2017. június 23., péntek

Living With The D.E.V.I.L [2Jae] 3. rész ~Fordítás~

Műfaj: yaoi, fluff, slice of life
Érintett banda: Got7
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: nincs
Egyéb: én csak fordítom, nem saját alkotás, eredeti szerző: shiruuka [wattpad]


*

Hangos ébresztő keltette fel Youngjae-t a következő reggel. Nem aludt túl sokat, mert szinte egész éjjel fent volt, már bánva, hogy annyira hamar beköltözött, lényegében átgondolás nélkül.

Hamar feltűnt neki, hogy a csöngés nem az ú telefonjából jön, helyette Jaebum-é üvölt korán reggel. Úgy 30 perc múlva az ébresztő bekapcsolt megint. A hang nem akart abbamaradni, az sem segített, hogy a párnát a fejére húzta. Miért olyan rohadtul hangos az a nyamvadt ébresztő? És hogy tud még emellett is tovább aludni?

Haragosan kelt ki az ágyból, hogy Jaebum ajtaján kopogjon. 

Semmi válasz.

Már nyitotta volna ki az ajtót, amikor eszébe jutottak Jaebum szavai. " Ne menj be a szobámba."

Már nem lett volna képes vissza aludni, így inkább elment reggelit csinálni magának. Amikor a hűtőt kinyitotta vette csak észre, hogy abban szinte semmi sincs. Mindössze víz, egy kevés megmaradt rendelt étel és egy kevés tej.

Akkor ennyit a reggeliről. Felöltözött és közben megevett néhány szelet üres pirítóst. Minden nélkül, teljesen üresen, egy kis tejel. Hogy tartja el magát Jaebum, ha nincs semmi a hűtőjében? Mi a fene.

 Fél órával később Jaebum ébresztője megint megszólalt.

Youngjae összecsapta a könyvet amit olvasott, majd felállt a kanapéról. Ez kezd egyre idegesítőbb lenni, tojok a szabályokra.

Berontott Jaebum szobájába és gyorsan kinyomta az ébresztőt.

- Kelj fel! - rázta meg idegesen testét.

Jaebum végül felébredt és laposakat pislogva nézett fel rá. - Mit akarsz? - kérdezte álmatag hangon.

- Az ébresztőd már vagy hétszer kapcsolt be.

Jaebum-nak csak ekkor esett le, így azonnal felült ágyában. - Oh, a francba, Mennyi az idő?

- Pontosan 7:15.

- Várjunk egy percet.. Nem azt mondtam ne gyere a szobámba?!

-Most ez komoly? - kérdezte Youngjae magában.

- Még van háromnegyed óránk órakezdésig, nem akartam csak úgy berontani, de gondoltam nem akarsz elkésni.

Jaebum felállt és keményen a falhoz passzírozta Youngjae-t. - Ha nem tartod be a szabályokat, meg foglak büntetni.

Ez meg mit jelentsen? Youngjae kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, ahogy Jaebum arca és teste is túl közel volt hozzá.

- É-én sajnálom. Csak gondoltam nem.. szóval.. nem akarsz elkésni. - próbált odébb mozdulni, de Jaebum karja mindkét oldalán támaszkodott a falnál.

- Miattam nem kell aggódnod angyalom. - emelte fel kezét Youngjae állához és irányította fejét pontosan a sajátja elé. - Csak ne történjen ez meg újra, rendben? - vigyorgott. Youngjae lenetemm csúszott és gyorsan kisiklott karja alatt kifújva az addig bent tartott levegőt. - El..el fogok késni, szóval.szia. - sietett ki a szobából maga után bevágva az ajtót.

A szíve még mindig kalapált, amikor a buszra szállt fel. Elővette a vázlatfüzetét és nekiállt véletlenszerű mintákat firkálni, hogy elterelje a figyelmét a történtekről.

Jaebum nem volt bent időben, csak az óra közepére esett be.

- Im Jaebum, miért nem osztod meg a többiekkel miért késtél a héten már harmadjára? - mondta elégedetlenül Mr. Kim.

Az osztály előtt állt a teremben és mosolygott. Minden lány megbolondult tőle és kuncogott, egy valaki még azt is bekiabálta, hogy "oppa"

- Nagyon sajnálom uram, egész éjjel fent voltam, szörnyen fájt a gyomrom.

- Awwww!!!
- Szegény Jaebum oppa"
- Majd én gondodat viselem+

Micsoda hazug. Hangosan horkolt egész éjjel olyan mélyen aludt.

- Jólvan, ülj le, hogy folytatni tudjam az órát.

Ez komolyan bejött neki? Hihetetlen. Rázta meg fejét Youngjae.

-

Az ebédidő volt Youngjae leginkább nem kívánatos eseménye az iskolában. Az étel részét szerette, de utálta a tényt, miszerint egyedül ült. Mindenki figyelmen kívül hagyta. Legtöbbször a művészetteremben evett, de aznap néhány tanár értekezletet tartott ott, így kikényszerült az ebédlőbe. Csöndben ült egyedül, elutasítva mindenféle szemkontaktust a többi diákkal.

- Na  nézd csak ki van itt, a kis Choi stéber Youngjae.

Youngjae azonnal megbánta, hogy az ebédlőbe ment, akkor pedig még inkább, amikor Park Jinyoung hangját meghallatotta. Mellette pedig ott állt Kim Yugyeom.

- Úgy tűnik, még mindig nem szereztél barátokat.. tragikus. - mondta Yugyeom míg Park Jinyoung egy maroknyi rizst vett fel és szórt Youngjae hajába.

- Mi a francot csinálsz?

Hallattszott jaebum hangja mögülük.

- Oh, hey ember, végre úgy döntött felnő egy kicsit és itt eszik ahelyett, hogy a teremben tenné.. milyen édes már. - nevetett Park Jinyoung.

