2018. január 6., szombat

Afraid [YoonMin] - Fordítás- 1. rész

Műfaj: yaoi, horror
Érintett banda: BTS
Páros: YoonMin
Figyelmeztetés: 18+
Egyéb: fordítás [again.xd] író--> jungboy (wattpad)




***



Az éjjel csöndes volt a szobámban, egyedül Taehyung halk hüppögései hallatszódtak ki az ágyam alól.

Mindig elgondolkoztam, hogy vajon miért sírt olyan sokat. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy Jungkook tudta az okát, de sosem beszélt róla. Azok a lágy pillantások halottá váltak, akikor Taehyung-ra nézett.

Egyikőjük sem mondta el, hogy miért voltak ott. Az egész olyan, mintha elfelejtették volna, de mégis tudták. 

Azokon a napokon, amikor megkérdeztem, miért vannak ott, utána órákig nem voltak hajlandók beszélni velem. 

Bármelyik épeszű ember halálra rémült volna, ha a szobámban kellett volna aludnia, bár nem tagadom, először én is féltem. 

Halálosan.

Jungkook nem rémisztett meg annyira, mint Taehyung, amikor először találkoztam vele. 

Azok az üres lyukak a fején, amikkel az ágyam mellől nézett rám, borzasztóak voltak. 

Néha elgondolkoztam, vajon hogy tud sírni szemek nélkül. Biztos nehéz, igaz?

Minden alkalommal, amikor hallottam a sírását, legszívesebben letérdeltem volna a földre és megkérdeztem volna mi a baj és átöleltem volna. 

Azonban a karomon levő mély karmolások, amiket akkor kaptam amikor túl közel kerültem hozzá, emlékeztettek rá, hogy ne tegyem. 

Jungkook sosem sírt úgy igazán. Leginkább csak szipogott. Időnként beszélt csak és akkor sem túl sokat. Ezzel ellentétben sokszor sóhajtozott.

Mintha depressziós lett volna. 

Bár én is az lettem volna, ha a gardróbban kellett volna állnom folyamatosan. 

Még azt is megengedte, hogy megérintsem, de nem túl sokáig. Mindig, mikor már elege lett, hogy taperolom a bőrét eltolt magától. 

Az egyetlen momentum, amikor hagyta, hogy több ideig érjek hozzá, amikor a kötél általi sebei égtek és vérezni kezdtek, az arcán lévő vágásokkal együtt. Mindig letisztítottam neki. 

Egyszer sem voltam képes megérinteni Taehyung-ot. Nagyon elutasító az érintéssel szemben, ám időnként ő mégis hozzám ér. 

Csakis akkor, amikor éjjel sírok az ágyban fekve, olyankor ujjai finoman fonódnak a bokámra, ezzel mondva el, hogy rendben lesz. Sosem túl sok, de mindketten ott vannak, ha szükségem van rájuk. 

- Taehyung.. - suttogtam halkan a levegőbe, mire Jungkook is figyelni kezdett, Tae pedig elhallgatott. 

- Mi az? - Taehyung rekedt hangja alig hallhatóan kérdezett vissza.

- Minden rendben lesz. - a hangom nem volt a legfinomabb, de legalább nem hallottam a hüppögését. Talán egy kis megnyugvást talált a szavaim mögött. 

- Te sosem félsz? - tekintetem felemeltem Jungkook felé, akinek szemei rajtam ragadtak. 

Megcsóváltam a fejem, térdeimet szorosan mellkasomhoz húzva.

- Szerinted, ha félnék, akkor ebben a szobában maradtam volna? - kuncogtam halkan, ahogy Jungkook elvigyorodott. 

Mindkettejüknek megvolt a saját személyisége. 

Jungkook inkább az önelégült típus volt, egyértelműen megmondta, hogyan érezte magát vagy mi járt épp a fejében hiánytalanul.

Taehyung vele ellentétben ártatlan és kissé játékos volt. Meg sem tudtam számolni hány alkalommal tűntek el a cipőim, amikor túl közel tettem őket az ágyhoz. 

Nem tudtam meg hány évesek voltak, de ránézésre nálam fiatalabbnak tippeltem néhány évvel. 

Taehyung inkább nézett ki korosztálybelinek, őszintén bármit megadtam volna azért, hogy láthassam milyen volt az igazi arca. Nem egy elcsúfított, szégyenteljes arc egy ártatlan teremtményen. 

- Te félsz? - láttam, amint Jungkook vonásai megkeményedtek válaszom hallatán, majd halkan sóhajtva megrázta fejét. 

Észrevettem, hogy ha így volt ha nem, semmiképp se mondta volna el. 

- Én félek.. - hallottam Taehyung tompa hangját, mellé pedig társult egy ismerős hang is, ahogyan kaparta az ágyam oldalát. 

Lágyan elmosolyodtam, amint Taehyung óvatosan kinézett az ágyam alól egyenest rám, de szemek helyett csak két tátongó lyukat láttam. Tudtam, hogy gyűlöli a száját, így azt mindig gondosan takarásban tartotta. 

- Mitől félsz? - kicsivel közelebb hajoltam hozzá, hogy könnyebben halljam válaszát. 

- Nem tudom - figyeltem, ahogy Taehyung ujjai egyre csak markolták a takarómat. 

Szemeim azonnal ellágyultak miatta. Tudtam, hogy kettejük közül Taehyung-nak volt a legszomorúbb története, még ha nem is hangoztatta. 

- Nem kell aggódnotok - mosolyogtam rá, majd Jungkook-ra - én mindig itt leszek.

Livin With The D.E.V.I.L. [2Jae] ~ Fordítás~ 9. rész

Műfaj: yaoi, fluff, slice of life
Érintett banda: Got7
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: nincs
Egyéb: én csak fordítom, nem saját alkotás, eredeti szerző: shiruuka [wattpad]




***

- Hogy a fenébe kaptál te 312-t? Én bezzeg valami egészen mást számoltam.

Jaebum utálta a matekot. Nagy eséllyel azért, mert nem is értette az egészet.

Youngjae már egy órája magyarázta neki ugyanazt a kérdést, de ő még mindig össze volt zavarodva, a legrosszabb pedig, hogy alig egy hét volt vissza a vizsgáig. 

