg ekkora boldogságot érezzen. Amikor megláttalak, emlékszem mennyire édesen mosolyogtál rám miközben boldogan iszogattad a forró csokidat a sarki kávézóban. Meg akartalak ismerni, de féltem hozzád szólni, mert túl tökéletesnek gondoltalak.
- Pedig tudtad, hogy nem vagyok az. - nevetett kedvesen.
- Igen, de akkor még fogalmam sem volt erről. Aztán te léptél elsőnek, fogtad magad és odaültél az asztalomhoz minden kérdés nélkül. Csak hallgattam amit mondtál, nem is tudtam figyelni másra csak a hangodra. Annyira szépen csengett, azonnal beleszerettem, már ha lehet ilyet mondani. Előtted nem volt senkim, akivel így éreztem volna, ezt te is tudod, hiszen elmeséltem.
- Meg kell mondjam nagyon édes voltál ahogy folyton elpirultál amikor rád szóltam, mert nem figyeltél. - nyúlt hajamhoz, hogy összeborzolja, de keze csak átcsúszott tincseimen, meg sem mozdítva azokat. Néma csönd telepedett ránk, nem tudtam mit mondani, annyira furcsa volt az egész. Pár perce még úgy éreztem tényleg itt van velem, de rá kellett jönnöm, hogy csak a saját képzeletem szüleménye.
- Folytasd.. szeretném hallani. - szólalt meg nem sokkal később, én pedig újra belekezdtem.
- Idővel egyre közelebb kerültünk egymáshoz és akkor úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb ember ezen a világon. Komolytalan voltam, de ez így volt rendjén, hiszen te sem sokban különböztél tőlem. Nem érdekelt mit gondolnak mások rólam, vagy rólad, csak a pillanatnak akartam élni veled együtt. Boldogabb voltam mint addig bármikor. Aztán megváltoztál.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom. Egyre kevésbé voltam fontos számodra, mindig találtál más elfoglaltságot helyettem. Azt hittem szakítani fogunk, mert eltávolodtunk egymástól, de valami csoda folytán újra közeledtél. Hamar azon kaptam magam, hogy nyakig elmerültem a rózsaszín pudingos világban veled. - hirtelen álltam meg a mesélésben elgondolkozva a múltunkon. Minden annyira rendben volt addig a napig. -Utána pedig... nem tudom hogy mondjam el. Úgy éreztem belepusztulok, ha elveszítelek téged, képtelennek éreztem magam a továbblépésre. Emlékszem a szemedre, a tekintetedre, amit akkor láttam utoljára. Életemben nem rettegtem annyira, mint akkor, amikor a pisztolyodat a fejedhez fogtad.
- Miért nem kértél, hogy ne tegyem?
- Féltem. Nem mertem megszólalni sem, nem jött ki hang a torkomon. Alig kaptam levegőt, ahogy végignéztem az utolsó perceid. Látni, ahogy a szerelmed élete egy pillanat alatt véget ér, a legkegyetlenebb dolog. De aztán visszagondoltam az élményeinkre, amiket együtt átéltünk, és meg kell mondjam, életem legcsodálatosabb időszaka volt.
- Én is élveztem ám, nehogy azt hidd, hogy nem. - nevetett, majd elfeküdt az ágyamon, szinte az egészet elfoglalva.
- Nincs kedved idefeküdni mellém? - ütögette meg maga mellett a matracot, én pedig felkeltem és a takaró alá bújva dőltem mellé.
- Miért vagy itt? - kérdeztem a párnába motyogva szavaim.
- Meg akartalak látogatni, mert hiányoztál. Odaát nagyon unalmas minden és csak távolról tudlak figyelni, de ez a megoldás jobban tetszett. - mosolyodott el újra.
- Szeretném ha igaz lennél és nem csak holmi látomás.
- Igazinak igazi vagyok, de nem lehetek már olyan, mint te.
- Ha elalszom és reggel felkelek, még itt leszel? - kérdeztem remélve, hogy a válasza igen lesz.
- Itt foglak várni, hogy folytasd a mesét... nem hagylak itt, ha nem szeretnéd.
- Akkor jó. Nem akarok egyedül felébredni... hiányzol. - suttogtam a félhomályba.
- Te is nekem...de ne aggódj, nem mozdulok innen. - helyezkedett el kényelmesen mellettem. A fáradtság erőt vett rajtam és hiába szerettem volna még órákig nézni tökéletes vonásait, szemeim lecsukódtak és szinte azonnal elaludtam.
***
Reggel a nap meleg sugarai keltettek, amik beszűrődtek a félig behúzott függönyön. Körbenéztem a szobában, de nyomát sem láttam szerelmemnek, nem feküdt mellettem az ágyamban, ahogy arra számítottam.
Megszegte az ígéretét, mint minden egyes alkalommal, mégsem tudtam rá haragudni. Hiányzott, de tudtam, hogy figyeli minden mozdulatom, minden lépésem, minden levegővételem. Csak remélni tudtam, hogy hamarosan újra meglátogat és ezúttal betartja a nekem tett ígéretét.
