2016. július 19., kedd

Haru Haru

Műfaj: oneshot, yaoi
Érintett banda: iKON 
Páros: Double B [Bobby & B.I ] + Bigbang tagok említve
Figyelmeztetés: -nincs-
Ajánlott zene: BIGBANG - HARU HARU [IDE kattintva elérhető]



Bobby Po.V.

Hazafelé sétálok a munkából, már be is sötétedett. Mondjuk mit vártam...december van. Az éjszaka hamar ideér, én pedig minden nap egyedül gyalogolok át a sötét parkon. Ma este is ugyanez a helyzet, teljes csönd van, kivéve a fülhallgatómból bömbölő zenét, ami megtöri a néma éjszakát. Gyorsabban szedem a lábaimat és igyekszem hamar hazaérni, mert már így is átfagytam. Az úton kevés emberrel találkozok, szinte már mindenki otthon van a jó meleg lakásban és élvezi a párja társaságát. Csak én vagyok így egymagam, magányosan a hidegben caplatva. 
Az egyik padon egy pár ül, vidáman nevetnek, ahogy egyikük a másik hajába szórja a frissen lehullott havat. Kénytelen vagyok mosolyogni rajtuk, annyira boldognak látszanak. Épp annyira, mint amilyen én is voltam régen. Amikor ugyanígy nevettem, és szerettem, de sajnos hiába volt minden. Bármennyire is azt akartam, hogy tökéletes legyen, inkább csak egyre rosszabb lett. 
Jó pár éve már ennek a történetnek. Hanbin új fiú volt az iskolánkban, de hiába volt kedves mindenkivel, ebből sok konfliktusa volt a nagyobbakkal. Egy ilyen eset által ismertem meg, amikor épp a kukában kötött ki hála Seung Hyun-nak, aki az iskola réme volt. Mindenki félt tőle, még én is, pedig csak egy végzős srác volt, aki nagyon menőnek képzelte magát. Még becenevet is választott magának, a T.O.P név mögé bújva fenyítette a kisebbeket. Köztünk Hanbin-t is. Aznap kezdtünk el ismerkedni, amikor segítettem neki kimászni a szemetesből, előtte egy szót sem váltottunk. Gyorsan jó barátokká váltunk, hiszen rengeteg hasonlóság volt bennünk és mindkettőnknek szüksége volt már egy igazi barátra. Aki megérti, akihez bármikor bekopoghat, akár az éjszaka közepén is, ha nincs hová mennie, aki befogadja a szívébe minden előítélet nélkül és vigyáz a lelkére. Nem egyszer fordult elő, hogy az éppen tomboló apám elől hozzá menekültem. Éjszaka kiszöktem otthonról, majd átrohantam a városon egyedül, hogy inkább vele töltsem az éjszakát és ne kelljen a szüleimtől tartanom. Ő mindig ott volt velem, minden helyzetben számíthattam rá, éppúgy, ahogy ő is én rám. A legjobb barátommá vált, más nem is kellett nekem. Együtt mentünk el bulizni, csajokat felszedni, rengeteget bolondoztunk régen. 
 Kis pamacsok szállnak fel előttem, ahogy kifújom a tüdőmben tartott levegőt. Nagyon hideg van idekint. A telefonom kikapcsol, úgy tűnik az akkumulátor nem bírta tovább. Egy üres padra ülök, nem messze az előbb látott pártól és csak gondolkozok. Az emlékek egyre halványultak az évek során, van ami már teljesen elveszett. Hanbin mosolyára viszont még mindig tisztán emlékszek.

Az egyik, házibuli alkalmával többet ittunk a kelleténél, én pedig Hanbin-nál kötöttem ki az éjszaka közepén,  persze ő beengedett magához. Nem voltam teljesen magamnál, csak aludni akartam, az se érdekelt hogy hol, csak az a fránya szédelgés maradt volna abba. Ruhástul vetettem magam be az ágyba, legjobb barátom mellé, aki csak rosszallóan csóválta a fejét és mellém feküdt. Akkor éjszaka éreztem először. Forró teste az enyémnek feszült, félig rajtam feküdt már, amikor megébredtem. Addig az estéig sose néztem rá másképp, csak mint a legjobb barátom. Akkor viszont valami, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni, megmozdult bennem iránta. A szívem a szokásosnál hevesebben vert, ahogy az alvó fiút néztem magam mellett. Ahogy arcát figyeltem, elgondolkoztam, vajon milyen puhák lehetnek az ajkai, amikkel szinte állandóan mosolyog. Tényleg olyan, mint amilyennek látszik? Elhessegettem a bolond gondolatokat, hiszen biztos csak a belém töltött alkohol hatására jutnak eszembe ilyen hülyeségek. Igyekeztem tovább aludni, ami nagyon nehezen ment. Végül engedtem magamnak és csak átkaroltam meleg testét és végre elaludtam. Reggel ugyanígy keltem, azzal a különbséggel, hogy a feje a nyakamban volt, és éreztem meleg leheletét a nyakamon, ami újra kiváltotta azokat a gondolatokat. Emlékszem, hogy kiabált velem, amikor elmondtam neki miket gondoltam. Persze badarságnak tartotta, hogy ez megtörténjen, ő is az alkoholra fogta. Ennek ellenére, egy jóval későbbi iskolai buliban egy részeg Hanbin támadt le engem és csókolt meg úgy, hogy azt a mai napig nem felejtem el. Másnap mind a ketten emlékeztünk az estére, így kissé kínos volt a reggeli ébredés. Ő rajtam feküdt, én meg öleltem továbbra is és nem is akaródzott elengednem. Képtelenségnek tűnt az egész, ugyanakkor mégis bíztam benne, hogy megtörténhet és tényleg szeretni fogok valakit, aki majd viszonozza is ezt. Szerettem őt, már amennyire ezt egy fiú teheti. Igyekeztem megadni neki mindent, a tenyeremen hordoztam, bármit kért én megadtam neki. Az első csókját azon az estén nekem adta, később pedig a szüzességét is. Nem bántam meg egy percet sem a kapcsolatunk alatt, pedig nagyon kezdetleges volt. Fogalmam sem volt, mi lesz a következő lépés, de ketten, együtt, mindig megoldottuk. Egy idő után már mondhatni megszokásból voltunk együtt, nem volt meg az a tűz, mint az elején. Én voltam az, aki félrelépett, aki miatt azok a barna szemek könnyekkel teltek meg azon az éjszakán. Nem tudtam elviselni a tudatot, hogy ez miattam van, így elmenekültem. Ha olyan problémám akadt, amivel nem tudtam mit kezdeni, mindig menekültem, ahogy akkor is. Szerettem őt, amikor mással feküdtem össze, akkor is csak rá gondoltam, de ez már nem számított. Eltűntünk egymás életéből, mindkettőnknek jobb volt így. Emlékszem, amikor utoljára láttam őt, ahogy sírt és nevetett egyszerre. Sírt, mert megtettem azt, amit sose gondolt volna, hogy meg fogok, és nevetett, az abszurd helyzeten. Emlékszem az utolsó üzenetre, amit tőle kaptam: 'Menj, és sose nézz vissza, ne törődj velem csak menj tovább, mert egyszer szerettelek és nincs mit megbánjak, csak a jó emlékeinket fogom őrizni..Valahogy csak el tudom viselni, valahogy csak meg tudom állni, légy boldog, ha már így alakult..' Nem akartam elveszíteni, mégis én rontottam el mindent ennek pedig az lett az eredménye, hogy összetörtem azt, akit a legjobban szerettem. Szerelmes voltam belé ugyanúgy, éreztem, ahogy szaporán veszem a levegőt a közelében, ahogy a nadrágom hamar szűk lesz, amint az ölembe ült, vagy azt a nyugodtságot, amikor csak szimplán megölelt. Az elején még számoltam minden egyes napot, amit nélküle töltöttem, végül ezt is feladtam. Mint minden mást. A vele kapcsolatos emlékeim napról napra egyre fakultak, már csak nagy vonalakban tudnám felvázolni az egészet. Nem tudom mikor jöttünk össze, azt sem, hogy mennyi ideig voltunk együtt. Valamiért, ezek nekem nem számítottak, egyszerűen csak élveztem és boldog voltam. Talán ezért is lett vége..önző voltam. 
A szél felkerekedik, én pedig egyre inkább átfagyok a padon. Egyedül indulok haza, egy apró mosollyal a szám szélén, hiszen már csak a jó emlékeket őrzöm róla.

