2016. december 13., kedd

Sweeter than sweet

Műfaj: oneshot, yaoi, fluff, egyperces
Érintett banda: B.A.P
Páros: Jung Daehyun x Yoo Youngjae
Korhatár: -nincs- [de ritka az ilyen ;) ]
Egyéb: -



Daehyun Po.V.

Lehetséges, hogy valaki néhány napos ismeretség után úgy vágyjon egy másik emberre, mintha élni sem tudna nélküle? Mintha magához láncolta volna egyetlen pillantással, egyetlen mosollyal, amitől azonnal elfelejti minden gondját? Velem megtörtént.
      Pár nappal ezelőtt egy kávézóban jártam, sose ültem még be, pedig szinte minden héten elmentem mellette. A hely nem túl nagy, majdhogynem el is tűnik a sok épület között, ám én mégis betévedtem és nem bántam meg.
Az asztalra tett lapot nézegettem, hogy mit igyak, amikor is egy árnyék vetült fölém, majd egy kedves hang szólított.
- Mit hozhatok?- kérdezte a fiú egy barátságos mosoly kíséretében, ahogy ránéztem. Mogyoróbarna szemei szintén mosolyogtak, igazán vidám volt ahogy belenéztem. Egy rövid ideig meg sem tudtam szólalni, csak néztem felfelé rá bamba vigyorral az arcomon. Kívülről elég mókásan festhettem, de ez sem érdekelt. Újra megkérdezte, mire megpróbáltam összeszedni szétszaladt gondolataimat és végül egy forró csoki mellet döntöttem. Előhúzta a zsebéből a kis noteszt, közben halkan kuncogva írta fel rá a rendelésem, aztán sarkon fordult és elment a pult mögé. Én meg csak néztem. Figyeltem vékony alakját, a mosolyát, ahogy bolondos mosollyal megrázta haját, hogy az rendbe álljon. Eddig is tisztában voltam a saját identitásommal, de korábban még nem volt rám ekkora hatással senki sem, ami igazán furcsa. Persze, mindenkit jól megnéztem, de nem találtam még kedvemre valót. 
- Itt is van a forró csokid.-gondolataimból az ő hangja rántott vissza, miután megint csak hülye gyerek módjára némán pislogtam rá. Mit mondhattam volna? Újból kuncogott, nyilvánvalóan rajtam, amit meg is kérdeztem.
- Mi olyan vicces rajtam?-néztem bele sötét szemeibe. 
- Semmi semmi... azt hittem már megnémultál.-mosolyog rám kedvesen.
- Csak...elgondolkoztam. -iszok bele az italomba. Mivel még mindig mellettem áll, felnézek rá. -Daehyun.-nyújtom felé kezemet, hogy illően bemutatkozzak. Megint csak nevetett, de megfogta a kezem, ami az enyémmel ellentétben igazán puha volt.
- Youngjae..de szólíthatsz csak Jae-nek, ha szeretnél.
- Öhm..nem ülsz le?-kínáltam hellyel a velem szemben lévő székre mutatva. Egy pár pillanatig csak állt egyik lábáról a másikra, láthatóan nem tudott dönteni. - Nyugi, nem fognak kirúgni érte..
- Hát jó..de ha a főnököm rajta kap a naplopáson, te magyarázod ki.- fenyegetett meg rám bökve ujjával, majd letette a hátsóját az ülésre.
- De nem fog. - bizonygattam tovább, majd újra a csokimba ittam.- Egyébként...finom a forró csokitok.-közlöm vele halkan. Fülei elvörösödnek, ahogy megdicsérem, gondolom ő készítette.