Egész éjjel tanultak, mire Jaebum végre megértett belőle valamennyit. 

Fürdés után, miután kijött a szobából Youngjae-t az asztalon szundikálva találta. 

Még álmában is kedvesnek tűnt, egyszerűen gyönyörű volt. A legszebb ember, akire valaha Jaebum nézett, nem tudta megállni, ujjai lassan cirógatták meg puha bőrét. Végigsimítva szemöldöke ívén, egészen le arcáig, miközben szíve újra hevesen vert. 

Álmában megmozdult a fiatalabb, mire Jaebum gyorsan visszahúzta kezét, ám Youngjae nem ébredt fel. 

Ölbe vitte be a szobába az alvó fiút, majd óvatosan letette az ágyra. Egy pokróccal betakarta, majd egy utolsó pillantást még megengedett magának, mielőtt elhagyta volna a hálót. Egy igazi angyal volt, egy gyönyörű angyal. 

--

Másnap reggel a suli nagyon bizarr volt. Mindenhonnan kíváncsi szempárok követték Jaebum-ot, a lányok is mind őt nézték, de nem a megszokott módon. Néhányan haragosnak tűntek, mások pedig megbotránkozottnak. 

- Miért használod ki így a lányokat? Egyszerűen megmondhattad volna és akkor nem kellett volna rád vesztegetniük az idejüket és nem futottak volna egy olyan ember után, aki sose kedveli meg őket. - szólalt meg az egyik.

- Miről beszélsz?

- Közölhetted volna - csatlakozott egy másik lány is.

- Közölni mit? - kezdett egyre idegesebb lenni. 

- Hát hogy... meleg vagy - felelte egy harmadik.

Jaebum azonnal lefagyott.

- Ti meg mégis miről beszéltek? - pánikolt be szép lassan. 

Az egyik lány elővette a telefonját és megmutatta Jaebum-nak, aki kikerekedett szemekkel bámulta a képernyőt. 

A telefonon egy kép volt róla és Youngje-ről, ahogy a mosdóban ölelték egymást az előző nap. 

Akkor fogta csak fel, hogy valaki hallotta őket odabent és látta is mindazt. 

- Oké, és? Csak két haver megölelte egymást - reagálta le zavartan. 

- Ti ketten elég komfortosnak tűntök nekem. Plusz, te soha senkinek nem engeded meg, hogy hozzád érjen - mondta a lány.

Abban a pillanatban jelent meg Youngjae a barátaival, hangosan nevetve egymás között. 

- És lám, ott is van!

Amint Jaebum megfordult, Youngjae zavartam pillantott rá, de nem hibáztatta érte. 

- Gratulálunk Choi Youngjae, te vagy a legszerencsésebb srác ebben az iskolában! - rikácsolta a lány.

A fiatalabb és barátai értetlenül néztek egymásra. 

Jackson volt az első, aki megszólalt - Miért mondjátok ezt? 

- Mert az iskola legmenőbb és legjobb pasijával jár.

- Az széééép tesó! - örömködött Bambam egyből, majd alaposan vállon veregette. - Miért nem mondtad el? Ki az a szerencsés? 

Az egyik lány azonnal felelt is - Im Jaebum!

Bambam, Jackson és Mark leesett állal bámultak, Youngjae pedig lesokkolt. 

- Ó haver, ha arrafele kacsintgatsz, nincs azzal semmi baj - szólalt meg Bambam - csak nem gondoltuk volna, hogy.. hogy.. szóval Jaebum az. 

Youngjae körbenézve kereste Jaebum szemeit, de hiába nézett beléjük kérdőn nem kapott választ, ahelyett Jaebum megindult felé, majd megfogta kezét. 

Még ideje sem volt lereagálni.

- Jól van, rájöttetek - jelentette ki JB még mindig a kezét szorongatva - igen, mi ketten együtt vagyunk.

- Mi a jó fenét csinálsz? - suttogta Youngjae, próbálva kiszabadítani kezét a szorításból.

Jaebum egy szempillantás alatt rángatta ki, majd egy üres teremben találta magukat.

- Tudom, hogy most valószínűleg nagyon össze vagy zavarodva, de hadd magyarázzam el. Valaki lefotózott minket, ahogy ölelkezünk és mindenki látta, most pedig úgy vélik, hogy járunk - magyarázta. 

- Oké....de miért nem lehetett azt mondani, hogy csak baráti ölelés volt? Miért kellett azt mondanod, hogy együtt vagyunk?

- Azért, mert így nem fognak rám tapadni a csajok, nem fognak utánam sírni és nem kell hallgatnom a szerelmi vallomásokat minden nap...

Természetesen nem ez volt a valódi indok. Úgy látta, ez az egyetlen módja annak, hogy közel tartsa magához Youngjae-t. 

- Az már nem az én bajom - indult volna ki az ajtón, amikor is Jaebum megragadta a karjánál fogva. 

- Kérlek, a barátaidnak megmondhatod, hogy ez csak színjáték és belekényszerítettelek.

Valami oknál fogva, Youngjae képtelen volt nemet mondani. Talán azért, mert azt kívánta bárcsak igaz volna. 

--

Jaebum hallotta, ahogy szinte mindenki róluk beszélt - Biztos, hogy csak megjátszák a kapcsolatukat, egyáltalán nem tűnik igazinak.

- Pontosan. Egy ölelés még nem jelent semmit.

- A fiúk egyébként is folyton ölelkeznek.

Már egy ideje kint várt Youngjae-re, hiszen nyilvánosan akart vele hazaindulni, hogy a hamis kapcsolatukat hihetőbbnek tüntesse fel. Valójában tényleg haza szeretett volna sétálni vele a színjáték nélkül is.

- Biztos, hogy csak azért csinálja, hogy még több figyelmet kaphasson.

Végül Youngjae kilépett az épületből, éppen időben. Jaebum igyekezett kizárni mindent, ami körülötte zajlott.

- Menjünk együtt haza.

- Uhm... rendben.

- Nagyon igyekeznek, hogy hihetőnek tűnjön- az emberek mindenhol megjegyzést tettek rájuk.