2016. július 5., kedd

Super Pscycho Love [OS]

Műfaj: dark, thriller, yaoi 
Érintett banda: EXO, B.A.P
Páros: Kai (ooc) x Chanyeol (említésként Bang Yongguk az Apa szerepében)
Korhatár: 18+
Egyéb: trágár kifejezések, erőszak 


Kai Po.V

Világéletemben egyetlen dologhoz értettem, amit nem mondtam el senkinek sem, egészen eddig a percig. Fiatalon kerültem rossz közegbe, ahol csak az erőszak és a magány az úr, a félelem pedig mint egy bábot rángat a kínok láncaival. Tizenhét évesen jó pénzkeresési lehetőségnek gondoltam, hogy kisebb nagyobb értékeket lopok másoktól, amit később eladok, így üzletet csinálva magamnak. Csakhogy hamar lebuktam, mert a vezért házában is jártam, ott, ahol nem szabadott volna. Ő kapott el és végül vett maga mellé és mint fia éltem vele együtt a hatalmas házban. Itt kezdődött csak a sok izgalom, amit most elmesélek, hogy mások már ne kövessék el ezeket a hibákat, amiket én. 
Az első pár évben nem kaptam komoly feladatokat, csak időnként betörtem pár helyre, így kamatoztatva a tehetségemet. Mindig hangtalanul csináltam, nyomok nélkül, ezért senki nem tudta kideríteni ki vagyok, az áldozataim is csak Macskának hívtak. A hírekben sokszor láttam, hogy az általam elhozott tárgyakat keresik, vagy körözést adtak ki ismeretlen elkövetők ellen. Természetesen én és a többi fiú, csak mosolyogtunk rajtuk, hogy ilyen könnyen félre lehet vezetni a hatóságokat. Hiába akartak megkeresni, soha nem kaptak el. 
Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb lopást intéztem, de annál többször kellett eltakarítani Apa után. Elhallgattatni az esetleges szemtanúkat, megsemmisíteni minden lehetséges bizonyítékot, ami bajba keverhet minket. Miután a felnőttkorba léptem, a pitiáner ügyeket már mások kapták, nekem pedig a nagyobb kivitelezésűek jutottak. Már nem csak eltakarítottam mások után. Én hagytam mocskot a nyomomban, amivel nekem már nem kellett ezekkel foglalkoznom, csak szimplán tenni a dolgom. Élveztem a munkát, annak ellenére, hogy nem tiszta, ráadásul illegális és mások gyomra talán nem is bírná. Az én lelkem viszont elég piszkos volt már hozzá, így szívbaj nélkül csináltam, amit rám bíztak. Apa sokszor hívott be magához esténként, hogy játszunk egy keveset, én pedig minden egyes alkalommal álltam szolgálatára. Azt csinált velem, amit csak akart, hiszen ha ellenkeztem volna, bármelyik pillanatban megölhetett volna. Nem mondom, hogy nem élveztem, mivel Apa...elég jóképű volt. Pontosítok. Rohadtul vonzó. Hiába volt nálam idősebb, kötődtem hozzá és nem csak szexuálisan, hanem lelkileg is. A korát soha nem árulta el, ez nagy titok volt a házban, de nálam úgy nyolc-kilenc évvel lehetett idősebb. Furcsa volt Apának hívni...de itt ez volt a szokás, szóval én is hamar hozzászoktam. Idővel egyre többször hívatott, én pedig tettem amit kért. Ez előtt azt hittem, képtelen lennék férfivel szexuális kapcsolatot létesíteni, ám Apa megcáfolta minden észérvemet. Ahogy hozzám ért, ahogy rám nézett azokkal a sötét szemekkel...először kissé kényelmetlenül érintett  vágyakozó pillantása, de aztán az egész imponált nekem. Szerettem tetszeni másoknak és igyekeztem adni a külsőmre, amihez ebben házban minden lehetőséget megkaptam. A hajam mindig tökéletesen állt, a bőröm is szép volt, bár ez adottság kérdése is volt, az alagsorban pedig edzőterem is volt, hogy egyik fiú se essen ki a kondiból. Az az én személyes jutalmam volt, hogy időnként mesés estéket töltöttem Apával, bent a szobájában vagy valamelyik hotelban a városban, mivel jól végeztem a munkám. Egy idő után olyan érzésem volt, mintha már nem csak a szeretője lennék, hanem valamivel több. Többször előfordult, hogy éjszaka rémálmok gyötörtek, ilyenkor mindig megjelent a szobámban és reggelig nem is mozdult el mellőlem. Ezeknél az alkalmaknál úgy éreztem ez nem csak szeretői viszony, hanem valódi érzelmeket táplál irántam. Persze, másnapokon ridegen kezelt, alig szólt hozzám, szóval elég bonyolult kapcsolatban voltunk. 
Aznap is magához hívott, majd a kezembe nyomott egy mappát, amiben valószínűleg az újabb áldozatom adatai szerepeltek, amikre szükségem lehet.
- Hogy hívják?-kérdeztem halkan Apára nézve, ám ő csak megszorította a vállam és visszavonult a dolgozószobájába. Az ajtó az orrom előtt csapódott be, a névtáblája pont szemmagasságban volt. ,,Bang Yongguk" olvastam fel halkan ki tudja hányadszorra azóta, mióta itt vagyok. Minden alkalommal, amikor kimondom a nevét, furcsa borzongás jár végig, talán a ridegsége és a forró éjszakáink párosa miatt, amik egymás nélkül nem léteznének. Halk sóhajt hallatok, majd kezemben a papírral indulok le az alagsorba a kocsimhoz. Jobb szeretem ott elolvasni amit kaptam, így legalább senki nem zavar meg közben és nyugodtan kitervelhetek mindent. A mappában van róla jó pár kép, a személyi adatai, tényleg minden benne van. Mint mindig. A neve Park Chanyeol a papír szerint és nálam fiatalabb a fiú, a képein is látszik. Most ő lesz az én egerem, akivel játszok mielőtt elfogyasztom. Beindítom a kocsit és a város másik végébe megyek, jó messze lakik az biztos. Mielőtt bármihez is hozzákezdenék, beülök az egyik bárba, ami a közelben van, hogy megigyak néhány pohárkával a játék kedvéért, így sokkal izgalmasabb lesz és én is elengedem magam. A tánctéren rengetegen vannak, fiúk lányok egyaránt, egész jó áru meg kell hagyni. A pultos csaj persze azonnal rám mozdul, még a melleit is úgy igazítja, hogy szinte kiessenek a már így is sokat mutató felsőjéből. Nyájasan kérdezi mit szeretnék inni, vagy esetleg kapni tőle, közben száját harapdálja, reméli, hogy hátramegyek vele és durván megdugom mondjuk a mosdóban, hogy a szexéhes énje lenyugodjon. Hát kösz nem, kihagyom. Ehelyett a kikért piámmal a kezemben indulok a táncolók közé, hogy keressek valakit, akivel tudok táncolni. Hamar megtalálom akit keresek, annak ellenére, hogy nem őt kellett volna kiszúrnom a tömegből. Szürke haján a led fények csak úgy táncolnak, épp valami csaj bugyijában matat ha jól látom, bár nem esküdnék meg rá. A srác felemeli fejét, mintha észrevette volna, hogy nézem őt, de csak mély levegőket vesz, majd újra annak a ribancnak szenteli minden figyelmét. Ejnye Chanyeol...hát nem tanítottak meg téged udvarolni? Halkan kuncogva megyek vissza a pultoshoz még egy kör alkoholért, majd most már egyenest a magas sráchoz sétálok. Mikor már csak pár ember választ el tőle a szemei megtalálják az enyémet, én pedig kihívóan nézek vissza beletúrva fekete tincseimbe. Pár percig még szemezek vele, amíg elfogy a poharam tartalma, táncolok, időnként kezemmel végigsimítva felsőtestemen, közben párszor nadrágon keresztül markolom meg farkam. Látom rajta, hogy tetszik neki, nem is figyel a lányra, aki szinte összeesik előtte annyira fel van izgulva, de Chanyeol csak engem néz, tekintete követi a kezemet, a csípőm mozgását. Végül megunom, ennyi úgyis elég volt neki a látványomból. Lassan közelebb lépkedek, de szándékosan kikerülöm, így háttal áll nekem, ami pont megfelel. Csípőjén végigsimítok, majd finoman belemarkolok fenekébe is, de nem állok meg, csak megyek tovább. Tudom, hogy utánam fog jönni, nem tudná kihagyni. Az egyik elkerített boxba tartok, ahol nyugodtan lezavarhatjuk az előjátékot, ezzel kényszerítve arra, hogy egyre többet és többet akarjon belőlem. Lehuppanok a bőr ülésekre, majd másodpercekkel később egy másik formás fenék is helyet foglal nem messze tőlem.
- Chanyeol.-mutatkozik be fülemhez hajolva, nem tudván, hogy én tisztában  vagyok vele kicsoda ő.
- Nem inkább colos?-kuncogok majd elfogyasztom a maradék italt is a poharam aljáról. Keze hirtelen a combomon landol, a lehelete pedig a nyakamat csiklandozza, ahogy közelebb hajol.
- Tudod...igazán felhúztál..-közli velem az egyértelműt. Ha tudná, hogy ez volt a célom, valószínűleg nem lenne ennyire közvetlen. Végül is, kis szeretne a gyilkosával így társalogni?
- Valóban?
- Mit szólnál, ha ezt folytatnánk, mondjuk..a lakásomban?-kérdezi halkan fülembe suttogva, közben keze szinte már az ágyékomon pihen. Az alkohol tisztán érződik ahogy belőle árad, nekem pedig ez is csak az előnyömre válik. Legfőképp az, hogy szinte már felkínálja magát nekem. Tetszik, hogy nem köntörfalaz, egyértelmű, hogy mit akar, csakhogy az én céljaimat nem ismeri és merészen fut egyenest a halálába.
- Nem rossz ötlet..tíz perc múlva a parkolóban, világoskék Lamborgini. -állok fel mellőle és máris kimegyek a klubból. A kocsimhoz érve egyből beülök és eltüntetem az aktáját, nem kell, hogy véletlenül meglássa. Pontosan jelenik meg, ám nem ül be, csak vár, mire én intek neki és végül behajtogatja magát az autóba.
- Merre?-kérdezem beindítva járgányt, ő pedig egyből elmagyarázza. Keze megint megtalálja a lábam és újra azon járkál föl alá, ezzel hergelve engem én pedig jobban a gázra lépek. Nem mondom, hogy nem kerültem izgatott állapotba, azt sem tagadom, hogy pár perc kocsikázás után odalent már úgy állok, mint a cövek, de nekem most koncentrálnom kell a dolgomra. Piros lámpát kapunk, így megállok, mire a colos a nadrágom gombjával kezd babrálni, hogy kigombolja azt. Eltolom a kezét, de ő makacsul visszatér hozzá és pár perccel később már csak a boxerom választja el tőlem. Morcosan nézek rá még inkább rátaposva a gázpedálra, erre ő csak mosolyog és szótlanul néz engem. Úgy járatja rajtam a szemeit, mintha azokkal vetkőztetni tudna, nem kérdés mennyire kellek neki. Nekem is kellesz Chanyeol, csak egy kicsit másképp..A lámpa zöldre vált, így végre tovább indulhatunk hozzá, ami annyira nincs messze a helytől. Leparkolok a lakása előtt, majd egy mosoly kíséretében ki is szállok és az ajtóhoz megyek, ő meg csak néz, meg se mozdul.
- Reggelig ott fogsz állni, vagy be is megyünk?-kérdezem vigyorogva az ajtónak dőlve. Nagyot nyel, majd elindul felém, hogy beengedjen azon a nyamvadt ajtón. Türelmetlenül toporzékolok tovább játszva a szerepemet, ő meg csak mosolyog amikor végre bejutunk.

A lakás elég igényesen van berendezve és ízléses is, ami kicsit talán meglep. Egyedül lakik tudtommal, és a fiúknak nem az igazi a stílusérzékük ha berendezésről van szó. Mielőtt rendes körbenézhetnék, Chanyeol hátulról magához ölel és szorosan tart karjai köz a nyakamat csókolgatva.
- Nem az előszobában akarlak megbaszni, szóval menjünk beljebb..-bontakozok ki karjaiból és húzom magammal ingénél fogva.Morogva követ engem, szinte felfal a tekintetével amíg megtalálom a megfelelő ajtót. Bent semmi időm nincs, ugyanis hamar a csukott ajtónak döntve találom magam, míg a colos szája az enyémre tapad forró csókba hívva engem. Lökök rajta egyet, amitől egy lépést hátrébb tántorodik, de én ugyan nem adom magam. Perverz mosollyal nyalok végig ajkamon, a végén beleharapva és csak nézek Chanyeol szemeit, amikkel már gondolatban bizonyára pucérra vetkőztetett. Eszembe jut, hogy pontosan hogyan is terveztem véghezvinni a munkámat, de hamar el is vetem. Egy kis szórakozás mindenkinek jár...nekem pedig ez kell. Chanyeol kell. A gondolatok hamar elszállnak és percekkel később újra a colos nyálát keverem a sajátommal, ahogy vadul megcsókol. Fel van izgulva, látszik a viselkedéséből, hogy ha hozzáérnék, könnyen felrobbanna odalenn, ha pedig ez nem volna elég, még kemény merevedését is az ágyékomnak nyomja, hogy érezzem is. Elszakadok tőle, hogy a szemébe nézhessek, ő meg csak ködös tekintettel néz rám vissza, értetlen fejjel. Teljesen eufórikus állapotban van, annyira egyszerű lenne most végeznem vele, de ha már meg kell halnia, legalább megadom neki élete legjobb éjszakáját. Olyat, amilyet még soha senkivel nem élt át és már nem is fog. Megfordítom magunkat, így most az ő háta nyomódik az ajtó kemény fájának, míg én egyből kicsatolom az övet a nadrágján, majd a gombot is, végül lehúzom róla az egészet a boxerjával együtt és elé térdelek. Ujjai utat találnak tincseim közé és kérdés nélkül magára húz, de számítottam rá, emiatt nem ért váratlanul. Lágyan kezdem el nyalogatni, egyik kezemmel finoman húzogatva rajta a bőrt, míg a másikkal csípőjét fogom, hogy ne tudja felém lökni csak amíg én akarom. Hangos cuppanással eresztem ki ajkaim közül, amire egy elégedetlen morranást hallat, amin muszáj mosolyognom. Az ágyhoz húzom, majd egyből lelököm rá, hogy fölé mászhassak, majd nyakát kezdem csókolni, harapni ahol csak érem. Ebben nagy segítség, ahogy oldalra fordítja fejét, egész nyakát birtokba tudom venni. Kezem hamar visszatalál farkához, ami még mindig határozottan izgatott állapotban van, Chanyeol teste pedig megremeg, ahogy hüvelykujjam lassan körözni kezd érzékeny makkján.
- Hmm..élvezed, igaz?-suttogom fülébe halkan meg is harapva cimpáját. - Nyögjél csak, úgy ahogy az a ribanc tenné alattad..-folytatom, végül csak egymáshoz nem kapcsolódó, mocskos mondatokat lihegek fülébe, ezzel szinte az ágyhoz szögezve. Hangos nyögés szakad ki belőle, amint erősebben markolok rá hímtagjára én pedig megborzongok. Hajába túrok és annál fogva fordítom magam felé, hogy vad csókot lopjak tőle, közben kezeit feje fölé fogom, hogy ne menekülhessen, bár nem úgy nézem, mint aki ezt akarná. Ráülök derekára, hogy le tudjam venni az ingemet, ami eddig takart, ő meg csak néz közben beharapva alsóajkát. Istenemre mondom iszonyat vonzó így. Ködös tekintet, izzadságtól gyöngyöző homlok, nedves tincsek, a pulzusa az egekben, egész testében zihál alattam, az ágaskodó tagjáról már ne is beszéljünk. Hirtelen fog rá csuklómra és húz le magához annál fogva, hogy a fülembe súghassa kéjes hangon a szavakat.
- Kívánlak...nem érdekel hogy hívnak, azt akarom, hogy úgy szeretkezz velem, hogy soha el ne felejtsem...-szavai nyomán végigfut rajtam a borzongás, olyan, amit eddig csak Apa váltott ki belőlem. A  nadrágom már így is túl kényelmetlen, így pozíciót váltok, hogy levehessem. Persze Chanyeol kap az alkalmon és maga alá fordít, hogy ő húzhassa le rólam a felesleges anyagot, közben ajkai újra megtalálják az enyémeket egy forró csókban végződve. Szinte fel sem tűnik hogy került le a boxerem is, de keze egyből merevedésem után nyúl és ujjai bilincsbe zárják azt. Édes, forró és kéjes bilincsbe. Nem mozdulok, csak hagyom, hogy merev tagom eltűnjön forró és nedves ajkai közt, míg belőlem kurvákat megszégyenítő nyögés törjön fel. Elképesztő amit nyelvével művel odalent, időnként elfelejtek levegőt venni is, utána meg csak zihálva vonaglok az ágyban. Csípőmet akaratlanul is fentebb lököm, még többet akarva, ő pedig azonnal abbahagyja. Fejem mellett megtámaszkodik és homlokát az enyémnek döntve néz a szemembe. Hangos levegővételeim zavarják meg a szoba csöndjét, ami kezd igencsak zavarni. Odébb lököm a szürke hajút, így most én következek. Szemeimmel keresni kezdem a síkosítót, már ha tart magánál, ő meg egyből levágja mit kutatok.
- Legfelső fiók..-közli mosolyogva, én meg már ott is termek a kis szekrénynél az ágya mellett és ki is kapom a tubust. A biztonság kedvéért nem egy, hanem két gumit is magamhoz veszek, szerintem szükségünk lesz rá...