Youngjae végül felnézett és azonnal meglátta Jaebum irritált tekintetét.

- Miért egy olyat cseszegetsz, mint Ő, Jinyoung? Épp eléggé lúzer, még a figyelmünket sem érdemli meg. - Jaebum kemény hangja és szavai úgy ütötték őt meg, akár egy tégla. Tényleg azt remélte, hogy majd Jaebum kiáll érte? Ja, igen.

- Na gyerünk.

Ahogy elmentek, Youngae-nak feltűnt, hogy szinte mindenki nézi, páran még nevetnek is rajta.

- Hey, jól vagy? - egy kéz nyújtott felé egy szalvétát-

Felnézve észrevett egy szőke srácot igazán kedves mosollyal. - Mark Tuan vagyok, csak két hete iratkoztam át ide, nem tudom elhinni azt a két nyomorultat. Amerikában is vannak ilyenek az iskolákban.

Végül elvette a szalvátét és próbálta eltüntetni a hajába ragadt rizst és az egyenruhájáról is. - Köszönöm, igazából te vagy az első ember, aki hozzám szól. wow, ez elég szánalmasan hangzott.

Mark nevetetve nyúlt a haja felé, hogy segítsen kiszedegetni a beleragadt rizst. - Ránézésre kedves srácnak tűnsz, annak ellenére, hogy hogyan viselkedett veled az a kettő, nem vágtál nekik vissza. Hasonlítasz rám nem is kicsit.

Youngjae a nap folyamán először elmosolyodott. - Örülök a találkozásnak, Choi Youngjar vagyok.

Most komolyan szerzett egy barátot?

- Yo, Mark, nem hiszed el mit csinálsz  Bambam, odament a lányhoz és azt mondta...mondd el neki mit mondtál.

Youngjae észrevette a két új srácot, Jackson Wang és Kunpimook Bhuwakul, akit mindenki Bambam néven ismert.

- Csak annyit mondtam, hogy " Az orvosom azt mondta, a te vitaminodból hiányom van, segítenél? - mondta Bambam mire Jackson és Mark hangos nevetésben törtek ki.

- Ez a legrosszabb felszedős szöveg, amit valaha használtál. - mondta Jackson.

- Mit mondott a lány? - kérdezte Mark kíváncsian.

- Csak megforgatta a szemét és elsétált...

- Oh, hey, Choi Youngae, igaz? - mutatott Jackson Youngjae-re, aki elmosolyodott. - Nagyon tehetséges srác vagy.

Az emberek ismerik? A műveit? Mi folyik itt.

- Te rajzolsz? - kérdezett tovább Mark.

- Szuper tehetséges, ráadásul ő az osztályelső is, nagyon irigyelem ezért. - felelte Bambam.

Végre Youngjae is meg mert szólalni. - Ti...ti ismertek..engem?

Jackson mosolygott, majd bólintott. - Persze.

Annak ellenére, hogy megdobták rizzsel, aznap három barátot is szerzett. Nem csak egyet, hanem hármat. Három igazán kedves és vicces srácot. Lassan minden rendben alakult számára.

2017. június 19., hétfő

No title

Műfaj: slice of life, egyperces
Érintett banda: B.A.P
Szereplők: Bang Yongguk, Jung Daehyun, Yoo Youngjae, Kim Himchan, Moon Jongup, Choi Junhong
Figyelmeztetés: 16+, suicid hajlam megjelenése
Téma: a banda hiatus alatti időszakát dolgoztam fel, valós alapokra építve.
Egyéb: az ihlet elsősorban az AM 4:44-böl jött



Yongguk Po.V.:

Nem tudom mit tegyek. 

Úgy érzem kezdünk széthullani, mint banda és mint család is. 

Ha ránézek maknae-nkra, Zelo-ra látom a szemeiben a remény csillogását, amit ugyanakkor elkomorít a jelenlegi helyzet. Látom ahogy Youngjae próbál Dae mellett lenni, amennyit csak lehet, segíteni neki újra talpa állni, támogatni öt. Azt hiszem  talán ö a legerősebb hatunk közül. Jongup csöndesen visel mindent, de tudom hogy mennyire fáj neki is. Elég csak az álmairól kérdeznem és percek alatt könnyek szöknek szemébe, ami mutatja mennyire össze van törve belül. Channie hiába jön oda hozzám, hogy beszélgessünk, hogy segítsen nekem, egyszerűen csak ellököm magamtól, nem akarom, hogy az én problémám is a nyakába zuhanjon inkább megtartom magamnak.

A Soju-s üveg egyre jobb barátommá vált az este folyamán, hiába tudom, hogy pont nekem nem lenne szabad így viselkednem. Nekem kellene összetartani a csapatot, magamat erősnek mutatni, mint egy igazi leader. 

Tudom. 

Hiába érzem, hogy folyton cserbenhagyom a bandát, akik már inkább a családom nem tudok mit tenni ellene. Szép lassan kezdtünk lefele süllyedni és nincs megállás. Azt várom már melyik nap fogadnak úgy a stúdióban, hogy már fordulhatok is meg és meg se próbáljak visszamenni. 

Az alkohol segít feledni, segít feldolgozni mindazt a tragédiát, ami az utóbbi egy hónapban történt velünk. A cégünk úgy döntött továbbra sem kíván finanszírozni semmit, nem kapjuk meg a munkánkért járó fizetést sem. Esélyünk sincs máshová menni, hiszen ez Korea. Itt nem úgy mennek a dolgok, mint máshol. Itt a zeneiparnak hatalma van feletted és nincs beleszólásod semmibe. 

Én csak zenélni akartam. 