Egy hihető párt akarnak látni? Hát akkor majd kapnak egyet - gondolta magában JB.

- Akkor megy.... - szólalt meg Youngjae, ám Jaebum ajkai félbeszakították, ahogy az övére tapadtak.

2017. november 1., szerda

Kihasználva

Műfaj: yaoi, fantasy
Érintett banda: Monsta X
Páros: Jooheon x Minhyuk
Figyelmeztetés 18+
Egyéb: nincs


Minhyuk: 

Kopp-kopp. Ártalmatlan hang, mégis én remegve húzódtam összébb a zajra. Tudtam, hogy mi várt rám és rettegtem tőle, attól, ami fogva tartott. Ő, aki eljött hozzám szimplán csak kihasznált; könyörtelenül. Minden nap, minden percében éreztem a közelségét, pedig gyakran távol volt tőlem. Már az első alkalommal megbélyegzett; ami mindenki más számára egyértelműen jelezte, hogy én a tulajdona vagyok. Csakis ő érhetett hozzám, csak ő tőle függött az életem, a halálom. 

Kinyílt az ajtó, én viszont csukott szemmel vártam tovább. Nem mertem ránézni, ahhoz túlságosan is féltem. Halkan kattant a zár, ahogy a falap újra a helyére került, és már csak pár lépés választotta el tőlem. Kényelmesen sétált közelebb hozzám, nem sietve el semmit. Vérem azonnal megiramodott, amikor megéreztem auráját, ahogy felém lépkedett, tisztán hallottam saját zihálásomat és heves szívverésemet. Mindent, kivéve őt. Egyetlen hangot sem hallatott, még csak levegőt sem vett. Éreztem, ahogy lassan besüppedt mellettem a matrac; amint teljes súlyával ránehezedett az ülőalkalmatosságra. Hirtelen csúsztatta kezét államra, kényszerítve, hogy felé fordítsam fejemet.

- Nézz rám – utasított halkan, de ugyanakkor határozott hangon. Ujjai keményebben nyomódtak bőrömbe, én pedig szó nélkül teljesítettem kérését. A sötét szempár mindent tudóan vizslatta bizonyára mocskos arcomat. Minden centimétert alaposan feltérképezett, mintha meg akarta volna jegyezni, hogy később emlékként hívhassa elő. Elveszettnek éreztem magam vele szemben, gyönge emberi valóm még csak versenytársnak sem volt nevezhető. A néma csönd egyre csak súlyosabbá vált körülöttünk, míg végül légzésem újra lelassult és normál tempóra váltott. 

Abban a pillanatban fogott derekamra és pillanatokkal később a matracba nyomódva találtam magam. Fölém magasodva feszítette terpeszbe fedetlen lábaimat, mohó pillantással kísérve minden mozdulatom. Még közelebb rántott magához, kicsit sem finomkodva; ám ezzel csak újabb fájdalmas hullám hasított belém. Csuklómba durván vágott bele az éles fém, amivel magához láncolt, mikor először találkoztunk. Ajkamba harapva fojtottam el nyüszítésemet; hiszen tudtam, hogy azzal csak felidegesítettem volna, akkor pedig én jártam volna rosszabbul. Éreztem a testéből áradó hideget, amitől újra végigfutott rajtam a borzongás. Tudtam, hogy nem menekülhetek előle, ugyanakkor már rég beletörődtem a sorsomba, amin senki sem tud változtatni. A napokat sem számoltam, nem tudtam mikor volt nappal és mikor éjszaka. Beleőrültem a várakozásba, a félelem feszítő érzésébe és már nem akartam eltűnni, csak meghalni. Nem ellenkeztem akaratával szemben, mondhatni, már megszoktam az egészet. A nevét sosem tudtam meg, mert nem is kérdeztem; bár nem éreztem szükségét annak sem. Soha beszéltünk egymással, a hangját is csak akkor hallottam, amikor utasított. Tette amit ösztönei diktáltak és elvette amire szüksége volt, de annál sosem többet. 

Farmerjának durva anyaga meztelen ölemnek nyomódott, ahogy ráült csípőmre, hűvös ujjai pedig finoman simítottak végig hasamon, majd mellkasomon egészen fel a nyakamig. A testem reagált az érintésére és gyors ütemben forrósodott fel bőröm keze nyomán. Volt benne egyfajta elegancia, szenvedély, ami miatt a félelmeim ellenére is akartam, hogy érezzem. Közelebb hajolt hozzám, végig tartva velem a szemkontaktust, én pedig csak vártam. Vártam, hogy végezzen és újra egyedül hagyjon a vértől és ondótól bűzlő matracon fekve, kihasználtan. Fél kézzel megszabadította magát nadrágjától, végül még nagyobb terpeszbe kényszerített, én pedig hagytam és nem tiltakoztam. Férfiassága hátsómnak feszült, ami egyszerre keltett bennem undort és vágyat. Kíméletlenül nyomult beljebb testembe, én pedig láncaimba markolva próbáltam hangtalanul tűrni a tortúrát. Néma könnyek csordultak ki szorosan összezárt szemeimből, de nem mertem megszólalni. Hiába tette meg velem minden nap ugyanazt, minden alkalommal fájdalmas volt és kegyetlen. Tarkómra fogva feszítette meg nyakam, amin hideg nyelve gyorsan szántott végig, felkészítve bőrömet egy újabb harapásra. Szemeim tágra nyíltak, amikor fogai húsomba mélyedtek majd húzódtak vissza egyetlen pillanat alatt. Éreztem, ahogy meleg vérem lassan csordogál le nyakamon, egyenest az ő ajkaihoz, testem ritmusosan mozgott fel s le, ahogy ő durván mozgott bennem, nem kímélve egy percre sem. Brutális ereje keményen préselt a matracba, én pedig csak tehetetlenül tűrtem mindent. Nem tudtam mennyi idő telt el, de végül meleg magját belém eresztve hagyta el felforrósodott testemet. Percekkel később magamra hagyott újra, a sötét szobában, egyedül a saját véremben fekve, megint csak kihasználva. Beletörődve sorsomba hunytam le pilláim, közben reménykedve, hogy többé nem ébredek fel.