Visszamászok az ágyba hozzá, majd kis terpeszbe kényszerítem lábait, hogy hozzáférjek. Nyomok a kezembe a folyadékból, majd bejárata körül kezdek körözni, hogy szokja az érzést. Látom, hogy kellemetlenül érinti, hogy ő a passzív fél, de így is mindent meg fog kapni, amit csak kívánhat. Lassan beletolom első ujjamat, nem sietve, hiszen nem akarom, hogy fájjon neki. Egész könnyen magába engedi, így nem sokkal később már két ujjal tágítom és ollózok benne, hogy még jobban ellazuljon.
- Lazíts Yeol...élvezni fogod, ezt garantálom...-hajolok tagjára mondatom után, majd teljes hosszán végignyalok, igyekezve elvonni figyelmét a kellemetlen, feszítő érzésről az alfelében. Halk nyögést hallat, ami még nem az igazi, de majd amikor már benne leszek, milyen csodás hangja lesz..Hozzáteszem harmadik ujjam is, majd a negyediket, hiába nyüszítve próbál menekülni, nem hagyom. Nyelvem érzéki táncot jár férfiasságán, időnként eltüntetve teljesen a számban, máskor épp csak érintve az érzékeny tetejét. Addig akarom kínozni, amíg már majdnem elélvez, hogy aztán könyörögjön nekem, hogy engedjem meg neki, hogy az élvezet végigszáguldjon rajta.
Amikor már elég tágnak vélem, foggal feltépem a kis tasakot, majd a gumit magamra húzom, végül kenek magamra és rá is a síkosítóból, hogy könnyebb legyen. Lassan hatolok belé, mire ő fájdalmasan sóhajt alattam. Mikor teljesen elmerülök benne, várok, amíg nem jelez, hogy mehetek tovább. Percekkel később megmozdítja csípőjét, ezzel egy halk nyögést csikarva ki belőlem, majd lassan mozogni kezdek. Hála a síkosítónak, nem annyira nehéz, mint enélkül lett volna, és még talán jobban is élvezi. Kezei az enyémek után kutatnak, majd ez egyiket megfogva kulcsolja össze ujjainkat, így húzva engem közelebb magához egy édes csókra. Egyre jobban elmerülök benne, a szűk forróság miatt kezdem elveszteni a józan eszem, egyszerűen túl jó.
- Gy..gyorsabbannh....keményebbennhh..-nyögi alattam, én pedig teljesítem minden kívánságát. Egyre gyorsabban hajszolom az élvezet felé, időnként végigsimítva ágaskodó férfiasságán, vagy nyakát harapdálom, ahol csak érem. Testünk izzadtan tapad össze, ahogy teljesen ráfekszem, majd végül, mikor már látom, hogy lassan eléri azt a pontot, ahol robban, lassítok, de ugyanakkor jóval mélyebbre csúszok a szűk forróságba, ezzel egy igen hangos és nem mellesleg igen férfias nyögést csalva ki belőle. Újra és újra ugyanabban a szögben igyekszem lökni a csípőmet, mire ő egyre csak hangosodik és jobban szorítja kezemet. Beletúr a hajamba, majd ahogy végigfut rajta az élvezet hulláma, megrántja, így a hátam ívben feszül, ezzel az eddigi talán legmélyebb pontot elérve benne. Újra és újra csak nyög, jobb híján csak mocskos szavak hagyják el piros ajkait, a nevemet még mindig nem tudja.
- Mondd, hogyh minden nap akarsz engem...mondd hogy mindenemet akarodh...hogy szükséged van rám..-nyögöm ki halkan szavaimat fülébe súgva.  - Őrülj megh értemh...
Ahogy utolsó mondatom elhagyja számat, ő abban a pillanatban feszül meg, mellkasa az enyémnek nyomódik, míg feje keményen hátrafeszül és hallhatom érdes, rekedt hangját, ahogy elélvez alattam. A már eddig is szűk bejárata még jobban összehúzódik, ahogy az orgazmustól minden izma megfeszül, ez pedig engem is nyögésre késztet. Fenekébe markolok és úgy mozgok tovább, egészen addig, amíg engem is elér a megkönnyebbülés, és mélyen benne élvezek el, bár a vékony műanyag nem hagyja, hogy ezt érezze is. Újabb nyögés tör fel belőlem, ahogy megremegek egész valómban az élvezet hatására. Pár perc mozdulatlanság után lassan kihúzódok belőle, majd letakarítva magam szabadulok meg a már használt óvszertől és öltözök fel. A nadrágom zsebéből előveszem a kendőmet, amit általában nem erre a célra használok, de most nincs más ötletem. Megfogom áldozatom kezeit és mindkettőt az ágyhoz kötöm a feje fölé. Ö még mindig ködös tekintettel mered rám, azt sem tudja hol van.
- Isteni voltál, Chanyeol....rég nem élveztem ennyire.-adok forró csókot ajkaira, majd elhúzódok és előveszem a táskámból a pisztolyomat is. - Nincs szívem ezt tenni veled...de a munka, az munka, én pedig elvállaltam.-mosolyodok el. Elég visszagondolnom az előbb történtekre és beleremegek az érzésbe. Ez most egész más volt, mint korábban bárkivel. Tényleg meg kell tennem? Tényleg meg kell ölnöm őt? A kérdésekre nem kapok választ, mindeössze Chanyeol rémült tekintete fúródik az enyémbe, ahogy realizálja mi történik vele. Ujjam a ravaszra csúszik, amit hirtelen nem akaródzik meghúznom. Túl jó volt hozzá...még bármi lehetne belőle. Buta gondolatok...dolgom van. Kicsit megrázom a fejem, hogy ezek kiszálljanak a fejemből, majd határozottan meghúzom a ravaszt, a fegyverem pedig elsül.

A golyó nem találja el Chanyeolt..sőt. Még a közelében sincs. A nyitott ablakon át távozik valamerre, el messzire a sötétségbe. Nem volt szívem elvenni az életét... Hiába ez csak szex volt, volt benne valami, amit nem tudok megmagyarázni, ami arra késztetett, hogy mentsem meg a haláltól. Jól döntöttem, ezt tudom, hiszen láttam a szemeiben a hálát, amiért megkegyelmeztem neki. Most pedig itt ülök, Apa irodájában és az ő kezében van a pisztoly, az ő ujja van a ravaszon, és én vagyok az áldozat. Várom, mikor fogja meghúzni, mikor borul minden végleg sötétségbe, de még nem érkezik el. A fekete kaszás elkerül engem, ahogy Chanyeol-t is, azon a mesés éjszakán.

2016. május 10., kedd

Tiltott gyümölcs

Műfaj: yaoi
Érintett banda: History
Páros: Yijeong x Kyungil (oc)
Figyelmeztetés: 18+, erőszak, kínzás
Egyéb: -


Yijeong Po.V

Az életem úgy ahogy van tökéletes. Mindenem megvan, amit csak kívánhatok, sosem kellett szűkölködnöm, vannak barátaim, pénzem és minden egyéb. Ma épp a legjobb barátomhoz indulok egy találkára, már vagy egy hónapja nem láttam. Jaeho reggel írt KakaoTalk-on, hogy épp ráér, nemrég ért haza a külföldi útjáról én meg kaptam az alkalmon.

Befordulok az utcájába és már látom is a házát. Imádom ezt az épületet, annyira...modern. Az egyik fala teljesen üveg, így gyönyörű a kilátás a városra, főleg éjszaka. Sokszor fent maradtunk este, hogy lássuk a fényeket meg a csillagokat. A ház többi része is igen szép, Jaeho kisajátította az egész felső szintet, lent pedig a szülei laknak, ha épp otthon vannak és nem üzleti úton valahol a világban. Csöngetek a kapun, de nem jön semmilyen válasz, biztos fürdik vagy ilyesmi, így bemegyek. Úgy ismerem az egészet, mint a tenyerem, tudom mit merre találok.