Olyat csinálni, amit szeretek és megmutatni a világnak a bennem lakó érzelmeket ezen keresztül. Hittem benne, hogy elérem az álmomat, hogy egyszer én is állhatok színpadon, hogy hallhatom az emberek boldog sikolyát, láthatom a könnyeket a szemükben. Át akartam élni ezt. Olyan emberré akartam válni akire felnéznek, ahogy én a nagyapámra, az egyetlen emberre, aki támogatott eddigi életem során. Fájdalmas a felismerés, miszerint hiába gürizek, nem lesz eredménye.

Betelt a pohár. Az utolsó csepp is beleesett, így már nem tudom tovább folytatni. Jobb lesz, ha elmegyek. Akkor megkímélek mindenkit a csalódástól, hiszen előttük még sikeres jövő áll, nem úgy, mint előttem.

Felállok az asztalomtól és azonnal a kulcsaimért indulok. Jó pár sor került az előttem heverő szalvétára, amire mindent felvéstem, ami hirtelen eszembe jutott. Remélem majd megértik mit miért teszek. Az előszobában felhúzom a cipőt, de nem sietek sehova. Kényelmes tempóban készülődök össze, veszek fel egy vékony inget, hogy azért legyen rajtam valami. Fejembe húzok egy baseball sapkát és már indulok is. Hallom, hogy Himchan megkérdi hova megyek ilyen későn, de a válaszom mindössze az ajtó halk kattanása ahogy becsukom magam után. A kocsihoz megyek, szép komótosan beülök. Elindítom az egyik dalt, ami meglepő mód egy jó régi darab.. Hallgatom a sorokat, amik mélyen a fejembe ivódtak mikor írtam a szöveget. Szerettem ezt a dalt, mert minden benne van, amit akkor éreztem.

Nincs már szükségem semmire
Nélküled is el tudok aludni éjjel

A szavak, melyek szomorú emlékeket hordoznak számomra. Kihajtok az útra, majd a város széle felé veszem az irányt, az egyik szirthez igyekszem.

Leparkolok nem messze a helytől és csak ülök a kocsiban. Félek.

Félek itt maradni, hiszen csak csalódást okozok másoknak. Úgy lesz a legjobb, ha én csak csöndben eltűnök.

Újra beindítom a kocsit, de ezúttal már nem fogok megállni, keményen taposok a gázpedálra és hagyok mindent magam mögött pár pillanat alatt.

Emlékezni fogok minden egyes együtt töltött percünkre.

Szeretlek titeket.


2017. június 9., péntek

Living With The D.E.V.I.L. [2Jae] 2. rész ~Fordítás~

Műfaj: yaoi, fluff, slice of life
Érintett banda: Got7
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: nincs
Egyéb: én csak fordítom, nem saját alkotás, eredeti szerző shiruuka [wattpad]


 *

"Jaebum oppa!

"Annyira helyes!"

"Kedvellek!"

"Bárcsak az én pasim lenne!"

Csak a lányok kiabálását hallotta Youngjae, ahogy Jaebum-ot követve mentek kis az iskolából.

- Úgy látszik nagyon híres vagy.

Jaebum nevetve paskolta meg Youngjae vállát. - Tudnád hibáztatni őket?

Youngjae csak szem forgatva sétált a buszmegállóba, majd onnan a lakáshoz.

- Itt vagyunk. - nyitotta ki az ajtót felfedve egy szép életteret. A lakás közepes méretű volt, két kanapé, egy asztal azon pedig videojáték konzol. Minden férfi otthon tudná magát érezni egy ilyen helyen.

- A te szobád az a jobb oldalon. - mutatott egyenesen. Két ajtó volt egymás mellett, az övé pedig a jobb kéz felőli.

A szoba teljesen üres volt, kivéve két dobozt. Jó helynek tűnt, ahol nyugodtan dolgozhat a házi feladatain és mozoghat is. Ámulva nézett körbe boldogan, hiszen tényleg megtörténik.

- Nekem tetszik!

- Jó, be tudsz költözni, amikor akarsz.

Youngjae csak mosolygott. Persze, amint csak lehet, be akart költözni. 

Meg is tette. Az ágya szélén ült az új szobájában, ahol minden szépen elrendezett már. Tökéletes volt.

- Köszönöm, sokat jelent ez nekem. - mondta a nappaliba menet, ahol Jaebum a kanapén ülve valami focis játékot játszott.

Youngjae ezzel szemben nem igazán volt az a videojátékos típus. A szülei sosem engedték, az élete csak a tanulásról és a megfelelésről szólt. Nem volt soha alkalma kimozdulni, kicsit lazulni, ahogy a többi középiskolás, normális diák. Talán ezért nem is voltak barátai és emiatt lett antiszociális.

Kínosan állt egyik lábáról a másikra, közben rájött, hogy egy teljesen idegennel költözött össze. Pontosabban egy bunkó ismeretlennel. Le kellene ülnie vagy legalább mondani valamit, és nem hülyének kinézni.

- Jól vagy? - kérdezte Jaebum zavartam pillantva fel rá. - Leülhetsz ám tudod...

Youngjae félszegen nevetett és ült le a kanapé másik végére, jó nagy távolságot hagyva kettejük között. 

Jaebum egyik szemöldökét felhúzva nézett ré kuncogva. - Nem harapok...ha csak nem akarod. - kacsintott.

Szemei kikerekedtek a mondatra. Ő most..komolyan...nem nem. Csak szórakozott vele. Eléggé szexuálisan. Egy kis kuncogással inkább félresöpörte az egészet. Jaebum észrevette, így megállítva a játékot csúszott közelebb hozzá a kanapén utána pedig arcuk között egyre csak csökkent a távolság. Youngjae levegőt sem vett, nem tudta hirtelen mit csináljon.