2017. október 4., szerda

Afraid [YoonMin] - Fordítás- Prológus

Műfaj: yaoi, horror
Érintett banda: BTS
Páros: YoonMin
Figyelmeztetés: 18+
Egyéb: fordítás [again.xd] író--> jungboy (wattpad)



Prológus

Talán nem volt normális, mégis, Jimin számára már megszokott volt.

 Egy ember a gardróbban, egy másik pedig az ágy alatt, ez természetes volt neki. 

 A fiú a szekrényben egészen normálisnak tűnt, már ha a kötél által bőrébe égetett sebek, bevérzett, sötét szemek és karmolások valamint apróbb vágások arca mindkét oldalán annak számítanak.

 A neve Jungkook. 

Vele ellentétben, az ágy alatt rejtőző fiatal, kicsit sem volt normális a kinézetét illetően. 

 Ahol alap esetben a szemei fénylettek volna, ott csak két üresen tátongó lyuk sötétellett. Olyan volt, mintha valamilyen eszközzel kivágták volna a helyükről, épp úgy, ahogy korábban bizonyára szépen ívelt ajkait is eltávolították, így kreálva egyfajta maradandó fogas mosolyt arcára. 

Az o neve Taehyung volt. 

Míg Jimin éjjel aludt, egyikőjük sem zavarta álmát, alapjában véve sem beszéltek túl sokat. 

Leginkább csak néha éjszakánként hallani lehetett Taehyung éles sikolyait, de ez sem zavarta a fiatalt. 

Jimin időnként elgondolkozott, hogy vajon mi okból voltak a szobájában. Nem voltak démonok, vagy ehhez hasonló lények, hiszen akkor már bizonyára rég bántották volna őt. Úgy gondolta, mindketten ott ragadt lelkek voltak, akik nem tudták elhagyni ezt a világot. Ez volt Jimin számára az egyetlen logikus magyarázat. 

Akárhányszor beszéltek, akkor sem került túl sok minden szóba. Semmi személyes, maximum csak felszínes társalgás, amit olykor Taehyung hörgései zavartak meg, de a fiúk sosem hagyták el helyüket. 

Jungkook sokszor figyelte Jimin-t, minden mozdulatát szemmel tartva a gardróbból. Ezzel szemben Taehyung szinte sosem mutatkozott. Ha igen, akkor is csak maximum az ágy széléig kúszott ki, hogy onnan figyelje az ágyon pihenőt. 

Jimin szinte már legjobb barátaiként tartotta számon őket, hiszen amilyen messze emlékei nyúlnak, mindig ott voltak vele. 

Még ha ok nem is beszéltek sokat, Jimin mindig kiöntötte nekik szívét, pontosan tudva, hogy azok minden szavára figyelnek

Livin With The D.E.V.I.L. [2Jae] ~ Fordítás~ 8. rész

Műfaj: yaoi, fluff, slice of life

Érintett banda: Got7
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: nincs
Egyéb: én csak fordítom, nem saját alkotás, eredeti szerző: shiruuka [wattpad]


*


Jaebum az ágyán fekve várta, hogy Youngjae hazaérkezzen, de ő csak nem jött. 

Miután találkoztak a vidámparkban, többet már nem futottak össze aznap. Már kezdett aggódni, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyílását és tisztán kivehetőek voltak a fiatalabb léptei a padlón, utána nyílt és csukódott Youngjae szobájának ajtaja és újra csönd telepedett a házra. 

Tudva, hogy Youngjae biztonságban és épségben otthon van, Jaebum végre képes volt nyugodtan elaludni.


A hétfők voltak Jaebum legkevésbé kedvelt napjai, de esküdni mert volna, hogy ezzel mindenki más is így volt. 

A szíve nagyot dobbant, amikor Youngjae izgatottan rohant el, szó nélkül, és még csak reggelit sem kapott tőle.

- Szarban vagyok.. a vizsgák jövőhéten lesznek. - pánikolt Yugyeom ebédnél. 

Jesszus. Jaebum-nak teljesen kiment a fejéből a vizsgahét, pedig nem engedhette meg magának, hogy megbukjon. 

- Kérdezz meg valami forró csajt, aki majd felkészít - javasolta Jinyoung érzelemmentes arccal. 

Tanár. Ez tökéletes lesz... Jutott eszébe azonnal. 

Youngjae nagyon boldognak tűnt. Az iskolában rendszerint lehajtott fejjel sétált, mindenkit ignorálva, de aznap más volt. Vidáman nevetett a barátaival, Jaebum pedig meglepő mód örült ennek. 

Az órák átlagosan teltek számára, csak nézte, ahogy Youngjae mosolyog ebéd közben, első alkalommal. 

- Milyen érzés az osztály legjobb tanulójának lenni? - vigyorgott Bambam. 

- Semmi különös.

- Biztos nem izgulsz a vizsgák miatt. Mindenki tudja, hogy simán hazavágod a többieket. - kapcsolódott be Jackson is a beszélgetésbe. 

Youngjae-nak eszébe jutottak az áttanult éjszakák, amikor megállás nélkül órákat tanult. Az emlékek, ahogy a párnájába üvöltött olykor a stressz miatt, ahogy csak a rajzolás volt az egyetlen dolog, ami le tudta nyugtatni olyankor. Számára a rajzolás stresszoldó volt, valami olyan, ami egy másik világba tudta vinni.

A művészet volt az álma, de a szülei úgy hitték a rajzolás nem elég jó, azzal nem lehet embereket menteni és nem tud tetőt tartani a feje fölé.

Bele akart kezdeni a saját képregényébe, de fel kellett adnia, mivel a szülei mindenképp azt akarták, hogy orvos legyen belőle. Valami olyat csináljon, amivel embereknek segíthet. 

- Youngjae? - kérdezte Mark aggódó tekintettel, ami azonnal visszarántotta őt a valóságba. 

- Ahh, bocs csak elgondolkoztam.

- Youngjae oppa! -egy csinos szemüveges lány sietett oda az asztalukhoz.

Zavartam pislogott fel, majd bizonytalanul mutatott magára. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy neki szólt.

A lány egy papírlapot nyomott a kezébe, majd beszélni kezdett. - Most lesz egy rajzverseny, a győztes pedig 10.000$ ösztöndíjat kap.. nevezned kell!

Jackson egyetlen pillanat alatt lenyúlta a szórólapot, majd gyorsan áttanulmányozta. - Ezt tuti biztos, hogy megnyered. Nevezni fog. - jelentette ki határozottan.

- Nem, nem fogok. - védekezett azonnal Youngjae.

- Uhm, miért nem? Nagyon tehetséges vagy, a verseny is csak következő hónapban lesz, szóval rengeteg időd van egy mesterműt alkotni. - mondta Bambam, amire mindenki egyetértőleg bólogatott.

Eközben Jaebum a helyről figyelte az eseményeket. Látta, ahogy Youngjae kicsit ideges, majd elnézést kérve kisiet az ebédlőből, egyenesen a mosdók felé.

Azon nyomban felállt és követte a fiatalabbat.

Youngjae meglátta őt a tükörből, mire gyorsan letörölte az arcát.

- Sírsz? - kérdezte aggódva.

- Nem - nézett inkább le a mosdókagylóra.

Jaebum közelebb lépett hozzá, majd kényszerítette, hogy ránézzen. - Sírsz, mi a gond?

- Légy oly kedves és ne tegyél úgy, mint akit érdekel.

- Pedig igenis számít. - felete határozottan. - Ha nem akarsz nevezni a versenyre, nem kell.

Honnan tudta?

- Én akarok, csak nem tehetem.

- Miért nem?

- Mert a szüleim azt várják, hogy orvosira menjek, ne pedig rajzolgassak.

- Tojd le őket. A te döntésed, hogy ha a művészet az, amivel foglalkozni akarsz, akkor csináld.

Youngjae meglepve pislogott rá. A szavak, hallani akarta azokat a szavakat újra.

- Láttam a munkáidat és csodálatosak, ne hagyd elveszni ezt a tehetséget.

Sosem látta még Jaebum-ot olyannak, mégis, az az oldala sokkal jobban tetszett neki.

- Köszönöm, tényleg. Ez nekem sokat jelent - mosolygott rá.

Ott volt az. Az a mosoly, amiért áhítozott Jaebum, hogy külön ő kaphassa. Abban a pillanatban azonnal ölelésébe zárta a fiatalabbat.

Érezte, ahogy Youngjae megfeszül a helyzettől, de egy szempillantással később már az ő karjai ölelték át a derekát.

Youngjae melegsége átjárta őt is, és nem akarta elengedni őt. Azt akarta, hogy az idő álljon meg, hogy úgy maradhassanak örökké, de nem tehette meg, így elengedte.

- Azt hiszem vissza kellene mennem. Köszönöm, még egyszer. - lépett ki Youngjae az ajtón.

Jaebum a mosdó tükrében nézett farkasszemet magával, a gyomrában pillangók repdestek, ahogy a korábbi percekre gondolt. Magának sem akarta beismerni, de érzett valamit Youngjae felé, amit még soha mással nem.

--

hazaérve meleg étel várta az asztalon, Youngjae pedig a kanapén ült, kezében rajztömb és ceruza, közben pedig az ablakon nézett kifelé.

- Hey.

Gyorsan felkpata fejét és újra rámosolygott.

Az a mosoly.

- Szia, csináltam enni ha éhes vagy.

- Mit rajzolsz? - kérdezte Jaebum a rajztömbre mutatva.

- Semmit. Nem jut eszembe semmi, amit rajzolhatnék, ilyen még nem nagyon volt - vonta össze szemöldökét.

- Van egy egész hónapod rá, ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy meg lesz az ihlet ahhoz, hogy alkoss valamit.

- Miért vagy ilyen kedves velem? - kérdezte a fiatalabb a semmiből, de már tudni akarta. Jaebum viselkedés változása összezavarta.

Jaebum mielőtt válaszolt volna, kerülve a szemkontaktust leült az ebédlőasztalhoz. - Hogy érted?

- Hát, eléggé máshogy viselkedsz az utóbbi időben.

- Én csak... csak jobban megismertelek. És emellett istenien főzöl. - nevetett, ami Youngjae-t is mosolygásra késztette.

Volt egy olyan érzése, hogy Jaebum vissza fog váltani a megszokott durva modorához másnap, mert hát nagyon is úgy tűnt, de inkább úgy döntött élvezi ezt a változatát az idősebbnek, amíg az tart.

- Nézd, nem vagyok a legfényesebb diák a suliban és a vizsgák most jönnek... és nem engedhetem meg, hogy bukjak. Szóval amit kérdezni szeretnék, tanítanál engem?

Hát megérkezett. Youngjae végre megértette miért viselkedett vele kedvesen egész nap, egyszerűen csak tanárra volt szüksége. nem azért volt figyelmes, mert fontos volt neki, csak oktatót akart magának szerezni.

Tudhattam volna. Gondolta magában Youngjae.

- Uhm, persze. - egyezett bele végül, hiszen mindig is ilyen volt. Még ha az emberek ki is akarták használni, ő hagyta nekik.

2017. szeptember 26., kedd

Yamazaki

Műfaj: yaoi, agnst
Érintett banda: B.A.P
Páros: minimálisan JaeGuk...de tényleg csak egy egész kicsit
Figyelmeztetés: mentális betegségre való utalás, szuicid hajlam megjelenése, valamint bántalmazás
Egyéb: a művészettörténet óra alatt keletkezett. Majdnem 2 hét volt megírni, pedig milyen rövid..



.Yongguk Po.V.

A penge aznap is durván szántotta fel mellkasom vékony bőrét. Tudtam, hogy valójában nem szabadott volna megint megtennem, de úgy éreztem talán ennek segítségével megnyugodhatok és megszabadulhatok a hangoktól. A tükörben figyeltem, ahogy mélyvörös vérem a penge nyomán kiserken, hangtalanul színezve pirosra tetovált bőrömet. Fájt minden egyes új vágás, ám korántsem annyira, mint az, amit belül éreztem. Mielőtt még mélyebbre áshattam volna magam a kétségbeesés üres vermébe a szobám ajtaja kitárult, felfedve egy igencsak ideges, fehér köpenybe bújt orvost. Időm se volt elrejteni amit műveltem, bár felesleges lett volna, Youngjae szúrós szemei előtt nincs menekvés.

-Már megint mit csinálsz?- kérdezte kemény, számonkérő hangon, mire összerezzentem. Nem tudtam válaszolni, egyszerűen csak lehajtott fejjel húztam vissza vállamra az ingemet. Mégis mit mondhattam volna?

-Yongguk...ezt már ezerszer megbeszéltük.-lépett közelebb hozzám, de csak lassan, nen sietve egyetlen lépést sem. -Figyelj..tudom, hogy nehéz, de mi lenne ha megosztanád velem? -kérdésére csak nemlegesen megráztam a fejem, felesleges lett volna ot js terhelni a gondjaimmal. Egyébként is csak egy orvos.

-Úgysem értenéd.

-De talán megpróbálhatnánk. Nem azért vagyok, hogy hagyjalak segítség nélkül összezuhanni. -hangja megnyugtatóan halk és lágy volt, én azonban mégsem éreztem jobban magam. Egyedül akartam lenni, erre viszont nem volt lehetőségem Youngjae mellett. Figyelmem inkább az ingemre terelődött, néztem ahogy saját vérem kisebb-nagyobb foltokban színezte pirosra a vékony anyagot. Érdeklődve nyomtam ujjamat az egyik foltra, minek nyomán erősebben színeződött el a felsőm. 

Youngjae mellém lépve tette kezét vállamra, de én csak durván leráztan magamról, nem akartam, hogy hozzám érjen. 

-Yongguk, azt akarom, hogy mondd el nekem mindazt, amit érzel.

-Nem- feleltem, hangom halkan, de mégis határozottan csengett. 

Youngjae nem reagált, csak csendben várt. Nem voltam hajlandó beszélni, de ö pont annyira volt makacs, mint én magam. Elfeküdtem az ágyamon, látványosan ellenkezve Youngjae akaratával, de ö továbbra sem tett semmit. Kezét finoman hátamra csúsztatta megnyugtatásképp, de csak rosszabbul lettem. Látásomat könnyeim homályosították el, amik mint meg annyi apró csillogó kristályok gördültek le arcomon, átnedvesítve párnám vékony anyagát. 

-Az én hibám volt. Mióta....mióta elment, azóta hallok és látok olyan dolgokat, amik megrémisztenek. Olyan, mintha valami a mellkasomra ülne, teljesen megbénítva a testemet, a levegőt is kiszorítva belőlem. A nevét sikoltja jeges fuvallattal, végig a szemembe nézve, nem hagyja, hogy lehunyjam tükreim. Minden nap kísért az emléke, a fájdalmat nem tudom elviselni, ezért menekülök ebbe. Csak remélni tudom, hogy egyszer véget vethetek ennek az egésznek -ahogy beszéltem, Youngjae keze finoman simogatta a hátamat, majd éreztem, ahogy a kemény kórházi matrac besüpped és meleg teste közel kerül hozzám.

Újra elfogott a sírás érzése, és bármennyire is akartam visszatartani, nem sikerült. Megfordultam, hogy jobban hozzá tudjak bújni, a biztonságot nyújtó karjai közé. Felsőjét erősen markolva fúrtam fejem mellkasába. El akartam rejteni sírásomat, de vállam nem hagyta abba a rázkódást.

-Nem... nem akarom többé hallani a hangját...látni...-motyogom pólójába.

-Nem lesz semmi baj. Segítek neked kiűzni a fejedből.-simít újra hátamra.

***
 
Az asztalon fekve kerestem Youngjae puha ujjait, amiket nem találtam. A félelem jéghideg érzése újra végigsöpört rajtam. Lassan megjelent látókörömben vékony alakja, és a fejemhez közel tett le valami fém tárgyat.

-Ez majd segíteni fog bízz bennem. -simított kézfejemre, majd újra magamra hagyott. 

Egy új, szintén köpenyes alak tűnt fel, aki kicsit sem volt szimpatikus. A mellettem levő gépen kapcsolgatott valamit, majd felém fordult, kezét a szerkezeten tartva.

-Ez kicsit kellemetlen lesz, de nyugi.-mondta, aztán csak megnyomott egy gombot. 

Hirtelen erős fájdalom nyilallt a fejembe, a szemeim pedig azonnal kipattantak és tágra nyíltak az érzéstől. Hangos sikolyom töltötte be a sötét szobát, de senki nem felelt. 

Nem tartott tovább pár másodpercnél, utána azonban minden elsötétült és csak tompán hallottam a hangjukat.

-Meghalt?- kérdezte a másik. Jelezni akartam, hogy még élek, de képtelen voltam megmozdulni.

-Menjen az elektrosokk még egyszer, hogy biztos legyen. Aztán menjünk haza, aludni akarok már.-utasította Youngjae az ismeretlen köpenyest.

Pillanatokkal később újabb erős fájdalom száguldott végig elgyengült testemen, többé pedig nem éreztem semmit.
                .

2017. szeptember 13., szerda

Tease

Műfaj: yaoi, light smut, slice of life
Érintett banda: MONSTA X
Páros: Changki [Changkyun x Kihyun] plusz HyunWonho sideship
Figyelmeztetés: 16+ [bár nem igazán illik rá, de jobb a biztonság]
Egyéb: nincs


*

A bár ahová készültem nem volt messze tőlem, nagy szerencsémre. Természetesen Hyungwon ötlete volt már megint, hogy menjünk és igyuk le magunkat péntek este, hiszen az milyen jó szórakozás. Neki lehet, én már kevésbé voltam oda az ötletért. Szerettem bulizni, félre értés ne essék, csak egyszerűen nem volt hozzá kedvem aznap. Szörnyű hetem volt a munkahelyemen, még egy új fiút is nekem kellett betanítom, tehát érthető miért vonakodtam a bulizással kapcsolatban.