-Jaeho!!-kiáltok hangosan amint belépek, hogy biztosan észrevegyen. Nem hallok semmit sem, még a zuhanyzóból sem jön ki hang, ráadásul teljesen be van sötétítve. Túl nagy csönd uralkodik, annak ellenére, hogy itthon van. Felkapcsolom a lámpát a nappaliban, de amint az égő világítani kezd, az én szememre sötétség borul és erős karok záródnak körém. A kezemet hátrakötik, olyan erősen, hogy a vékony kötél belevág a csuklómba, én pedig felszisszenek. Szabadulni próbálok, rúgok, harapok, vergődök, közben segítségért kiabálok. Kicsavarom a testem, igyekszem támadóm felé fordulni, hogy ellökhessem magamtól, de túl erős, az a valaki és továbbra sem ereszt. A hajamba markol és annál fogva húz magával. Nyögés szakad ki belőlem amikor egy könnyed mozdulattal félredob a hideg padlóra. Hátamra fordulok és igyekszem normalizálni a légzésem, ami nem igazán megy.

Nem tudom ki ez...hogy mi akar. Nem tudom hol van Jaeho, a félelem szinte megbénítja a testemet. Nehezen kapok levegőt, hiába próbálom kiszabadítani a kezem, olyan, mintha egyre csak szorosabbra húzódna az anyag. A könnyeim némán folynak végig arcomon a földre csöpögve, majd újabbak követik őket. Félek...

Kyungil Po.V

Sokáig voltam egyedül, nem voltak körülöttem barátok, teljesen magányosan éltem...pontosabban talán nem magányosan, hiszen ivótársaim vagy verekedni vágyó emberek mindig akadtak, mert én voltam az erősebb. Mellettem azt hitték ők is kemények, bárkinek visszaszólhatnak, mert tartani fognak tőlük. Hiába vagyok erős kívülről, ha belül összetörök. A városban sétáltam, amikor először észrevettem őt. Az iskolából jöhetett ki, mert egyenruhában mászkált, gondolom a haverjaival. Jó ideig csak figyeltem, valahogy közelebb akartam kerülni hozzá, de semmilyen közös dolog nem volt. Nem ismertem egy barátját sem, akikkel ő járkált azok nem az én szintemen voltak. Minden nap eljárt egy kis kávézóba pár utcára a házuktól -igen, kiderítettem hol lakik- ahová hamar odaszoktam én is. Na nem az amúgy isteni kávé és süti miatt, hanem a fiú volt az oka. Megtetszett nekem és meg akartam szerezni magamnak.

Hónapok teltek el, míg végül beszélgetni kezdtünk, persze én kezdeményeztem a társalgást, ő meg zavarba jött minden második mondatomtól. Hihetetlenül aranyos volt, minden egyes nappal jobban meg akartam ismerni. Furcsa érzés volt, olyan, amit még soha azelőtt nem éreztem. Vonzódtam hozzá, ettől pedig mondhatjuk, hogy megijedtem. Nem mentem többet a kávézóba, nem vártam meg iskola után sem, egyszerűen megszűntem...eltűntem az életéből. Hetekig keresett, hívogatott, én pedig mindannyiszor kinyomtam a telefont és nem válaszoltam az üzeneteire.

Aztán nem bírtam tovább. 

A vonzódás erősebb lett a félelmemnél és legyőzte azt. Megkerestem őt, de nem tudott róla. Azt hitte, hogy már soha nem fog látni, szerintem le is mondott rólam.  Most mégis elintéztem, hogy találkozzak vele, épp Jaeho házához igyekszem. Jaeho a legközelebbi barátja, olyanok, mint a testvérek, így kénytelen voltam kicsit átrendezni az arcát ahhoz, hogy áthívja magához Yijeong-ot, mivel annyira ellent mondott nekem. Nem akarta, hogy találkozzak vele, hogy a közelébe kerüljek, egyerűen féltette. Persze, ez részben érthető, de nekem nem állt szándékomban megérteni az érveit. Néhány kedves ember vigyázott rá addig, amíg én Yijeong-al foglalkozok. Órák óta vártam rá, egyre idegesebb lettem, pedig tudtam, hogy el fog jönni. Jaeho-ért bármit megtenne. Csöngetnek. Tudom, hogy ő az, de csak várok. A szívem hangosan dörömböl bordáim között, már-már azt hiszem kiszakad belőlem. Idegesen túrok hajamba, ahogy kinyílik az ajtó és meglátom sziluettjét, ujjaim görcsösen szorítják a kezemben tartott kendőt.

Akarom őt, mindennél jobban, így amint felkapcsolja a lámpát, azonnal mozdulok és pillanatok alatt bekötöm szemét. Szorosan tartom a testét, furcsa érzés újra a karjaimban érezni testét, amin újra és újra végigfut a félelem. Kapálózik, próbál megszabadulni tőlem, de jóval erősebb vagyok nála, így könnyűszerrel tartom fogva. Hadonászó kezeit hátra kötöm, mire ő hangosan kiált segítségért, de hiába. Nem hallja senki. Puha tincseinél fogva viszem odébb, de túl makacs és csak tovább kiáltozik, reménykedve, hogy valaki a segítségére siet. Nincs itt Jaeho, nincs itt senki, aki megmentené tőlem. Az előszobában engedem el, de erre is csak hangosan zokog.

- Azért ennyire durva nem voltam. - -suttogom halkan inkább magamnak, mint neki. A vágyam újra csak erősödik, ahogy nézem a padlón fekvő testét. Tudom, hogy undorodnom kéne ettől az énemtől,  hogy nem szabadna ilyet tennem, de nem tudok parancsolni magamnak. Leguggolok mellé, hogy jobban lássam, de mintha tudná, hogy nézem elfordul a másik irányba. Újra hajába markolok és annál fogva irányítom magam felé. Régen is szépnek láttam az arcát, most pedig méginkább. Tekintetem ajkaira téved, csöndben nézem, ahogy szavakat formál, amik még azelőtt elhalkulnak, hogy eljutnának hozzám. Könnyei áztatják a fekete kendőt szemein, egy pillanatra talán meg is szánom, de egy gyors fejrázással megszabadulok az efféle gondolatoktól.

- Yijeong...Yijeong..-mosolyodok el, amint nevét suttogom, ő pedig még levegőt venni is elfelejt.

- H...honnan...honnan tudja a nevem? - olyan édes, ahogy magáz engem. Nem tehet róla, jól nevelték, de engem igazán nem kellene, hiszen csak pár év van köztünk.

- Az nem érdekes. -mondom a szokásosnál mélyebb hangon. Nem kell egyből felismernie, mert akkor azonnal a nyakamba ugrana, úgy pedig elmaradna a játék része. - Csak játszunk egy keveset..-mosolyodok el közben lágyan hajába túrva. Mindig is szerettem puha tincseit, amik vonzottak hozzá, dús ajkait, amik édesen hívogattak egy forró csókra.

 Zihálva vette a levegőt, talán fél tőlem, pedig nem is tudja milyen mesés órák várnak rá.
- Yijeonggie...nem kell félned..-simítok arcára letörölve néhány könnycseppet. Annyira kívánom....hozzá akarok érni, a karjaimban tartani, hangos sóhajokat kiváltani reszkető testéből...

~

To be continued...

2016. május 4., szerda

Öngyilkos vallomás [BangHim OS]

Műfaj: onsehot, yaoi
Érintett banda: B.A.P
Páros: Bang Yongguk x Kim Himchan
Korhatár: 16+/18+
Egyéb: szereplő(k) halála

Himchan Po.V.

Egyedül lenni sosem könnyű. Amikor nincs melletted egyetlen ember sem, akire támaszkodhatsz, aki szinte szavak nélkül is tudja, mire gondolsz...az nehéz. Nehezebb, mint amilyennek hangzik. Magányos leszel, magadba fordulsz, aztán szép lassan megszűnsz létezni. A legrosszabb az egészben, hogy akkor sem fogsz hiányozni senkinek sem, ha már nem vagy köztük. Mintha sosem éltél volna. Hogy miért mondom el ezt? Mert ez az én történetem.