- Fussuk át az alap lakótárs szabályokat. Egy, nem hozunk haza csajt, bár ahogy így elnézem efelől nem is kell aggódnom. - nézett végig Youngjae-n. - Nem igazán illesz bele egyik csaj ideáljába sem, gyakorlatilag tipikus magányos vagy és soha nem is láttalak kommunikálni egy nőnemű egyeddel  sem, szóval már csak ezért sem kell ezzel gyötrődnöm. Kettő, ne menj a szobámba és ne nyúlj semmilyen személyes tárgyamhoz sem. - paskolta meg Youngjae arcát kicsit erősebben a kelleténél, majd fölállt. - És végül, ne mondd meg senkinek a suliban, hogy lakótársak vagyunk. Nem kell nekem, hogy mindenki tudja, hogy egy olyannal élek mint te. Szóval, jó éjt.

Youngjae ott ült, tágra nyílt szemekkel. Rossz döntést hozott azzal, hogy magával az ördöggel költözött össze. Túl izgatott volt és nem gondolt bele mibe taszította magát. Már nem fordulhat vissza, nem mehet haza könyörögni a szüleinek, hogy fogadják vissza, amikor végre boldog volt, hogy ott hagythatja őket. Nem volt más választása, mint lenyelni mindent és tűrni. 
- Nagyszerűen elcseszted Youngjae. - gondolta magában. 



2017. június 7., szerda

Living With The D.E.V.I.L. [2Jae] 1. rész ~Fordítás~

Műfaj: yaoi, au, fluff, slice of life 
Érintett banda: Got7 
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: -nincs-
Egyéb: én csak fordítom, nem saját alkotás, eredeti szerző: shiruuka [wattpad]
*

Im Jaebum, az iskola legjóképűbb diákja. Minden lány egyet értene velem, sőt, még néhány fiú is. Úgy sétált a folyosón, akár egy híresség, a lányok sikítoztak, körülötte mindenki kiabálta, hogy "oppa!". Azt hiszem ebben az iskolában ő maga volt a híresség fogalma.

-Oppaaaa, kedvellek!"

Egy szép, alacsony lány hajolt meg előtte, míg a kezében tartott ebédes dobozt szorította testéhez.

- Kérlek, fogadd el ez a dobozt, neked készítettem. - könyörgött még mindig meghajolva.

Jaebum kifejezéstelen arccal nézett rá, majd csak megforgatta szemét.

- Add oda valaki másnak. - mondta, majd azzal a mondattal el is indult.

A lány térdre esve fogta szorosabban a dobozát és erősen próbálta visszatartani könnyeit, amik már szökni készültek. Barátnői hamar odafutottak mellé megnyugtatni őt.

Youngjae figyelte a lányt és rosszul érezte magát. Rosszuk érezte magát azokért a lányokért, akik odavoltak a fiúért. Egyébként is, mi volt annyira különleges Jaebum-ban? Egy bunkó volt, aki nem törődött másokkal, csak magával. 

Choi Youngjae nem volt túl népszerű a lányok körében. Ő volt a félénk fiú, aki mindig a terem végében ült és a füzetébe firkált. Többnyire minden ignorált maga körül, ennek ellenére az osztály elsője volt tanulmányi eredményben. Ha valaki beszélt vele, akkor is csak azért, hogy segítsen nekik a házi feladatukban. Szeretett segíteni a többieknek, így kevésbé érezte magát haszontalannak. 

A művészeti teremben ült az ebédidőben, mert jobb szeretett egyedül lenni. Evés közben online keresgélt olcsó albérlet után a közelben a telefonján. Nagyon el akart már költözni a szüleitől, hogy egy csöndes környezetben lehessen egyedül. 

- Mit csinálsz?

Youngjae megugrott a hang hallatán és gyorsan arra fordult, hogy meglássa a tulajdonosát, Im Jaebum-ot. 

- Uhm...épp eszek. - felelte kínosan ahogy ebédjére mutatott. 

- Duh, úgy értem miért vagy itt teljesen egyedül, mint egy lúzer? 

A hangja durva volt, mint mindig. Benne minden nyers és kemény volt.

Youngjae csal nézte őt, valami oknál fogva nem tudott megszólalni.

Jaebum körbenézett, majdnem úgy, mintha keresni valamit. Youngjae észrevett egy ott felejtett kabátot, az egyik szék támláján, amiért Jaebum is nyúlt. A vállára dobta és Youngjae felé kezdett sétálni. 

- Lakáskeresés. - nevetett ahogy Youngjae telefonjára nézett. - Kétségbeesetten el akarsz költözni a szüleidtől?

Youngjae kicsit kényelmesebben érezte magát, így végre tudott válaszolni. - Ötleted sincs mennyire.

- Hát, én lakótársat keresek éppen. Eljöhetsz megnézni a helyet suli után.

Youngjae eldobta evőpálcikáit és izgatottan állt fel ülőhelyéről. - Tényleg?!

- Mhm, és elfeleznénk a költségeket, szóval jóval olcsóbb lenne, mint azok, amiket a telefonodon néztél.

Ez tényleg megtörténik? Tényleg ki fog költözni. Mármint, tudvalevő, hogy ő a legdurvább alak az iskolában, de csak nem lehet rossz, igaz?

Youngjae boldogan bólogatott. - Akkor megyek és megnézem később.

- Oké. Akkor később.

Mi fordulhat ebben rosszra? Persze, Jaebum egy igazi vérbeli bunkó volt, de csak azok felé a lányok felé, akik szerelmet vallottak neki. Nem lehet ez annyira rossz. Igaz?!?