- Hallod Changkyun szedd már magad buzikám! - szólt bele a telefonba Jooheon amint felvettem. Már indulásra készen voltam, de természetesen neki siettetnie kellett engem, ahogy mindig is tette. Jooheon szövegelése mellett is tisztán hallottam Hyungwon bugyuta nevetését, ami arra engedett követeztetni, hogy azok ketten már jócskán alapoztak, mielőtt értem jöttek volna. Mondjuk mit is vártam tőlük, egyszerűen nem normálisak.

Gondosan leoltottam minden lámpát a lakásban, majd megragadtam a telefonom és a pénztárcám és már siettem is ki az utcára, ahol a két idióta barátom várt rám a furgonjukban.

- Azt hittem már sose jössz ki és itt helyben öregszem meg - kuncogott tovább Hyungwon az anyósülésen.

- Fogd be, colos. - vetettem oda mindenfajta kedvességtől mentesen. Az övemet becsatolva bámultam ki az ablakon, amíg azok ketten vígan fecserésztek elöl. Megfordult a fejemben, hogy egy piros lámpánál adandó alkalommal kiszállok és hazamegyek inkább, de aztán meggondoltam magam. Lehet, hogy tényleg túl stresszes voltam és ideje volt kicsit lazítanom a haverokkal. Talán mégsem lesz túl borzalmas az este.

Nem telt bele sok időbe, mire megérkeztünk a helyre. Jooheon állítása szerint jó hely, jó italokkal és még jobb zenékkel. Bíztam benne, hogy igaza lesz, bár a bulikat illetően legalább jó az ízlése a srácnak.

Belépve a helyre meglepően nagy tér fogadott, a tágas teremben voltak kisebb, nagyobb asztalok, két hatalmas bárpult, valamint magasított területek is, ahol táncosok mozogtak a zene ritmusára, nem túl sok ruhával fedve. Egy, kicsit eldugottabb boxba ültünk le, ahonnan tökéletes rálátásunk volt a színpadokra és a tánctérre is. Jooheon rendelt mindenkinek, természetesen a megkérdezésünk nélkül. Legalábbis engem nem avatott be a terveibe, de ahogy láttam Hyungwon-t ez zavarta a legkevésbé. Többnyire azzal foglalkozott, hogy Jooheon nyakába bújjon vagy nevetve másszon szinte már az ölébe, amit a másik ütődött persze hagyott is neki. Annak ellenére, hogy mindkettő bizton állította szexuális beállítottságát miszerint ők nagyon is heterók, olykor erőteljesen megkérdőjeleztem őket. Az italunk gyorsan megérkezett, a pincér aki kihozta egy igazán szép arcú fiatal srác volt, és édes mosollyal tette le elénk a kért alkoholt. A poharakban egytől egyig színes italok voltak, én meg kérdőn pislogtam Jooheon-ra, hogy egyáltalán ihatóak-e azok. Hangtalan kérdésemre csak elém tolt kapásból két poharat, ami színültig volt valamiféle kék és piros löttyel, de nem voltam benne egészen biztos, hogy kell az nekem. Végül a kékes árnyalatú ismeretlen piát ittam meg elsőre, és kellemesen csalódtam. A várt keserű alkohol íze helyett kicsit édeskés volt az ital, szinte nem is éreztem, hogy az bizony alkohol. Hamar nyúltam is a második poharam felé, ami szintúgy egészen meglepő mód ízlett, így onnantól már bátrabban fogyasztottam, Jooheon számlájára.

A sokat kör után már én is vihogtam minden második megjegyzésükön és már táncolhatnékom támadt a sok alkohol miatt. Ki gondolná, hogy a legfinomabb italok a legerősebbek is? Én tudatlanul ittam sorra a kikért piát, de azért igyekeztem vigyázni magamra. A zene hirtelen elhalkult és egy öltönyös alak vette kezébe a mikrofont, majd hangosan beleüvöltött.

- Jól érzitek magatokat?! - kiáltotta, mire az ott üldögélő vagy épp táncoló emberek mind egyszerre ordítottak vissza, miszerint igen, már mindenkinek meg van az alaphangulata.

- Tudom, hogy már várjátok a mai meglepetést… de meg kell mondjam, amit látni fogtok az garantáltan emlékezetes lesz.. Most pedig, jöjjön egy új arc, akit még nem láthattatok soha ezen a színpadon. A neve nem számít, hiszen a tudása a lényeg ezen a helyen, nem így van? - kérdezte, mire újra fölhangosodott a közönség és minden sötétbe borult.

A színpad fölött mindössze egyetlen reflektor gyulladt fel, fényével egy vékony alakot megvilágítva. A zene elindult, de ő nem mozdult meg azonnal. Várt, majd hirtelen amikor a többi fény is rászegeződött belekezdett a táncba.

Nem volt szándékomban nézni őt, hiszen az effajta dolgok sosem vonzottak annyira, mégis, amikor egy pillanatra odanéztem a tekintetem ott ragadt.

A fiú kecsesen mozgott, bár meg volt benne a kellő férfiasság is. Ajkain halvány mosoly játszott, ahogy többen is biztatták, hogy mutasson még többet, ám ő csak azért sem tette azt, amire számítottak. A mellette lévő rúdhoz lépve kezdett újabb koreográfiába, hol lassú, máskor pedig gyors mozdulatok követték egymást, rendezetlenül mégis tökéletes precizitással. Fekete haja a szemébe lógott, ami csak még esztétikusabbá tette az összképet és garantáltan minden tekintet odavonzott, köztük az enyémet is. Rövid idő után lekerült róla a lenge ing, amit addig is csak néhány apró fémesen csillogó gomb tartott össze vékony felsőtestén. Azzal egy időben jelent meg egy újabb alak a félhomályban, majd közelebb lépve a fénycsóvákhoz egyenesen a fiú felé lépdelt. Szürkés hajának vége élénk kék színben pompázott, tökéletesen keretezve karakteres arcát. Sokkal izmosabb, erősebb alkatú volt, mint a másik, mégis ketten együtt bámulatos kompozíciót alkottak. A fekete hajú felült egy mellette elhelyezett asztalra, míg a másik elé lépett. Hiába volt láthatóan erősebb, a kisebb úgy mozgatta őt, akár egy rongybabát. Hajába túrva forgatta meg fejét, közben erotikus arckifejezéssel nézve az alatta elhelyezkedőt, ami mindenkiben valószínűleg ugyanazt az érzést váltotta ki. Szívesen lettem volna a szürke hajú fiú helyében, ám annak garantáltan nem tánc lett volna a vége.