Isten tudja hány éve volt már, amikor rájöttem. A lányokat nem figyeltem úgy, mint a többi korombeli tinédzser srác, nem voltam sosem kemény gyerek, aki mindenkit lecsap, ha épp úgy tartja kedvem. Más voltam. Különböztem tőlük, amiért megbélyegeztek, valahányszor véletlenül beléjük botlottam kis híján agyonvertek, amit egy idő után otthon sem tudtam már kimagyarázni, így el kellett mondanom a szüleimnek, hogy a saját nememhez vonzódom. Anyám sírt, az apám persze őrjöngött, rengeteg időbe telt, mire elfogadta úgy-ahogy. Az iskolába ha csak tehettem elkerültem a többi diákot, nem akartam minden nap részesülni a megaláztatásokban. Nem sikerült mindig, sőt. Túl gyakran kerültem az utukba, ők pedig kaptak az alkalmon és elkaptak. Legjobb esetben csak összevertek, nevettek egy sort és otthagytak az iskola padlóján, rosszabb esetben rajtam élték ki a beteges énjüket is.
Egyik nap a bandavezérrel találkoztam össze a mosdóban. Tudtam, hogy nem kerülök ki épségben, de igyekeztem láthatatlanná válni, ám ő észrevett. Percek alatt odagyűlt az egész bagázs, engem csodásítottak. Megkötöztek, a fejem pillanatok alatt a wc kagylóba merült, én pedig csak fulladoztam amikor újra visszarántottak a levegőre. Az első tíz ütés után már nem számoltam hányszor öklöztek a gyomromba, hány bakancs nyoma marad meg a hátamon vagy hányszor köhögtem fel vért. Gyengének éreztem magam, hiszen ők öten voltak én meg egyedül. Sértő szavakat vágtak a fejemhez minden egyes alkalommal de azokhoz már hozzászoktam. Nem az fájt, amit mondanak...nem az, hogy engem kínoznak vele minden egyes nap. Hanem az, amikor ránéztem egykori legjobb barátomra, aki már régóta ebbe a bandában tartozik. Belenéztem sötétbarna szemeibe, amiből sugárzott a megvetés, az undor és a szégyen, hogy valaha ismert engem. Nem tudtam mit hittem hogy fogadja majd a másságomat, de reménykedtem benne, hogy legalább ő mellettem lesz, viszont tévedtem. Tudtam, hogy soha nem leszünk már barátok, teljesen kitagadott az életéből, egyszerűen eltűnt. Egyedül akkor láthattam, amikor a többiekkel együtt megszégyenített. Örökké el tudtam volna nézni sötét szemeit, a fekete haját, az arcélének határozott vonalát.  Fájt, ahogy rámnézett. Változtatni akartam ezen, arra vágytam, hogy újra ő legyen a legjobb barátom. Esetleg több..
Aznap este kilógtam otthonról, hogy elmenjek hozzá és megbeszéljem vele, mert nem bírtam tovább. A szülei azt mondták elment a haverjaival, majd valamikor hajnalban biztos hazaér, de megvárhatom. Letelepedtem a szobájába és ott vártam rá órákon keresztül. Közben próbáltam megfogalmazni magamban mit fogok mondani neki, bár nem jutottam túl sokra. Hajnali négy óra hat perckor esett be a szobájába, már az ajtajából éreztem a belőle áradó alkohol bűzét, de nem mozdultam. Nem mertem azt hiszem. Végül erőt vettem magamon és megszólítottam mielőtt felkapcsolta volna a lámpát.
-Yongguk...-megfontoltan ejtettem ki nevét, lassan, mintha ízlelgetném azt. Halk kuncogása megszűnt, hallottam ahogy a bőrkabátja megfeszülj a hátán, ahogy felém fordult.-Beszélnünk kell.-jelentettem ki mostmár határozottabban, de még így is gyenge próbálkozásnak tűnt. Percekig nem felelt, csak némán állt az ajtóban, a sötétben is éreztem, hogy engem bámul. Nem tudom ideges volt-e vagy sem...de nem olyan volt, mint máskor. Mikor megszólalt, a hangja rekedten szelte át a feszült levegőt engem mellkason vágva.
-Veled én nem beszélek..soha.
Hidegzuhanyként értek szavai. Nem tudtam mire számítottam, de reméltem, hogy nem lesz ilyen elutasító velem.
-Yongguk, kérlek hallgass meg...-állok fel, hogy elé menjek. Muszáj elmondanom neki, nem tudom tovább magamban tartani. Egyszerűen szétfeszít, hiszen olyan régóta tikolom előle. Az utcai lámpa fénye megcsillan sötét szemén, ahogy végre rám emeli tekintetét, ami újból megtelik gyűlölettel, ez pedig nekem szól. Egyetlen szó sem hagyja el ajkait, én pedig beszélni kezdek, ha már végre meghallgat.
-Tudom, hogy gyűlölsz és legszívesebben soha többé nem akarnál látni...de engedd meg, hogy megmagyarázzam.-kérelem halkan megint közelebb lépve.
-Nem kell megmagyaráznod..buzi vagy, ezen pedig nem változtat semmi.
-Ez nem ilyen egyszerű. Ez...ez nagyon bonyolult...-motyogom halkan, míg ő leveszi dzsekijét és a székére dobja. Beletúr a hajába, majd sóhajt egyet és az ágyához lépked kikerülve engem. Mintha nem is léteznék. A földre ülök mellé és folytatom a mondandómat, bár tudom hogy nem érdekli mit beszélek. Már rég nem érdeklem őt.
- Emlékszel arra, amikor még jó barátok voltunk? Amikor bármit megtettünk volna a másikért?-kérdezem ránézve, mire egy lenéző sóhajtást kapok válaszul. -Mindegy is...akkor azt hittem, hogy mi örökre összetartozunk. Minden rezdülésedet ismerem, pontosan tudom minden egyes nézésed jelentését...jobban ismerlek, mint bárki más, te mégis ellöktél magadtól egyetlen buta ok miatt...-mondok el neki mindent, amit érzek, de ő félbeszakít.
-Ez nem csak egy buta ok! Ez undorító és szánalmas, én pedig nem viselem el tőled sem! -emeli fel hangját miközben beszél.
-De Yongguk...
-Nekem te ne Yongguk-ozz. Soha többet nem akarlak látni! - Percekig tartó mély csönd telepszik ránk, ami szinte már ősszeszorítja a tüdőmet, kirekesztve onnan az éltető oxigént. Tarkómra simítok, küszködök a saját érzéseimmel és nem tudok dönteni mi lenne a helyes. Mondjam el neki, hogy én máshogy gondolok rá? Vagy tagadjam meg magam és próbáljam visszaszerezni mint barátot? Nem tudom neki bevallani amit érzek..csakúgy nem megy. Feltérdelek hozzá és még egy rövid ideig csak nézem, majd nem törődve a következményekkel hajolok ajkaira megtámaszkodva mellette. Egy pillanatig még el is hiszem, hogy talán titkon úgy érez, mint én, aztán erős keze megtöri az egészet, amint megérzem magamon. Ujjai ráfonódnak a karomra és annál fogva tol el magától, majd olyan erősen szorítja azt, hogy szemembe könnyek szöknek.
-Ne...ne haragudj...-próbálom menteni a helyzetet, de szigorú, jeges tekintete belém folytja a szót. Elhallgatok és várok valami reakcióra. Valamire, ami azt mondja nem tettem rosszat, hogy talán helyesen cselekszem és kijutok az őrjítő körforgásból. A némaságot megtörni nincs erőm, nem tudom mit kéne tennem. Hiába jár az agyam, rövid idő múlva újra csak ajkait vagyok képes bámulni, majd egy óvatlan pillanatában újra kisajátítom őket. Finoman ízlelem a tiltott gyümölcsöt, amit soha nem kaphattam meg, pedig sokáig vágytam rá. Újra csak elutasítást kapok válaszul, így inkább felhagyok a próbálkozással.
-Yongguk..értsd meg, nem akarlak elveszíteni...-nézek szemébe miután elhúzódtam. Hangos sóhaj hagyja el torkát, majd végül megszólal.
-Már elvesztettél...és sosem kapsz vissza.- tudom, hogy igaza van. Elrontottam mindent, de jobb így, hogy tudja hányadán állunk. Fölállok az ágyáról és remegő lábakkal indulok az ajtaja felé, hogy örökre búcsút mondjak egykori barátomnak. -Viszlát Gukk...majd egyszer talán még gondolsz rám. -mondom, majd az ajtón kilépve becsukom azt, így elengedve őt, hiszen nem lehet az enyém. Soha.
Mindennek már több hete, de még mindig nem tudom túltenni magam legjobb barátom elvesztésén. Olyan, mintha meghalt volna, legalábbis számomra. A kikötő egyik elhagyott részén ülök, jó magasan egy állványon. A fene tudja miért van itt, de nekem pont megfelel. Szembefordulok a naplementével, alaposan szemügyre veszem a sokféle színt, amit az égre fest a Nap. Eszembe jut, hogy régen még ketten nézzük ugyanezt az égitestet, ugyanitt. Keserű mosoly játszik ajkaimon, majd fölállok és a korláthoz lépkedek. Épp elég magas ahhoz, hogy beleszédüljek, ha lenézek a vízre alattam, de nem félek tőle. Ma nézem meg utoljára, legalább megcsodálom hogy száguld a tenger a sziklák között. Átbújok a korlátok között, egészen ki a peremére lépek, ahonnan már nem lesz visszaút. A szél hangosan süvít a fülembe, így felhúzom a kapucnim, a hajamat is megigazítom. Minden tökéletes, egy dolgot kivéve. Nincs itt az az ember, akire a legnagyobb szükségem lenne, aki miatt pengeélen táncolok élet és halál között. A szél megfordul, most a hátam mögül fúj felém hozva egy ismerős illatot én pedig vállam fölött hátranézek. Ott áll a lépcsőnél, ziláltan, levegőt kapkodva,bizonyára idáig futott. Én csak rámosolygok mégegyszer utoljára és végleg elengedem őt. Nem azért van itt, mert viszont szeret...ez fáj a legjobban. Teljesen felé fordulok, már csak egyik kezem pihen a korláton, míg a másik integet neki, amit boldog mosolyom kísér.
-Már elvesztettelek...és sosem kaplak vissza. -mondom ki utolsó szavaimat, a vasrudat végleg eleresztem, a szél felém hozza édes illatát, ő pedig csak ott áll és nem mozdul felém. Nem nyújtja ki a karját, nem akarja, hogy vele maradjak. Hagy elmenni.
-Viszlát Gukkie..-lépek egyet hátra, a testem pedig pillanatok alatt zuhanni kezd. Még látom, ahogy hozzám iramodik, de már hiába. Döntöttem és ezt ő sem tudja megváltoztatni. Boldog vagyok, a mosolyom pedig még mindig ajkaimon játszik akkor is, amikor hátam a sziklának csapódik. Ez voltam én, Kim Himchan. Egy fiatal, boldogtalan srác, aki csak szeretni akart.