2017. május 29., hétfő

Chained up pt.2

Műfaj: yaoi
Érintett banda: EXO, Shinee
Páros: Kai x Taemin
Figyelmeztetés: esetleges obszcén kifejezések





Kai Po.V.:

 Pillanatokkal később megéreztem puha párnáit az enyémeken. A kezem keményen markolta a cella rácsát, mintha az segítene talpon maradnom. Éreztem, ahogy tenyere forrón simul mellkasomra az egyenruhán keresztül, majd lassan egyre lentebb csúszik azon, hogy megállapodjon övemnél. Annál fogva húz magához közelebb, én pedig lassan elvesztem a kontrollt a testem felett. Ösztönösen mozdulok felé, utalnia sem kell rá, tudom mit kíván, én pedig készségesen adom kezébe mindenem.

Mindenféle veszélyérzet nélkül folytatom, pedig bármelyik percben lebukhatunk, egy kolléga akármikor bejöhet a fogdába. Mégis, ahogy újra a tiszta kék szemeibe nézek, teljesen kizárom a külvilágot. 

***

Nem tudom mennyi idő telik el, nem tudom hol vagyok pontosan. Érzem, ahogy hűvös ujjai a nadrágom korcánál játszanak, míg én puha párnák közt fekszem a mámorító forróságban. Mikor kerültem ide?

- Nem fontos, hogy mikor és hogyan.... csak élvezd. - feleli ki nem mondott kérdésemre. Szavai hallatán egyre inkább csak rajta jár az eszem, a hibátlan arcán, a gyönyörű, igéző szemein. Minden gondolatom körülötte forog, ami kissé talán zavarba hoz.

- Szeretnél megkapni engem? - leheli nyakamba hajolva, forró lehelete pedig csiklandozza felhevült bőrömet. Csak halkan nyöszörgök válaszképpen, végül kezeim lágyan csúsznak lefelé felsőtestén, hogy tökéletes hátsóján állapodjanak meg. Keményen markolok beléjük, mire csípőjét előrébb mozdítja rajtam, ezzel még inkább fokozva a bűnös vágyat bennem.

- Lehetek édes is , ha szeretnéd... de lehetek akár heves is ma éjjel. - mosolyodik el és mélyeszti fogait bőrömbe, ami halk nyögésre késztet. Amint megtalálja a gyenge pontom, a testem reagál és gátlástalanul lököm föntebb csípőmet, de ő elhúzódik tőlem.

- Nyisd ki a szemed. - utasít, én pedig szó nélkül teljesítem kérését. Felnézve rá valami egészen furcsát látok, nem hiszek a saját szememnek. Az eddig testét takaró felső már rég a földön hever az ágy mellett, így tökéletes rálátást biztosítva törzsére, a haja pedig az eddigi fehér helyett feketében pompázik. Gyönyörű látvány, ahogy felettem támaszkodik, a kékes derengésről nem is beszélve. Vállai mellett valami halványan vibrál, én pedig kíváncsian könyökölök fel, hogy jobban láthassam. Szinte már áttetsző, de még épp látható szárny kerül szemem elé, ami lágyan mozog ahogy végigvezetem rajta szemeimet.

- Ez... - próbálom megfogalmazni kérdésemet, de nem találom a megfelelő szót, ami leírná.

- Megfoghatod, ha szeretnéd. - mosolyog rám biztatóan, mire felemelem kezem és óvatosan felé nyúlok. Érintésemre megremeg a kékes szárny, kicsit odébb is húzódva. - Erre nem számítottál, igaz? - kérdez újra.

- Nem igazán... nem tudtam, hogy te... vagyis, hogy ilyen létezhet.

- Nem vagyok angyal, a szó hivatalos értelmében.

Elképedve nézek rá, folyamatosan meglep. - Hát akkor?

- Tudtad, hogy a menyben a legszebb angyal Lucifer volt? - kérdésére csak felhúzott szemöldökkel bólintok egyet. Hova akar kilyukadni? - És azt is tudod, hogy Lucifer lebukott a menyből és a Pokol ura lett, igaz?

Kérdései igencsak elbizonytalanítanak. Ezt most álmodom, vagy tényleg megtörténik?

- Igen...tudtommal.

- Helyes. Akkor már tudod ki is vagyok én. - mosolyog rám megint. Kék szemei fénylenek a félhomályban, engem újra összezavarva.

- L-Lucifer? - kérdezem félve attól, hogy esetleg helytelen a kérdésem.

- Egész pontosan Taemin, de mindenki Lucifernek ismer. - nevet fel halkan visszalökve engem a párnák közé.- Most pedig, játszunk egy kicsit... - érzem meg újra követelőző ajkait, és ezúttal hagyom magam.

***

Elvesztem az időérzékem. Olyan, mintha soha nem érne véget az éjszaka. Forró testünk kéjes mámorban hullámzik a párnákon, tökéletes összhangban a másikéval. Egyre jobban zihálunk, úgy érzem bármelyik pillanatban összeesek és nem fogom tovább bírni, de akkor újra kimondja nevemet, a hangja pedig eléri, hogy ne hagyjam abba.

Hallom édes nyögéseit, érzem kezeit hátamba marni, de a fájdalom érdekel a legkevésbé.

Nem bírom tovább, hangosan nyögve csuklok össze és zuhanok felhevült testére. Percek telnek el, vagy órák, nem tudom. Behunyom szemem, hogy pihenjek, de amint ezt megteszem, újabb kép tárul elém. A rácson keresztül fogja a kezem a már nem is olyan ismeretlen fiú és csak mosolyogva néz rám kék szemeivel.

- Emlékszel mit mondtam, mit mutatok neked? - kérdezi elengedve kezemet én pedig hátrébb lépek, ahogy meghallom az ajtó nyitódását.

- Lee Taemin? - jön be a főnököm egy akta lapjait forgatva.

- Igen? - kérdezi vidáman, le sem véve a szemét rólam.

