Pokoli színjáték

Műfaj: fantasy, au, angst

Érintett banda: Nincs megjelölve

Páros: Nincs megjelölve

Figyelmeztetés: Nincs

Egyéb: lehetséges a folytatás, egyenlőre nem 100%

A kép csak illusztráció, a karakter pedig meg nem nevezett

Évszázadokkal ezelőtt még angyal voltam, kinek vöröslő szárnya vérözönt hozott a világra. Népirtás, gyilkosság, paráznaság s bűn tapadt kezeimhez, ám ez így volt rendjén.

Isten szorosan maga mellett tartott, hisz lobbanékony természetem kiszámíthatatlan volt s csak ő tudott parancsolni csapongó valómnak. Világok pusztultak el, egész dinasztiák múltak ki az én kezem által és mind okkal történt, így nem bántam meg egyetlen döntésemet sem. 

Láttam az emberek legsötétebb vágyait miket örömmel teljesítettem volna, ám mindig korlátok közé zártak. A mi világunkban szabályszegésért száműzetés járt, bűnbeesésért pedig halál várt. 

Egy nap megelégeltem a szolgaságot, s lázadtam parancsolóm ellen. Akkor egyszer vétkeztem, s önnön hibámból kárhozatra ítéltettem, aminek súlyát igazán csak akkor éreztem, mikor kitaszítottak. A pokol mélyére zuhantam, egyenest az örvénylő feketeségbe mely magával ragadott. 

Fekete démonok vettek körbe, míg belsőmet vörösen izzó lángok marták s a sötétből egy méregzöld szempár figyelt. Egyetlen pillanatra sem maradt abba a forróság, ám sikolyaimra senki nem felelt. Testemet átjárta a kín s szárnyaimat feketére festette saját vétkem, a bennem lobogó tűz emésztette darabjaira hullott lelkem. 

Megannyi év elteltével már nem éreztem semmit. Nem tudtam mennyi idő telt el vagy mennyi maradt meg belőlem. Reménytelenül könyörögtem a megváltásért, ám az nem jött el. Isten kitagadott az övéi közül, így mindent elvett tőlem, ugyanakkor tudtam, hogy igazságosan döntött. Hibáztam, de addigra ez már rég nem számított. 

A zöld szempár időnként megjelent s csöndben figyelt a sötétből, de sosem jött elég közel ahhoz, hogy láthassam. Éreztem magamon az izzó tekintetét ami egyre csak kíváncsibbá tett. 

Nem tudtam ki ő, honnan jött, miféle lény, mindössze a belőle áradó ellenszenv és gyűlölet volt, ami minden alkalommal belém mart. 

Idővel már nem gondolkoztam semmin. Magamba fordultam s még a hangom is elhalt, hisz' sosem válaszolt senki. A büntetést akkor értettem csak meg. Sokkal kínzóbb volt a magány, mintha csak halandóvá tettek volna s meghaltam volna, mint oly sok földi lény. 

- Egy vöröslő árny mely bűnt hordoz magával, s nyomában a vérözön jő halállal - hallatszott egy mély hang a sötétből, s nyomban megjelent a hozzá tartozó szempár. Elhűlve néztem, ahogy a korábban engem figyelő szemek gazdája felém sétált, teljes nyugalommal mintha ő volna a világmindenség ura. 

- Paráznaság, őrület és ármány jár utána, ám nem parancsol neki se élő se holt. Nem fogadja őt be se menny se pokol, hisz lelke darabokra hullott az ítéletkor - nézett rám, egyenest a szemembe. Nem tudtam kiolvasni semmit sem lelkének tükréből, csak megbabonázva néztem amint tökéletes formát öltve sétált körbe. - Ezen sorok a múltadról szólnak, s bár számodra mindez csak gyötrő büntetés, nekem valódi élvezet a szenvedés - húzódtak őrült mosolyra ajkai s újra éreztem a testembe nyilallni a fájdalmat de ezúttal egészen más volt.

Forróság helyett hideg tört rám, s bénította meg elmémet egyetlen pillanat alatt. 

Halálhörgésem visszhangzott a semmibe, s a zöld szempár gyönyörködve bámult megmaradt lelkembe. A fájdalom elemi erővel zúdult rám és tudtam, az öröklét végéig nem szabadulok meg tőle, miközben megtépázott szárnyaim keservesen vergődve fonódtak vékony testem köré védelem gyanánt. 

- Elátkoztak engem is, éppúgy ahogy téged, átéltem mindazt, amit neked kell, s mostanra már nem ismerem a fájdalmat. Nem érzek semmit, nincs múlt vagy jövő, csak a jelen létezik számomra a világon. Okkal kerültél a kezeim közé, s Isten tudván, hogy nem eresztelek többé, hatalmat adott fölötted. Egyedül én parancsolok neked, engem szolgálsz majd s teljesíted amit kívánok és akkor majd, az utad végén remélni, vágyni fogod a megváltás, mi talán eljön az életebe. 

Addig is, viszlát te vérző szárnyú angyal, az öröklét után majd találkozunk újra - mosolyodott el újra, majd egybeolvadt a sötétséggel és eltűnt a szemem elő végleg.