2016. február 15., hétfő

Se tűz, se vas. [3/1]

Műfaj: Threeshot, yaoi
Érintett banda: the GazettE
Páros: AoixKai
Korhatár: 18+
Egyéb:

Kai  Pov.

A mai napom a lehető legjobb alkalom arra, hogy a létra aljáról végre fentebb léphessek. Talán még a tetejét is elérhetem. A nevem Kai..pontosabban Uke Yutaka, de mindenki a becenevemen szólít. Huszonkét éves rendőr létemre, még semmi sikerem nem volt eddig, pedig igyekeztem. Nem küldenek terepre, leginkább csak irodai munkákat bíznak rám némi nyomozással megspékelve.
A legfrissebb ügy felkeltette az érdeklődésemet, így utána jártam mindennek, amit eddig megtudtak az őrsön. Egy yakuza csoport a cél, akiket mindenképpen ki kell iktatni. Megvan adva a cím, hogy hány ember lehet...minden. Fejben eltervezek mindent, próbálok koncentrálni a célomra és a munkaidőm leteltével máris elrohanok egyenesen a megadott címre. Senkinek sem szóltam, úgyis visszaküldenének az irodába papírokat rendezni, de én azt nem akarom. Elegem lett belőle, szükségem van az elismerésre. Nagyon hamar odaérek az épülethez, kicsit távolabb parkolok le, mivel errefelé mindenki lát mindent és még a falnak is füle van, én pedig nem akarok ennél nagyobb bajba keveredni. Kiszállok, lezárom az autót és máris elindulok. Késő van már, és egyre sötétedik, a közvilágítás nem a legjobb. Kezem a fegyveremre simul, de nem veszem elő, amíg oda nem érek. Túl nagy a csönd... A fémajtó könnyedén kinyílik, meg sem kell erőltetni magam. Amint belépek azonnal megérzem a vér jellegzetes szagát, ahogy felém terjed a fülledt levegőben. Világítás nincs, így kénytelen vagyok az elemlámpámat használni. Felkapcsolom, lassan körbevilágítok a helyen. Nem tudom mi történt itt, de az egész olyan, mintha egy tökéletesen megrendezett és kivitelezett mészárlás lenne. A vér nagy tócsákban áll a padlón, egy-két szakadt, véres ruhadarab hever a földön, de ember nincs. Egy sem. Beljebb megyek, de a bűz szinte elviselhetetlen. Bele sem merek gondolni, hány ember halt meg itt nem is olyan rég. Egy nagyobb kupacra vetül a lámpa fénye, én pedig közelebb lépek. Valaki a földön fekszik, de nem mozdul. A testén szinte alig van ép rész, véresen, megtépázva fekszik ott. Ráfogom a fegyverem, bár nem úgy látszik, mint aki még él. Bakancsom orrával finoman megbököm, miközben próbálom megállapítani meghalt-e vagy sem.
- Hé..hall engem?-kérdezem, de semmi életjelet nem mutat. Leguggolok mellé, hogy jobban szemügyre vegyem, fegyveremet még mindig nem engedve le. Látom a tetoválásait, egyértelműen yakuza, de aki ezt tette, azt nem csak heccből végzett a csoporttal. Nyilván hajtotta a bosszú...Nem reagál semmire, de bennem megszólal valami. Valami, ami azt mondja nem hagyhatom itt meghalni. Nyakára helyezem kezem, igyekszem kitapogatni a pulzusát. Nagyon gyenge, de még életben van, tisztán érzem a lassan pumpálódó vért. A szemei nyitva vannak, csak épphogy, nem is érzékel velük. Meredten bámul a padlóra, maga elé, körülötte rengeteg vér. Nem tudom itt hagyni. Visszamegyek a kocsihoz egy plédért, aztán újra be, a dögszagú épületbe. Amennyire tudom, betekerem a pokróccal, és nehezen, de felemelem ernyedt testét. Még így is, hogy valószínűleg rengeteg vért vesztett, nem könnyű elcipelnem az autóhoz, szerencsémre út közben senkivel sem találkozunk. A hátsó ülésre próbálom meg betenni, bár nagyon nehézkesen megy, tekintve, hogy nagyobb nálam és szinte alig él. Végül sikerül és beszállok a volán mögé, még egyszer hátranézve a yakuzára elindulok. Ideges vagyok, bár fogalmam sincs miért. A városban már kevés autó jár rajtunk kívül, amitől egy kicsit megkönnyebbülök. befordulok az utcába és amilyen gyorsan csak tudok, leparkolok és újra fölemelem testét és beviszem a lakásba. Föltámolygok a szobába, kicsit imbolyogva a súly miatt és a fürdőbe viszem. Leveszem a kabátom, majd az ő ruháit is, amikből szinte már semmi sem maradt. Lassan elkezdem letisztogatni véres testét, de egyre csak újabb és újabb sebekbe ütközök. Sok mélyebb sérülése is van, amiket csak lefertőtleníteni tudok, a kisebbeket leragasztom, vagy  bekötöm. A bordái alatt különösen csúnya sebesülés van, azt is lemosom. Szeme és szája megrezdül, ahogy a víz és a fertőtlenítő hozzáér bőréhez, aztán újra semmi reakció. Amennyire tudom, elrendezem, bekötözöm és átviszem a szobámba az ágyamba. Úgy döntök, nem fogom kórházba vinni, abból csak a baj lenne. Írok a főnökömnek, miszerint a héten nem megyek be dolgozni, szeretném kivenni a szabadságom. Betakarom az öntudatlan férfit és levonulok a nappaliba a kanapéra. Az egész lakásban némaság uralkodik, de mégis tudom, hogy most nem vagyok egyedül. 

Reggel szokatlanul korán ébredek, bár ezt betudom annak, hogy nem csak én vagyok itthon, ráadásul a kanapén sosem volt kényelmes. Félálomban lefőzök egy kávét még mielőtt meglátogatnám a vendéget, még rá is gyújtok. Ideges vagyok, csak az okát nem tudom. Hiszen eszméletlen, ráadásul gyenge én pedig rendőr vagyok, fegyverem is van, igazán nem lenne mitől aggódnom. Mégis, hiába sorakoztatom fel az érveket a félelem ellen, egy dolog mindent elsöpri: yakuza. Ez a kis apróság elég okot ad arra, hogy nyugtalanul lépkedjek felfelé a lépcsőn egészen a szobám ajtajáig. Óvatosan benyitok, bár magam sem tudom mire számítok. Ugyanúgy fekszik, ahogy éjjel betettem, csak egy két kötés ázott át teljesen, ezeket gyorsan kicserélem. Igyekszem fájdalommentesen csinálni, de párszor megrándul az arca, éppúgy, mint az éjjel.  Mivel még mindig nincs magánál, otthagyom és inkább kimegyek a konyhába. Csinálok magamnak ebédet, gyanítom, hogy ma nem fog enni semmit. Ránézek az órára, már délután van. Nagyon gyorsan telik az idő, pedig semmit sem csináltam. Időnként ránézek, de nem látok rajta sok változást. Egy-két kisebb sebe elkezdett gyógyulni, de az egyik nagyobból még mindig szivárog a vér. Kíváncsi vagyok, mikor ébred fel, hogy fog reagálni rám, vagy egyáltalán mit fogok vele kezdeni. Napok telnek el, mire egyik reggel nyitott szemekkel találkozok, ahogy benyitok a szobába. 

Aoi PoV.

Minket, yakuzákat mindenki el akar pusztítani. Úgy vélik, a világ nélkülünk egy sokkal jobb hely lehet, minden rossznak mi vagyunk a kiváltó oka. Persze, ez nagy tévedés. Tudom, hogy ha ma nem cselekszünk, akkor gyorsan vége szakadhat az életünknek. A szokásos megbeszélést tartjuk, mikor ismeretlen alakok ránk törnek. Nincs időnk védekezni, még menekülni sem tudunk. Felkapom a fegyverem, bár felesleges, elsőre eltalálnak. Látom, ahogy a társaim hullanak akár a levelek ősszel, és én nem tehetek semmit. Érzem, ahogy valami eltalál a testem legkülönbözőbb helyein, beleértve a fejem, lábam, bordáim. A világ elmosódni látszik, én pedig térde esek, onnan pedig a földön találok megnyugvást. Az én életem nem volt hosszú, a sötétség hív magához, mint régi barát üdvözöl engem, én pedig félek tőle. Nem akarok meghalni. Nem az én időm jött el, ezt tudom, érzem a csontjaimban. Nem tudom szerencse-e vagy sem, engem nem hurcolnak el az épületből, otthagynak a földön fekve, egyedül a dögszaggal. A vér vasas íze szétterjed a számban, éppolyan gyorsan, ahogy a sötétség körbevesz végleg. Ez voltam én. Shiroyama Yuu, egy fiatal yakuza, akit könnyűszerrel eltávolítottak az útból, mert könnyű préda voltam. Mindig mondták, hogy jobban vigyázzak magamra, de nem fogadtam szót. Veszélyesen éltem minden napomat, mintha az volna az utolsó. Hangokat hallok, de nem ismerek fel egyet sem, sőt. Csöndesen fekszek a padlón, némám engedve, hogy vörös vérem befesse azt, egyre nagyobb tócsát kreálva körém. Félek...
 Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de a sötét köpenyes még nem jött el értem. Nem érzek már semmit, a körülöttem lévő világ csak sötét foltok halmaza, néhány suttogás, hideg érintések, de még mindig élek. 
Hallom, hogy valaki  belép, de léptei csak tompa hang, ami alig ér el hozzám. Hozzám lép, közelebb hajol, de képtelen vagyok mozdulni. Nem hallom mit mondd, csak halk mormogás, kivehetetlen szavak jutnak el fülembe.Érzem, ahogy a testem felemelkedik a földről, átfut az agyamon a menekülés lehetősége, de csak egy halvány gondolat, ami azonnal továbbrohan. Nem tudom ki ez, mit akar tőlem.. nem tudok semmit sem. Nem érzem a fájdalmat sem, meg sem mozdulok. Újra fekvő helyzetbe kerülök, de a sötétség végül teljesen magához húz és végleg elveszek a sötét árnyakban.
Fáj. Fáj minden egyes levegővétel, minden gondolat, ami átfut az agyamon. Csak azt érzékelem, hogy kegyetlenül tüzel a testem, szinte könyörög egy kis szünetért a sok fájdalom közt, de nem kapom meg. Hallom a hangokat, morog mellettem, hozzámér egy hideg kéz, de semmi többre nem vagyok képes. Csak levegőt venni, hallgatni a szívverésem. Élni.

Idővel magamhoz térek, nehezen, de kinyitom a szemem. Próbálom felfogni a helyet, ahol vagyok, de csak foltokat látok. Nagyon lassan tisztulni kezd a kép, mikor egy fej jelenik meg az ajtóban, fél perccel később a hozzá tartozó test is feltűnik. Mereven bámulok szemébe, képtelen lennék bármi mást tenni. Közelebb jön, közben motyog valamit, de nem értem. Leül az ágyra és az arcomhoz nyúl, míg én továbbra is csak figyelem mozdulatait. A keze megáll, matat valamit, majd egy halványpiros anyaggal együtt húzódik vissza. Gyorsabban veszem a levegőt, ezzel saját magamnak okozva fájdalmat. Egyre jobban érzékelem a világot, kezdem érteni a morgását.
- ....így fogok el egy yakuzát.-kikerekedett szemekkel bámulok rá. Elfogni? Miért akarna bárki is elfogni? - Rendőr vagyok..-mondja teljesen komoly arccal. Próbálok egy keveset odébb mozdulni, sikertelenül, így csak sokkolva meredek rá. Nyelek párat még mielőtt bizonytalan, rekedt hangon megszólalnék. Mintha nem is én beszélnék..
- R..rend..őr?- nem tudok többet kinyögni, hiába próbálkozok.
- Igen, de nem kell félnie.-újra hozzám ér, most másik véres anyagot cserél le tisztára. Legszívesebben ellenkeznék, de nem tudok mit tenni, bármennyire is érzem, hogy ez nagyon veszélyes. Ő egy rendőr..fel fog adni. Ha eddig nem haltam meg, hát most halálbüntetést kapok. Végül hagyom, hogy leápoljon, úgysem tudok mást tenni, bár nem örülök neki, hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok.
- Nem gondolod, hogy már rég kórházban feküdne, ha bármit is terveznék? Mondjuk föladni? Most kezdtem a szakmám... de nem arra esküdtem fel, hogy bajbajutott embert börtönbe zárjak. - magyarázza, közben egy kisebb pohárból vizet önt számba. Tiltakozni akarok, de mégsem szólalok meg. Valószínűleg már nem élnék, ha nem mentett volna meg, hálásnak kéne lennem...csak az a probléma, hogy rendőr. Csak a bajt hozza magával. Kimegy a szobából, majd alig fél perccel később újra megjelenik, megkérdezi kérek-e valamit. Bizonytalanul nézek sötét szemébe, közben próbálom újra fentebb küzdeni magam. Mellém lép és azonnal segít, annyira kényelmetlennek érzem a helyzetet. Sosem voltam ennyire kiszolgáltatva.Aggódva néz rám, én pedig halkan hümmögök.
- Ha kell valami, akkor nyomd meg ezt..- ad a kezembe egy kis kütyüt.- Bárhol hallani fogom.
- Értem..öhm..ehetnék valamit?-kérdezem halkan.
- Persze, mindjárt hozok valamit..-indul el, újra egyedül hagyva engem. Mivel nem tudok mit tenni, így csak várok, közben pedig körbenézek a szobában, bár fekve nem sokat látok. Nem tudok megbékélni azzal a gondolattal, hogy ki vagyok szolgáltatva egy ismeretlennek, aki ráadásul még rendőr is.

Kai Pov.

Lefelé menet már sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Megnyugtat a gondolat, hogy gyakorlatilag képtelen bármire is segítség nélkül. Könnyen emészthető ételt csinálok, nem szeretném, hogy ne tudjon enni. Viszonylag hamar elkészülök vele és már felfelé tartok. Odafenn csak lesújtó pillantásokat kapok tőle, annak ellenére, hogy nélkülem már valószínűleg nem élne. Mellé ülök és mint egy gyereket, nekiállok megetetni. Morcosan pislog rám, de nem tehetek mást.
- Ne aggódj, én sem élvezem..- mintha a fejében olvasnék, annyira nyitott könyv mindene. Az arcára van írva mennyire utálja a helyzetet.
- Akkor miért nem... passzolsz le inkább?- kérdésére egy kis ideig nem tudok válaszolni.
- Szerinted kinek?
- Nem tudom..bárkinek, aki nem rendőr...és nem megölni akar. - belenéz a szemembe, most kifejezetten tiszta a tekintete.
- Sajnos be kell érned velem, azt sem tudom miért hoztalak el.
- Otthagyhattál volna.-közli hidegen. Meglepődök rajta, hiszen hogy lettem volna képes ott hagyni?
- Rendőr létemre még ember vagyok...- mondom, ő pedig nem hajlandó többet beszélni, még enni sem. Morcosan néz rám újra, de nem foglalkozok vele. Leteszem a tálcát az ágy melletti kis szekrényre és inkább kimegyek egy ,,nekem mindegy" mondattal. Ha nem, hát nem, én nem fogom erőltetni, hogy fogadja el. Nem tudom miért hoztam el..ráadásul magamhoz. Egyre feszültebb vagyok, minél több időt töltök a közelében, és minél többet beszélünk. Haragosan vonulok a nappaliba, mire csöngetnek. Erőt veszek magamon és egy unalmas ábrázattal ajtót nyitok.