- Elmehet, nem találtunk semmi bizonyítékot, hogy itt tartsuk. - csukja be az aktát és csapja a hóna alá. - Jongin, kérem engedje ki a fogdából. - int felém, én pedig a pillanatnyi sokk után engedelmeskedve nyitom ki cellája ajtaját.

- Hát akkor... - lép ki Taemin, megállva előttem. - Még találkozunk, Kim Jongin. - kacsint rám és hagy ott egy apró mosoly kíséretében. Ahogy kilép az ajtón, még látni vélem a kékes derengést, ami az éjszakára emlékeztet. Nem tudom megtörtént-e vagy sem.

Megrázom a fejem és az asztalomhoz sétálok, amint ott hagy a kapitány. Felveszem a könyvem, hogy a táskámba tegyem, hiszen ideje hazaindulnom, de kiesik belőle valami. Csak egy kékes villanást látok, majd ahogy lehajolok érte rájövök mi az.

Egy gyönyörű, szinte áttetsző kékes toll, ami nem is kérdés kié volt.

- Mikor látlak újra, Lee Taemin?



2017. május 22., hétfő

Chained up pt.1

Műfaj: yaoi
Érintett banda: EXO, Shinee
Páros: Kai x Taemin
Figyelmeztetés: esetleges obszcén kifejezések




Kai Po.V.

A hétvégi buli után az embernek általában nincs kedve dolgozni menni, éppúgy, ahogy nekem sem. Fáradt vagyok, már a tököm tele az egésszel, de legalább van munkám, amiből úgy-ahogy megélek. Na meg..az egyenruha mindenki szerint iszonyat jól áll rajtam, így nem is bánom annyira.
A nap nagyrészt papír munkával telik bent, az őrsön, estére pedig rám bízzák a felügyeletet is amit sosem szerettem, de ma jónak ígérkezik. A srác, akire figyelek igen fiatal, ahogy nézem nem lehet több húsznál, de már így is épp elég megnyerő a kinézete. Megigazítom a ruhámat és csak elfoglalom a helyem, nem is nézek felé, még a végén megkívánnám. A cella nem túl nagy és elég rideg is, de hát a bűnözőknek ez jár. A srác egy jó ideig csak stíröl engem, ami egy rövid idő után kezd idegesíteni, így inkább leülök a székre, neki háttal.
- Te tuti rendőr vagy? - kérdezi vihogva a rácsnak dőlve. Hangja lágy, bár ennek ellenére férfias. Még csak egy pillantásra sem m éltatom, hiszen bűnözőkkel nem társalgok. Pláne, ha az még ittas is.
- Naaa..-nyafog nekem még egy sort. - Talán nem tetszem neked? Pedig engem mindenki meg akar szerezni...mindenki... -az utolsó szót halkan suttogva, kéjesen ejti ki, amire már muszáj volt, ránéznem.

Csak egy pillanat, nem több. 

Jelentem ki magamnak, de a szemem elidőzik szép arcán, fényes haján, világos, már-már márványszerű bőrén. Lassan visszafordulok és inkább belekezdek a kedvenc könyvembe. Bűn és bűnhődés.
- Hm..jó könyv, meg kell hagyni. Idevág a témája. - kuncog továbbra is, engem idegesítve. Nem állom meg szó nélkül most már, nem érek rá ilyenekre.
- Maradj csöndben, jogodban áll hallgatni. -vetem oda rá se nézve, mire egy édes prüszkölést kapok válaszul. Édes? Ebben nem volt semmi édes, Jongin!
Egy jó darabig csönd van, talán nem is tudja mit mondjon, vagy nem is akar már társalogni. Sokat olvastam a könyvből, már lassan mozognak a betűk, így leteszem, ezzel akaratlanul is lehetőséget adva neki, hogy újra hozzám szóljon, amit azonnal meg is tesz.
- Miért hagytad abba? - kérdezi egész normális hangnemben. - Néztelek, ahogy olvasol.. nagyon szeretheted azt a kömyvet... - még talán egy rövid perc erejéig meg is lepődök viselkedésén, de tudom, hogy hamarosan átvált és nem ilyen lesz.
- Fájt a szemem. -válaszom egyenes és kemény. Pont mint én.
- Velem miért nem beszélgetsz? Egy könyv talán tudna neked olyat adni, amit én?
- Nem tudom miről beszélsz, de nem is érdekel.-fordulok el tőle. Hangos csattanást hallok, de nem foglalkozok a hisztijével. Mindegyik ezt csinálja, azt hiszik elengedem őket, ha gyerekesen viselkednek, de tévednek. Nem esik meg rajtuk a szívem.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - kel ki magából és keménykedik a rácsok mögött.

- Nem érdekel, mennyire vagy kiakadva, nem fogsz meghatni. - nézek végül rá, egyenesen a szemeibe. Abba az igéző szempárba. Fél percnyi csönd telepszik ránk, míg gyönyörű szemét nézem.

- Biztos vagy benne? - kérdezi huncut hangon, én pedig akaratlanul is közelebb lépek hozzá. Már egészen a rácsoknál járok, de továbbra sem tudok elszakadni a kék szempártól.

Hangosabban veszem a levegőt, nem is értem mi történik velem. Van valami ereje, amiről nem tudok? - Én...én... - dadogom, de nem tudom tovább fogalmazni a mondatot.

- Gyere közelebb. - nyújtja ki kezét a rácson, el nem nézve rólam. Egy fél lépéssel közeleb mozdulok, mire olyan hirtelen ránt magához, hogy majdnem beverem a fejem a rácsba, de még épp időben észreveszem.

- Mit csinálsz? - kérdezem és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy mi történt velem.

- Csak megmutatok neked valami olyat, amit soha nem fogsz elfelejteni. - mosolyog rám, majd ajkait enyémnek tapasztja, még ha a rácsok kicsit akadályozzák is benne.

