Afraid [YoonMin] - Fordítás- 1. rész

Műfaj: yaoi, horror
Érintett banda: BTS
Páros: YoonMin
Figyelmeztetés: 18+
Egyéb: fordítás [again.xd] író--> jungboy (wattpad)

***

Az éjjel csöndes volt a szobámban, egyedül Taehyung halk hüppögései hallatszódtak ki az ágyam alól.

Mindig elgondolkoztam, hogy vajon miért sírt olyan sokat. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy Jungkook tudta az okát, de sosem beszélt róla. Azok a lágy pillantások halottá váltak, akikor Taehyung-ra nézett.

Egyikőjük sem mondta el, hogy miért voltak ott. Az egész olyan, mintha elfelejtették volna, de mégis tudták. 

Azokon a napokon, amikor megkérdeztem, miért vannak ott, utána órákig nem voltak hajlandók beszélni velem. 

Bármelyik épeszű ember halálra rémült volna, ha a szobámban kellett volna aludnia, bár nem tagadom, először én is féltem. 

Halálosan.

Jungkook nem rémisztett meg annyira, mint Taehyung, amikor először találkoztam vele. 

Azok az üres lyukak a fején, amikkel az ágyam mellől nézett rám, borzasztóak voltak. 

Néha elgondolkoztam, vajon hogy tud sírni szemek nélkül. Biztos nehéz, igaz?

Minden alkalommal, amikor hallottam a sírását, legszívesebben letérdeltem volna a földre és megkérdeztem volna mi a baj és átöleltem volna. 

Azonban a karomon levő mély karmolások, amiket akkor kaptam amikor túl közel kerültem hozzá, emlékeztettek rá, hogy ne tegyem. 

Jungkook sosem sírt úgy igazán. Leginkább csak szipogott. Időnként beszélt csak és akkor sem túl sokat. Ezzel ellentétben sokszor sóhajtozott.

Mintha depressziós lett volna. 

Bár én is az lettem volna, ha a gardróbban kellett volna állnom folyamatosan. 

Még azt is megengedte, hogy megérintsem, de nem túl sokáig. Mindig, mikor már elege lett, hogy taperolom a bőrét eltolt magától. 

Az egyetlen momentum, amikor hagyta, hogy több ideig érjek hozzá, amikor a kötél általi sebei égtek és vérezni kezdtek, az arcán lévő vágásokkal együtt. Mindig letisztítottam neki. 

Egyszer sem voltam képes megérinteni Taehyung-ot. Nagyon elutasító az érintéssel szemben, ám időnként ő mégis hozzám ér. 

Csakis akkor, amikor éjjel sírok az ágyban fekve, olyankor ujjai finoman fonódnak a bokámra, ezzel mondva el, hogy rendben lesz. Sosem túl sok, de mindketten ott vannak, ha szükségem van rájuk. 

- Taehyung.. - suttogtam halkan a levegőbe, mire Jungkook is figyelni kezdett, Tae pedig elhallgatott. 

- Mi az? - Taehyung rekedt hangja alig hallhatóan kérdezett vissza.

- Minden rendben lesz. - a hangom nem volt a legfinomabb, de legalább nem hallottam a hüppögését. Talán egy kis megnyugvást talált a szavaim mögött. 

- Te sosem félsz? - tekintetem felemeltem Jungkook felé, akinek szemei rajtam ragadtak. 

Megcsóváltam a fejem, térdeimet szorosan mellkasomhoz húzva.

- Szerinted, ha félnék, akkor ebben a szobában maradtam volna? - kuncogtam halkan, ahogy Jungkook elvigyorodott. 

Mindkettejüknek megvolt a saját személyisége. 

Jungkook inkább az önelégült típus volt, egyértelműen megmondta, hogyan érezte magát vagy mi járt épp a fejében hiánytalanul.

Taehyung vele ellentétben ártatlan és kissé játékos volt. Meg sem tudtam számolni hány alkalommal tűntek el a cipőim, amikor túl közel tettem őket az ágyhoz. 

Nem tudtam meg hány évesek voltak, de ránézésre nálam fiatalabbnak tippeltem néhány évvel. 

Taehyung inkább nézett ki korosztálybelinek, őszintén bármit megadtam volna azért, hogy láthassam milyen volt az igazi arca. Nem egy elcsúfított, szégyenteljes arc egy ártatlan teremtményen. 

- Te félsz? - láttam, amint Jungkook vonásai megkeményedtek válaszom hallatán, majd halkan sóhajtva megrázta fejét. 

Észrevettem, hogy ha így volt ha nem, semmiképp se mondta volna el. 

- Én félek.. - hallottam Taehyung tompa hangját, mellé pedig társult egy ismerős hang is, ahogyan kaparta az ágyam oldalát. 

Lágyan elmosolyodtam, amint Taehyung óvatosan kinézett az ágyam alól egyenest rám, de szemek helyett csak két tátongó lyukat láttam. Tudtam, hogy gyűlöli a száját, így azt mindig gondosan takarásban tartotta. 

- Mitől félsz? - kicsivel közelebb hajoltam hozzá, hogy könnyebben halljam válaszát. 

- Nem tudom - figyeltem, ahogy Taehyung ujjai egyre csak markolták a takarómat. 

Szemeim azonnal ellágyultak miatta. Tudtam, hogy kettejük közül Taehyung-nak volt a legszomorúbb története, még ha nem is hangoztatta. 

- Nem kell aggódnotok - mosolyogtam rá, majd Jungkook-ra - én mindig itt leszek.