Az előadás még koránt sem ért véget, ennek ellenére én már kellően kényelmetlenül éreztem magam a nadrágomban. A fiú tekintete gyakran elidőzött rajtam és a kihívó mosolya valamint érzéki ajakharapási kicsit sem segítettek a helyzetemen. Jooheon ezt meglátva azonnal belém kötött.

- Na mi van Changkyun, tetszik amit látsz? - vihogott, mire én csak keményen lábon rúgtam az asztal alatt.

- Foglalkozz inkább Hyungwon-al, még a végén elszabadul - morogtam elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. Kellett a fenének a szekálása, igazán megtehette volna, hogy leszáll rólam és inkább mással csinálja ezt.

- Jól van, azért nem kell keresztbe lenyelni engem – röhögött fel, majd figyelmét végre Hyungwon felé fordította.

Míg azok ketten egymást stírölték, én továbbra is a fekete hajú fiút néztem. Teljesen megbabonázott. A tánc enyhén szólva erotikus volt, a két fiú a színpadon szinte magáévá tette a másikat, közben pedig egyre kevesebb ruhában folytatták a műsort.

A közönség hangosan tombolt, amint vége szakadt a show-nak, bár én is néztem volna még tovább. Az utolsó mozdulatok miatt, már képtelen voltam normálisan összpontosítani, hiszen a kék hajú fiú a másik fölé magasodott az asztalon, hogy annak lábai között fekve csókolja meg az alatta fekvőt.

Úgy éreztem kiszáradtam, így az asztalunkon levő poharak közül felvettem egyet, aminek tartalma egyáltalán nem volt biztos, de a hatása annál inkább. Tudtam, hogy már eleve túllőttem a célon, de akkor már teljesen mindegy volt.

- ...yun! Changkyun baszod hallasz te engem? - jelent meg Jooheon keze szemem előtt, kényszerítve, hogy rá figyeljek.

- Mondom akkor még egyszer. Rendeltem neked egy újabb kört, de ez most más fajta lesz, érted?

- Nem, de nem érdekel. Amíg finom addig jöhet - vigyorogtam rá, ám amikor megláttam ki tart felém, legszívesebben eltűntem volna.

- Remélem jól tudom és ma este ehhez az asztalhoz kell jönnöm - mosolyodott el az imént még a színpadon látott fekete hajú srác. Mielőtt még rendezni tudtam volna magam, vagy egyáltalán a gondolataimat, a fiú átlendítette rajtam a lábát és pillanatok alatt az ölembe ült. Pontosan a lehető legrosszabb helyre.

- Oh, azt hiszem jó helyre ültem, nem igaz? - kérdezte tőlem kihívó tekintettel, én pedig próbáltam lassan kiengedni az addig bent tartott levegőt.

Vékony ujjai megtalálták a karom és saját combjára téve őket suttogott fülembe – Hozzám érhetsz, ha akarsz. Neked megengedem. - amint elhúzódott áthelyezte a testsúlyát, amivel még inkább szűk nadrágomba rejtett tagomnak nyomódott, ami halk nyögést kényszerített ki belőle. Nem láttam senkit, csak az előttem mozgó fiút, aki lágy mozdulatokkal ringatózott az ölemben. Nem tudtam hol van Jooheon, bár szinte biztos voltam benne, hogy végignézi az egészet, de nem érdekelt. Csak átadtam magam a felettem mozgó fiú megrészegítő látványának és éltem a lehetőséggel, miszerint hozzá érhetek ha úgy tartja kedvem. Kezem automatikusan indult meg, hogy aztán tökéletes fenekén állapodjon meg, amit egy féloldalas mosollyal jutalmazott.

- Hogy hívnak? - kérdeztem félig nyögve, hiszen ujjai olyan helyekre kalandoztak, amikre nem lett volna szabad.

- Itt a bárban nincs nevem, mert nem tartom szükségesnek. - mosolygott úgy, mintha csak egy általános beszélgetés lett volna.

Keze lassan simított végig a rajtam feszülő ing gombjain, de nem pattintotta ki egyiket sem, csak alaposan szemügyre vette őket. - Szeretném ezt levenni rólad.. de sajnos túl sokan vannak itt. - hajolt újra közelebb hozzám. - Mit szólnál, ha ezt egy szobában folytatnánk? - kérdésére csak aprót bólintottam, mire hirtelen el is tűnt előlem. A pulzusom az egekben járt a levegő pedig sípolva szakadt ki tüdőmből.

- Na mi van, ennyi volt? - értetlenkedett Hyungwon, aki bizonyára élvezte a látványt.

- Nem… én majd csak később megyek, ne várjatok meg – azzal föl is álltam az ülésről és a fenti szobák felé indultam.

Nem kellett sokáig keresgélnem, csak egyetlen szoba ajtaja volt résnyire nyitva, így bátran léptem be a helyiségbe. Mindössze a hangulatvilágítás adott némi fényt, de annál többre nem is volt szükség.

Kihyun az ablaknál állt, a felsője már nem volt rajta, csak a feszes bőrnadrágja. Hátán még a gyér fényben is kivehető volt a tetoválása, ami különösen jól mutatott világos bőrén. Halkan lépdeltem felé, de természetesen lebuktam azonnal. Lassan megfordulva nézett végig rajtam, éhes, vágyakozó tekintettel.

- Mennyit kapsz ezért? - kérdeztem magam sem tudtam miért. - Mert nem muszáj.. csak kíváncsi vagyok.

- Nem pénzért csinálom, ha erre gondolsz. Van rendes munkám, ez csak a szórakozás – harapott alsó ajkába szavai után. Lassan bólintottam, értelmezve mondandóját, ami kicsit nehézkesen ment a sok alkohol miatt.

- Nos hát akkor, szórakozzunk – vettem fel egy félmosolyt, majd közelebb léptem így megszüntetve a köztünk levő távolságot.