Mintha áramütés futna végig a testemen, ahogy nyelve végigsimít ajkamon, bejutást követelve, de nem akarom hagyni magam. Csak játszik, hogy előbb szabaduljon, tudom. Nem fogom engedni.

Keze óvatosan túr hajamba tarkómnál, ezzel húzva közelebb, hogy szinte már követelőző, mégis szenvedélyes csókban részesítsen.

Hirtelen szakad el tőlem, de mindössze csak egyetlen mondat erejéig.

- Ez még csak a kezdet, Jongin....

2017. április 30., vasárnap

Broken promises

Műfaj: egyperces, agnst, fluff (na ez aztán a fura műfaj határozás)
Érintett banda: lényegében bármelyik lehetséges, nincs kikötve
Páros: ez sincs konkrétan meghatározva, kinek mi tetszik
Figyelmeztetés: nem igazán érzem szükségesnek, nagyon maximum 12+
Egyéb: nincs.


Someone's Po.V.:

Fáradhatatlanul püföltem a kemény falat. Az sem érdekelt, hogy a kezemből folyik a vér, nem éreztem mást csak a haragot. Haragot a világgal szemben, haragot a szerelmem ellen és haragot magammal szemben. Üvölteni akartam, törni-zúzni magam körül, kiüríteni minden fájdalmat a testemből, de az makacsul ragaszkodott hozzám, nem akart elengedni. Úgy éreztem megfulladok, nem kaptam elég levegőt, a tüdőm sípolva fogadta be azt a keveset, míg öklöm tovább verte a már véres falat, időnként fejemet is keményen nekiütöttem, de ez sem segített kiszabadulni önmarcangolásomból. 

Miért nem tudtam megtenni? Miért nem nyúltam utána az utolsó pillanatban? 

Hagytam hogy végezzen magával, nem tudtam mit tenni, egyszerűen nem volt erőm visszatartani öt, a saját félelmem pedig még jobban hátráltatott. 

Emlékszem a pillantására, ami fájdalommal telt meg, láttam ahogy felvillan benne a mérhetetlen szomorúság és csalódottság egy cseppnyi szeretettel, ami mind miattam volt. 

Újra éreztem a meleg érintését vállamon, szinte hallottam, ahogy a fülembe súgja "nem a te hibád" ám mégsem tudtam elhinni. Tudtam, hogy miattam tette amit, nekem kellett volna megállítanom, szorosan magamhoz ölelve megnyugtatni, hogy minden rendben lesz és megváltozok érte, de nem mozdultam. 

A testem kezdte feladni, egyre gyengébbek lettek ütéseim, végül pedig abbahagytam. A szívem könyörtelenül dübörgött mellkasomban, egyre jobban és jobban elnyomva a külvilág zajait. A légzésem újra szaggatottá vált, ahogy az emlékek felrémlettek előttem, küzdöttem az éltető oxigénért, amit nem tudtam magamhoz venni.

 Miért? 

Ez az egy kérdés visszhangzott a fejemben megállás nélkül, nem adva egy perc nyugalmat sem. Miért nem léptél közbe?

-Megállíthattál volna, ugye tudod? - hallottam egy ismerős hangot mire odakaptam fejem. Egy halovány kép jelent meg előttem, ami egyre tisztult, de nem tudtam megszólalni. Láttam ahogy mogyorószín szemei megtelnek fénnyel, egyre élesebben jelenik meg minden részlet, mint minden alkalommal.

-Gondolom érdekel miért vagyok itt..-kérdezte, ami inkább kijelentésnek hatott. Továbbra sem feleltem. Alakja addigra már tökéletesen kirajzolódott, én pedig újra fuldokolni kezdtem. Mintha egy hatalmas kéz préselné ki belőlem minden erőmet, hallottam ahogy az ereimben lüktet a vérem, kezem pedig egyre jobban szorította vékony pólómat a mellkasomnál. Négykézláb térdepeltem a földön, levegőért kapkodva, de mielőtt összeestem volna, egy fehér kéz nyúlt állam alá így kényszerítve hogy ránézzek. Szemeimet csípték a könnyek, amik megállíthatatlanul folytak végig arcomon, némán, csöndben. 

- Nem akarom tudni. - nyögtem elhalóan. Azt kívántam bárcsak örökre eltűnhetnék a világból, hogy soha többé ne kelljen éreznem azt a mérhetetlen fájdalmat.

- Tudod, amikor elmentem, azt hittem követni fogsz. Gyengének gondoltalak, amiért még lépni sem mertél felém, miután meghúztam a ravaszt. Láttam mindent, de csak kívülről. Ott álltál, reszkettél és nem jöttél közelebb. Nem miattad tettem, hanem magam miatt. Tudom, ez önzőség, de én többre vágytam, Olyanra, amit te nem adhattál meg nekem. Szenvedést akartam, keménységet, kínt, de te túl érzékeny és finom voltál ehhez. Nem várhattam el, hogy megváltozz értem, hiszen az már nem te lettél volna. - hangja lágyan csengett a félhomályos szobában, de nem mertem elnézni róla, mert féltem, hogy eltűnik, mint már oly sokszor. 

- Akartam, hogy utánam gyere, de belátom ez kegyetlen lett volna. Azt hittem gyenge vagy, de kiderült, hogy sokkal erősebb vagy, mint azt valaha gondoltam volna rólad. Minden nap eszedbe jutottam azóta is, sosem tettél le rólam, amit még mindig nem értek. Tényleg ennyire fontos lenne a szerelem? - kérdezett újra, mogyoróbarna szemei pedig kíváncsiságot tükrözve meredtek enyémbe. Lábamat magam alá húzva helyezkedtem el a földön, míg ő az ágyamra telepedett le mellém.

-Igen... tényleg ennyire fontos. - halkan hümmögött, mint aki elgondolkozik a válaszomon, majd újra megszólalt angyali hangján.

- Meséld el nekem milyen volt. Mesélj arról, hogy mit éreztél, amikor velem voltál. - kért egy apró mosollyal szája szélén. Imádtam a mosolyát.

Sóhajtva dőltem az ágyam szélének mielőtt nekikezdtem volna. Hol is kezdjem? Mit mondjak neki?

- Akkor azt hittem ilyen csak a mesékben létezik, hogy valaki tényleg ekkora boldogságot érezzen. Amikor megláttalak, emlékszem mennyire édesen mosolyogtál rám miközben boldogan iszogattad a forró csokidat a sarki kávézóban. Meg akartalak ismerni, de féltem hozzád szólni, mert túl tökéletesnek gondoltalak.

- Pedig tudtad, hogy nem vagyok az. - nevetett kedvesen.

- Igen, de akkor még fogalmam sem volt erről. Aztán te léptél elsőnek, fogtad magad és odaültél az asztalomhoz minden kérdés nélkül. Csak hallgattam amit mondtál, nem is tudtam figyelni másra csak a hangodra. Annyira szépen csengett, azonnal beleszerettem, már ha lehet ilyet mondani. Előtted nem volt senkim, akivel így éreztem volna, ezt te is tudod, hiszen elmeséltem. 

- Meg kell mondjam nagyon édes voltál ahogy folyton elpirultál amikor rád szóltam, mert nem figyeltél. - nyúlt hajamhoz, hogy összeborzolja, de keze csak átcsúszott tincseimen, meg sem mozdítva azokat. Néma csönd telepedett ránk, nem tudtam mit mondani, annyira furcsa volt az egész. Pár perce még úgy éreztem tényleg itt van velem, de rá kellett jönnöm, hogy csak a saját képzeletem szüleménye.

- Folytasd.. szeretném hallani. - szólalt meg nem sokkal később, én pedig újra belekezdtem.

-   Idővel egyre közelebb kerültünk egymáshoz és akkor úgy éreztem én vagyok a legszerencsésebb ember ezen a világon. Komolytalan voltam, de ez így volt rendjén, hiszen te sem sokban különböztél tőlem. Nem érdekelt mit gondolnak mások rólam, vagy rólad, csak a pillanatnak akartam élni veled együtt. Boldogabb voltam mint addig bármikor. Aztán megváltoztál.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudom. Egyre kevésbé voltam fontos számodra, mindig találtál más elfoglaltságot helyettem. Azt hittem szakítani fogunk, mert eltávolodtunk egymástól, de valami csoda folytán újra közeledtél. Hamar azon kaptam magam, hogy nyakig elmerültem a rózsaszín pudingos világban veled. - hirtelen álltam meg a mesélésben elgondolkozva a múltunkon. Minden annyira rendben volt addig a napig. -Utána pedig... nem tudom hogy mondjam el. Úgy éreztem belepusztulok, ha elveszítelek téged, képtelennek éreztem magam a továbblépésre. Emlékszem a szemedre, a tekintetedre, amit akkor láttam utoljára. Életemben nem rettegtem annyira, mint akkor, amikor a pisztolyodat a fejedhez fogtad. 

- Miért nem kértél, hogy ne tegyem?

- Féltem. Nem mertem megszólalni sem, nem jött ki hang a torkomon. Alig kaptam levegőt, ahogy végignéztem az utolsó perceid. Látni, ahogy a szerelmed élete egy pillanat alatt véget ér, a legkegyetlenebb dolog. De aztán visszagondoltam az élményeinkre, amiket együtt átéltünk, és meg kell mondjam, életem legcsodálatosabb időszaka volt. 

- Én is élveztem ám, nehogy azt hidd, hogy nem. - nevetett, majd elfeküdt az ágyamon, szinte az egészet elfoglalva. 

- Nincs kedved idefeküdni mellém? - ütögette meg maga mellett a matracot, én pedig felkeltem és a takaró alá bújva dőltem mellé.

- Miért vagy itt? - kérdeztem a párnába motyogva szavaim.

- Meg akartalak látogatni, mert hiányoztál. Odaát nagyon unalmas minden és csak távolról tudlak figyelni, de ez a megoldás jobban tetszett. - mosolyodott el újra.

- Szeretném ha igaz lennél és nem csak holmi látomás. 

- Igazinak igazi vagyok, de nem lehetek már olyan, mint te. 

- Ha elalszom és reggel felkelek, még itt leszel? - kérdeztem remélve, hogy a válasza igen lesz.

- Itt foglak várni, hogy folytasd a mesét... nem hagylak itt, ha nem szeretnéd. 

- Akkor jó. Nem akarok egyedül felébredni... hiányzol. - suttogtam a félhomályba.

- Te is nekem...de ne aggódj, nem mozdulok innen. - helyezkedett el kényelmesen mellettem. A fáradtság erőt vett rajtam és hiába szerettem volna még órákig nézni tökéletes vonásait, szemeim lecsukódtak és szinte azonnal elaludtam.

***

Reggel a nap meleg sugarai keltettek, amik beszűrődtek a félig behúzott függönyön. Körbenéztem a szobában, de nyomát sem láttam szerelmemnek, nem feküdt mellettem az ágyamban, ahogy arra számítottam.

Megszegte az ígéretét, mint minden egyes alkalommal, mégsem tudtam rá haragudni. Hiányzott, de tudtam, hogy figyeli minden mozdulatom, minden lépésem, minden levegővételem. Csak remélni tudtam, hogy hamarosan újra meglátogat és ezúttal betartja a nekem tett ígéretét.