Műfaj: yaoi, au, fluff, slice of life
Érintett banda: Got7
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: -nincs-
Egyéb: AZ ÍRÓ ENGEDÉLYEZTE A FORDÍTÁST, NEM LOPÁS, CSAK FORDÍTOM
Youngjae Po.V.:
Sóhajtva csuktam be szemem, míg kezemmel hajamba túrtam, szükségem volt szünetre a tankönyv tanulmányozása közben, ami nagyon apró betűs volt. Vasárnap volt, én meg már két teljes napja nem hagytam el a szobámat. Apám és anyám is haragudtak rám, amiért hazudtam nekik, így nem is akarták, hogy egy légtérben legyünk, csak a szobámban lehettem, és kénytelen voltam tanulni.
Még ha meg is tudták, hogy hazudtam a hollétemről, egyszer sem kérdezték meg az igazságot. Mari többször is feljött hozzám,megnézni hogy vagyok, vagy esetleg szükségen van-e valamire lentről, vagy csak úgy társaságnak.
- Észrevettem ám, hogy sántikálsz. - vigyorgott rám.
- É-én nem tudom miről beszélsz. - próbáltam hárítani, de nem vette be.
- Azt ne mondd, hogy ott voltál, amikor a szüleid kerestek. - a szemei tágabbra nyíltak, amint az arcom kezdett felforrósodni, elárulva engem. - A kicsikém felnőtt. - szipogott párat játékosan, de egy kopogtatás az ablakomon félbeszakította.
Mindketten megugrottunk a hangra, egymásra meredve vártunk. Az ablakra nézve láttuk, ahogy JB éppen bemászik, a szemeim pedig még nagyobbra nőttek. - Nos...micsoda fordulat. - kezdte Mari, majd rám pillantott. - Akkor most egyedül hagylak titeket. Tartsátok a gatyátokban, mindenki itthon van! - dobott felénk egy kacsintást és már el is tűnt a szobából.
Amint JB felém indult, felálltam a székemből, míg ő mosolyogva lépkedett hozzám. A testemet azonnal sajátjához húzta, ajkaink édes csókban forrtak össze. - Baby, eltűntél, aggódtam érted. - lágyan beszélt, arcomat két keze közé fogva. - Miért nem írtál, hívtál vagy valami? - kérdezte.
Arcom kezeibe fúrtam, mielőtt válaszoltam volna. - Pénteken amint beértem, kérdezni kezdtek. Hazugságon kaptak, anyám nagyon kiakadt, szóval elvette a telefonom és a szabadságom. - magyaráztam.
- Nagyon aggódtam, amikor nem írtál. - felelte közelebb húzva magához. Felnézve rá mosolyogva fontam karjaim nyaka köré, az övé derekamon pihent. A pillanatunk nem tartott sokáig, a világ megint csak ellenünk volt, anyám hangja zendült fel az ajtón túlról.
Az ajtó kitárult, mi megfagyva álltunk ott, ahogy anyám idegesítő hangja elért minket. - Choi Youngjae, jobban teszed, ha.. - mondata közepén megállt, ahogy szemei kikerekedve meredtek JB-re és rám, akik egymás karjaiban álltunk ott.
Tönkretéve.
- Youngjae. - kezdte haragosan. - Legkedvesebb fiam, elmondanád mégis mi a fene folyik itt? - mosolygott. Nem öröm, vagy boldog mosoly volt, hanem az, ami után elszabadul a pokol.
Nagyot nyelve néztem JB-ről anyámra, aki egyetlen lépést sem jött beljebb a szobába. - Anya. - álltam meg JB-re pillantva, akin megfejthetetlen arckifejezés ült. - Találkozz a barátommal, JB-vel. - dadogtam félve, közelebb húzódva JB-hez, próbálva a oldani a feszültséget egy mosollyal. Persze, teljesen elbukott ez is.
- B-barát? - kuncogott megijesztve engem. - Azt mondtad, ő a barátod? - kérdezte, mintha nem hallott volna jól. Csak bólintottam és össze is rándultam, nem akartam látni az arckifejezését. - Édesem, gyere és találkozz a fiad csodálatos barátjával! - kiáltott le apámnak.
A lépések zaja hallatszódott a lépcsőn, majd hirtelen apám hitetlen arcával találkoztunk. - Mi a fenéről be.. - állt meg, amikor az irányukba nézett. - Ki a fene az? - kérdezte kissé felemelve hangját.
- Akit a drága fiad a barátjának nevez. - válaszolta anyám.
- Tüntesd el a házamból AZONNAL! - apám félelmetes hangja végigszáguldott a szobámon, mire megugrottam. Gyorsan magammal húztam JB-t el a szüleim mellett egyenesen le az emeletről amilyen gyorsan csak tudtam. Amint a lépcső aljához értünk, magamhoz rántottam egy gyors ölelésre.
- Csak menj, nagyon kiakadtak. - kezdtem.
- De mi lesz ve..
- Kérlek. - könyörögtem neki felnézve rá, mire sóhajtva ugyan, de bólintott. Megpuszilva elmotyogott egy bocsánatkérést és egy szeretlek-et, mielőtt kisétált volna az ajtón. Amint becsuktam mögötte, éreztem, ahogy hullámokban tör rám az idegesség és a félelem.
Visszamentem az emeletre, ahol találkoztam a nagyon is türelmetlen és nem épp boldog szüleimmel. Amint megláttak, beszélni kezdtek.
- Sok mindent kell megmagyaráznod, nem is beszélve arról mekkora bajban vagy.- szólalt meg anyám, akit apám követett.
- Azt hittem jobban neveltelek ennél. Figyelmen kívül hagyva a szabályokat, hazudni a szüleidnek, idegeneket behozni a házba. Nem is említve, hogy úgy néz ki, mint valami patkány és őt hívod te barátodnak? Mi is volt a neve? JB? Már a neve is hulladék és bajos. Ne merészeld megtenni, hogy rajtakapjunk ezzel a gyerekkel. - mondta apám, a hangja ugyanolyan mérges és erős volt, mint anyámé, de tízszer olyan csalódott. - Miért? - kérdezte végignézve rajtam.
Nem kellett gondolkoznom a válaszomon, a padlót kezdtem nézni, amíg beszéltem.
- Miért? Mindketten elvárjátok, hogy tökéletes fiú legyek, akár egy bábu. Tanulni, jó jegyeket szerezni, hogy a család jónak tűnjön kívülről. De a végén, én mit kapok belőle? - néztem vissza rájuk, könnyek gyűltek a szemembe. - És ti azt gondoljátok, hogy ő egy szemét alak, de mégis, ő az egyetlen, aki úgy kezel, mint egy igazi emberi lényt, nem pedig mint valami bábut. Szeretem, és ha ti nem? A ti döntésetek, de nem tudtok távol tartani tőle, meg se próbáljátok.
Azzal a mondattal mentem be a szobámba, az ajtót hangosan bevágva magam mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése