Műfaj: oneshot, slice of life, light yaoi, egyperces
Érintett banda: Got7
Páros: 2Jae
Figyelmeztetés: -nincs-
Egyéb: Jaebum [aka Def Soul]- Lost c száma ihlette eredetileg, néhány részletet átvettem belőle, ezeket vastagbetűkkel jelöltem.
Jaebum Po.V.:
Nem vagyok elég jó. Nem tudom, hogyan fejlődhetnék, hogy válhatnék jobb emberré, hogy érhetném el azt, amiért olyan keményen dolgozok minden egyes nap. Mindent feltettem egy lapra, az életemet is eladtam, de az alagútból nincs kijárat a fénybe.
***
- GOT7! GOT7! GOT7! - kántálták a rajongók, ahogy felléptünk a színpadra. Boldog voltam, hogy velük élhetem át ezt. A comeback-ünk jól sikerült, sorra léptünk fel mindenféle show színpadán, de ez nem volt elég. Meg akartuk mutatni, hogy mi mások vagyunk, mint a többi idol csapat, még ha be is skatulyáznak minket. Sok nehézségen mentünk keresztül együtt, de a cél még csak látótávolságban sem volt.
***
A banda fáradtan esett be a dormba, hogy végre kipihenhesse a zúzós napot. Táncpróba, ének gyakorlás aztán a színpadi próba majd fellépés, végül egy hosszú fansign. Mind imádjuk a rajongókat, de néha már túl fáradtak vagyunk az állandó mosoly fenntartásához, mint aznap is. Túl nehéz már minden, a vállamat egyre több súly nyomja, feszültebb vagyok az átlagnál.
Youngjae kedvesen jött oda hozzám, hogy kicsit lenyugtasson, de én csak dühösen ellöktem magamtól, mint már oly sokszor az utóbbi időben. Tudtam, hogy szüksége van rám, de mégsem tudtam úgy viselkedni vele, ahogy kellett volna. Kemény voltam és rideg, nem figyeltem mások érzéseire, egyszerűen belefáradtam.A kettőnk közt korábban oly forrón égő szerelem, már csak por és hamu, rá sem ismerek már magamra. Fájdalmat okozok mindenkinek, akit szeretek, cserben hagyom azokat, akik megbíztak bennem. Összetörök mindent magam körül, csak rombolni tudok, törni, zúzni, amíg ezer és ezer darabra nem hullik minden.
Napról napra egyre kevésbé éreztem magabiztosnak magam, többször voltam letargikus hangulatban, mint azt megengedett egy leader számára. Nem értettem miért. Nem tudtam mosolyogni, nevetni a többiekkel, egyszerűen csak bezárkóztam, magas, áttörhetetlen falat húztam magam köré, hogy védjem a belül összetört, meggyötört lelkemet. Az álarc keménynek mutatott, megközelíthetetlennek, de valójában messze nem voltam az. Csak egy egyszerű fiatal, aki az álmaiért harcolt, amiket nem tudott elérni. Fájt, hogy képtelen vagyok előrébb lépni, nem csak a magam, de a csapat szempontjából sem. Megrekedtünk mindannyian és nem tudtunk mozdulni. Egyszer sem nyertünk, nem volt sikerélménye a bandának. Csődöt mondtam, mint leader.
Youngjae finoman simogatta a hátam, ahogy az ágyamon feküdtem a párnáim közé temetkezve. Inkább volt baráti az érintése, mint szerelmes. Mélyet szippantottam az ágyneműből, ami Youngjae illatát tartotta magában. Hiába szerettem ezt az aromát, nem éreztem a bizsergést. Nem váltott ki belőlem semmit, úgy éreztem, mintha a köztünk lévő dolgok meg sem történtek volna. Az emlékeim lassan eltűntek, még azok is, amikor kézen fogva sétáltunk a virágokkal terített úton. Még a szavak is, melyek százszor és ezerszer formálták, hogy 'szeretlek'. Nem tudom tovább csinálni ezt, nem tudom tovább fenntartani ezt a kapcsolatot. Nem is tudom minek nevezzem már...talán csak egy vékony kötelék kettőnk közt, ami elszakadni látszik, ahogy múlnak a percek. Nem sokkal később a keze már nem érintette hátamat, helyette egy apró sóhajt hallottam.
- Tudom, hogy már nincs sok...de szeretném még az emlékeimbe vésni a veled töltött időt. - amíg beszélt én felé fordultam a puha ágyon. Igazat beszélt, az egész úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeomolhat, akár egy kártyavár.
- Elvesztelek az emlékeimből...
- Tudom... de csak, hogy tudd, nem haragszom rád emiatt. - bújik hozzám egy utolsó ölelésre. Karjaimat köré fonom, némán, oltalmazón, mégis tudom, hogy hamarosan darabokra fogom törni.
Nem akarom ezt így tovább tartani, még egyszer szorosan magamhoz ölelem.. miért nem érzek semmit? Mások lettünk, változtunk és ez így van rendjén. Kínosnak érzem, ha a nevén szólítom, egyre távolabb száműzöm az elmémben. Még ha szemeink találkoznak is, ha egymáshoz szólunk is, egyre csak távolodik, míg végül eltűnik.
Nem ejtettünk egyetlen könnyet sem azon az éjszakán, nem tudtam sírni. Nem volt bennem már semmi érzés, amit ő elfogadott így. Egymás karjaiban aludtunk el, még egyszer, utoljára, azzal a tudattal, hogy nem voltam elég jó neki.
Youngjae kedvesen jött oda hozzám, hogy kicsit lenyugtasson, de én csak dühösen ellöktem magamtól, mint már oly sokszor az utóbbi időben. Tudtam, hogy szüksége van rám, de mégsem tudtam úgy viselkedni vele, ahogy kellett volna. Kemény voltam és rideg, nem figyeltem mások érzéseire, egyszerűen belefáradtam.A kettőnk közt korábban oly forrón égő szerelem, már csak por és hamu, rá sem ismerek már magamra. Fájdalmat okozok mindenkinek, akit szeretek, cserben hagyom azokat, akik megbíztak bennem. Összetörök mindent magam körül, csak rombolni tudok, törni, zúzni, amíg ezer és ezer darabra nem hullik minden.
Napról napra egyre kevésbé éreztem magabiztosnak magam, többször voltam letargikus hangulatban, mint azt megengedett egy leader számára. Nem értettem miért. Nem tudtam mosolyogni, nevetni a többiekkel, egyszerűen csak bezárkóztam, magas, áttörhetetlen falat húztam magam köré, hogy védjem a belül összetört, meggyötört lelkemet. Az álarc keménynek mutatott, megközelíthetetlennek, de valójában messze nem voltam az. Csak egy egyszerű fiatal, aki az álmaiért harcolt, amiket nem tudott elérni. Fájt, hogy képtelen vagyok előrébb lépni, nem csak a magam, de a csapat szempontjából sem. Megrekedtünk mindannyian és nem tudtunk mozdulni. Egyszer sem nyertünk, nem volt sikerélménye a bandának. Csődöt mondtam, mint leader.
***
Youngjae finoman simogatta a hátam, ahogy az ágyamon feküdtem a párnáim közé temetkezve. Inkább volt baráti az érintése, mint szerelmes. Mélyet szippantottam az ágyneműből, ami Youngjae illatát tartotta magában. Hiába szerettem ezt az aromát, nem éreztem a bizsergést. Nem váltott ki belőlem semmit, úgy éreztem, mintha a köztünk lévő dolgok meg sem történtek volna. Az emlékeim lassan eltűntek, még azok is, amikor kézen fogva sétáltunk a virágokkal terített úton. Még a szavak is, melyek százszor és ezerszer formálták, hogy 'szeretlek'. Nem tudom tovább csinálni ezt, nem tudom tovább fenntartani ezt a kapcsolatot. Nem is tudom minek nevezzem már...talán csak egy vékony kötelék kettőnk közt, ami elszakadni látszik, ahogy múlnak a percek. Nem sokkal később a keze már nem érintette hátamat, helyette egy apró sóhajt hallottam.
- Tudom, hogy már nincs sok...de szeretném még az emlékeimbe vésni a veled töltött időt. - amíg beszélt én felé fordultam a puha ágyon. Igazat beszélt, az egész úgy tűnt, bármelyik pillanatban összeomolhat, akár egy kártyavár.
- Elvesztelek az emlékeimből...
- Tudom... de csak, hogy tudd, nem haragszom rád emiatt. - bújik hozzám egy utolsó ölelésre. Karjaimat köré fonom, némán, oltalmazón, mégis tudom, hogy hamarosan darabokra fogom törni.
Nem akarom ezt így tovább tartani, még egyszer szorosan magamhoz ölelem.. miért nem érzek semmit? Mások lettünk, változtunk és ez így van rendjén. Kínosnak érzem, ha a nevén szólítom, egyre távolabb száműzöm az elmémben. Még ha szemeink találkoznak is, ha egymáshoz szólunk is, egyre csak távolodik, míg végül eltűnik.
Nem ejtettünk egyetlen könnyet sem azon az éjszakán, nem tudtam sírni. Nem volt bennem már semmi érzés, amit ő elfogadott így. Egymás karjaiban aludtunk el, még egyszer, utoljára, azzal a tudattal, hogy nem voltam elég jó neki.
Szia!
VálaszTörlésEzt nagyon fájt olvasni. De olyan szépen írtad meg. :( És a dalt is szépen szőtted bele.
Köszönöm, hogy olvashattam. <3