- Reméltem, hogy ízleni fog...én imádom.-vigyorog rám és végre a szemembe néz. Egészen sokáig beszélgettünk, annak ellenére, hogy bármelyik percben lebukhatott volna. Reméltem hogy arra nem kerül sor és még élvezhetem a társaságát, de sajnos mennie kellett, valakinek mégiscsak ki kell szolgálnia az újabb vendégeket. Megígértettem vele, hogy legközelebb is leül velem és megiszunk valamit. Nem akartam rányomulni, de megláttam benne valamit, ami annyira vonzott hozzá. 
A következő alkalom a másnap volt, hiszen muszáj volt látnom. Éjszaka sokat forgolódtam, folyton az édes mosolya járt a fejemben, ahogy nevetett és ahogy elpirult szinte minden mondatomra. A kávézóban egyből az előző napi helyemre ültem le és vártam mikor fog megjelenni. Sokat kellett várnom, hiszen mások is voltak rajtam kívül, akik mind Youngjae-re vártak. Végül hozzám id eljutott, kezében csésze forró kávéval, amit nekem hozott. 
- Youngjae..-néztem rá amikor leült velem szemben. - Lenne kedved eljönni velem valahova? - nagyon reméltem, hogy igent fog mondani, mert akkor jobban megismerhet. Nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna, engem pedig az őrületbe kergetett a várakoztatással.
- Uhm...nem is tudom.. talán..talán igen. - mosolyodott el a végére, megadva nekem a boldogságot. Miután megbeszéltük a részleteket jöttem rá, hogy mennyire is parázok a randitól. Nem tudtam mit vegyek fel, hogy nézzek ki, hogy viselkedjek. Teljesen össze voltam zavarodva, így felhívtam egy olyan embert, aki biztos, hogy a segítségemre lesz.
- De hyuuung...segíts nekem! - esdekeltem a telefonba aznap este.
- Nem hiszem el, hogy képtelen vagy felfogni, hogy nem kell ezen aggódnod. Vegyél fel valami egyszerűt és viselkedj úgy, ahogy amúgy is szoktál. A bunkó éned azért hagyd otthon, ha meg akarod nyerni...
- De biztos? Miben menjek? Hogy csináljam? - kérdezgetem tovább, szinte látom magam előtt, ahogy forgatja a szemeit a bénázásomon.
- Ahh...jó. Átmegyek..de soha többet! - jelenti ki határozottan, amitől én azonnal lenyugszom. Himchan segíteni fog, ebben ő a profi.
Mindössze egyetlen órát kell rá várnom, míg átér hozzám és nekikezdünk a beszélgetésnek.
- Tehát..mesélj nekem erről a srácról.- ül le az ágyamra mosolyogva. Látja rajtam mennyire oda vagyok érte.
- Hát...a kávézóban dolgozik...iszonyatosan kedves és jóképű. Youngjae-nek hívják, és isteni forró csokit készít...- merengek el az emlékben. Szinte újra érzem az ízét annak a csodának. - Angyali hangja van, szép a mosolya...és azt hiszem...azt hiszem. Vagyis nem. Tudom. Tetszik nekem. - vigyorgok, mint egy idióta.
- Én is kedves és jóképű vagyok, angyali a hangom is és a mosolyom sem utolsó.. - feleli nevetve.-mégsem szerettél belém...mi fogott meg benne?
- Yaaa, de neked ott van az az agresszív Yongguk, nem is értem hogy bírod a fejét...
- Mert szeretem, te lökött. Ahogy te is beleszerettél Youngjae-be. Gyere, keressünk neked valami ruhát.-fogja meg a kezem, és lépked a szekrényemhez. Egy mintás póló és egy egyszerű világos farmer mellett dönt, hozzá illő pulcsival, tekintve, hogy tél van és anélkül fáznék. Nyakláncot is választ nekem és minden egyebet, amire szükségem lehet. Késő este megy csak el, hiszen órákig beszélgettünk az ő kapcsolatukról, valamint rólam is, plusz rávett, hogy fessük be a hajam is, így jóval világosabb lett a hajam. Ő a legjobb, ezt el kell ismerni.
Másnap nem megyek be a kávézóba, mert csak este találkozunk és a kinézetemet meglepetésnek szánom. Amikor zár a hely, én már ott várom a sarkon, teljesen felöltözve, követve Himchan utasításait, miszerint viselkedjek természetesen. Mégis, a szívem szaporán ver, ahogy meglátom barna haját az ajtóban, ahogy kisétál. Előrébb lépek, hogy észrevegyen, mire szája aranyos mosolyra húzódik.
- Azt hittem már nem is jössz.
- Ugyan..miért ne jöttem volna? Na? Mit szólsz az új hajamhoz? - kérdezem vigyorogva. Kicsit oldalra billenti a fjeét, ahogy a válaszon gondolkozik.
- Nem is tudom...szokatlan. De attól még jól áll..- pirul el fülig, ahogy kimondja a szavakat. Istenem, annyira édes. Édesebb, mint a forró csokoládéja.
- Akkor.. mehetünk?
- Persze... hova is?
- Az étterembe..- kuncogok. Zavarban van és ezért nem rémlik neki?
- Jah..tényleg....az étterem. Nem hiszem, hogy megfelelően vagyok oda felöltözve.
- Semmi baj..jó vagy így ahogy vagy..nekem igazán tetszik. - indulok el mellette.
Az étteremhez érve beengedem magam előtt, majd az asztalunkhoz kísérem. Életemben nem éreztem magam még ilyen jól, mint vele az este folyamán.
***
Később újabb és újabb randikra hívtam el, moziba mentünk, egyszer még bulizni is elvittem magammal, az az este pedig nagyon is emlékezetes volt mindkettőnk számára. Szeretem. Eddig nem tudtam milyen ez, fogalmam sem volt, hogy milyen, amikor esténként befekszem az ágyba és az ő illatát érzem a párnámon. Amikor reggel az ő üzenete fogad a telefonomon, még ha csak az egy egyszerű jó reggelt is.
Yoo Youngjae, mit tettél velem?
Megédesíti minden napomat, akárcsak a tőle kapott forró csokoládé is azon a délutánon a kávézóban. Megmosolyogtat, körbevesz és elfelejtem minden bánatom, ha velem van. Régen egyedül voltam, nem barátkoztam, ám Youngjae mellett megváltoztam. Nyitottabb lettem a világra, az ismerősökre és egyáltalán nem bántam meg, hogy találkoztam vele. Sok mindent köszönhetek neki, és minden nappal egyre szebb minden. Ezt teszi velünk a szerelem. Változunk, de jó irányba és ezt mások is észreveszik rajtunk.
Épp hozzá sietek, be a kávézóba, mivel ma vagyunk együtt két éve. Bent egyből meglátom, ahogy épp egy vendéget szolgál ki, így szerencsére nem vesz észre, csak amikor mögé lépve karolom át derekát és a nyakába puszilok.
- A lehető legédesebb forró csokit kérném szépen...

2016. december 12., hétfő

Apology.

Műfaj: slice of life, AU, nagyon minimálisan yaoi
Érintett banda: iKON
Szereplők: [Junhoe X Jinhwan] + többi iKON tag
Figyelmeztetés: trágár kifejezések, depresszió, droghasználat. Mindenki saját felelősségre olvassa !


Harmadik fél szemszöge.:

Junhoe makacs volt. Fiatal, lázadó típus, a legmakacsabb fajtából. Amit akart mindig megszerezte magának, még ha ezért erőszakhoz kellett folyamodnia. Rossz fiú volt, gyakran verekedett másokkal, néha túl nagy fába vágta fejszéjét és ő került ki vesztesen. Később viszont, ha újra találkoztak, sokkal felkészültebb volt, így persze ő nyert. Keményebb volt a kősziklánál, magabiztos kisugárzással, de mindez csak külsőség. Bármennyire is próbált e mögé a páncél mögé rejtőzni, bármilyen magas falat vont maga köré, belül sebezhető maradt. Egyedüli gyenge pontja a családja és a legjobb barátja voltak. Más nem látott át rajta, csak akinek ő maga megengedte. Köztük Jinhwan-nak is. Hiába tiltakozott eleinte, hyungja tapasztalt volt, jól értett másokhoz, köztük is legjobban Junhoe lelkéhez. 
Nem voltak régóta barátok, mondhatni még egészen friss kapcsolat alakult ki köztük, Jinhwan mégis hamar kiismerte colos barátját. Rájött mi a gyengéje, hol van repedés azon a bizonyos páncélon és így támaszt nyújtott neki amennyire csak tőle telt. Koo Junhoe azonban nem adta könnyen magát. Sokáig küzdött ellene, nehezen tudott megbízni más emberekben. Talán ezért nem voltak közeli barátai, talán csak erőteljes fellépése miatt. Ennek ellenére Jinhwan tudta mi  jár a fejében, még ha a fiatalabb nem is mondta ki. Barátságuk elején hallgatag volt, zárkózott, nem is értette miért kezdtek el beszélgetni. Végül rájött, hogy nem lehet rossz egy barát, aki vigyáz majd rá és mellette lesz, ha szüksége van rá. Egyedül nehéz lenne. Jinhwan nem volt vele erőszakos, nem erőltette rá magát, csak finoman közeledett felé, ezzel is biztosítva jó szándékáról. Ahányszor Junhoe -nak problémája volt, ő mellette állt. A kosár pálya lett a törzshelyük, iskola után gyakran ültek le beszélgetni, ha June nem akart hazamenni. Márpedig ez sokszor fordult elő. Jinhwan többnyire csak hallgatta mit mondd barátja, néha tanácsot adott neki. Ezek együttesen segítették elmélyíteni a kapcsolatukat, ám Junhoe továbbra is lázadó életmódot folytatott.  Bulikba járt, sokszor ébredt ismeretlen ágyban, idegen ember mellett. Tudta, hogy nem egészen helyes amit művel, de úgy érezte valahogy le kell vezetnie a benne folyamatosan felgyülemlő feszültséget, ezt pedig jó megoldásnak találta. Jinhwan ezzel szemben nyugodt, békés életet élt. Mindig ellenezte barátja viselkedését, de ezt már nem tudta megváltoztatni benne. Minden igyekezete feleslegesnek bizonyult, June nem volt hajlandó változni. 
Egyre többet járt el, többször részegedett le, amit sem a szülei, sem pedig Jinhwan nem tolerált. Hiába érezte, hogy rossz úton jár, már nem tudott vissza fordulni, magával sodorta az ár. 
Nem telt el sok idő, mire újabb, de ezúttal sokkal veszélyesebb társaságba keveredett. Minden napos volt, hogy valakit megvertek, vagy megerőszakoltak ha éppen úgy tartotta kedvük, senki nem mert ellenkezni velük. Junhoe-t is meg akarták alázni, de ő nem hagyta magát ez pedig tetszett nekik. Maguk közé fogadták, és egyre csak rontottak amúgy is agresszív személyiségén. Egyre inkább úgy látta magát mint aki legyőzhetetlen. Kevés idő alatt kezdett lefelé csúszni, de nem volt megállás, buliról bulira járt, szinte minden héten mással bújt ágyba, ráadásul sokféle szert is kipróbált magán. A megfelelő szintű felszabadultságot már nem tudta máshogy elérni, csak hallucinogén anyagokkal. Elsőre nem is tűnt rossz ötletnek, ahogy az élvezet szétáradt a testében a szer hatására, bolondult ezért az érzésért. Ha másképp nem is tudta elérni, így akart magának egy pillanatnyi örömöt a zord világban. 
Hamarabb rászokott, mint társai azt észrevették volna, egyszerűen függője lett az élvezetnek. Nem telt el úgy nap, hogy józan maradt volna, vagy bódult állapotban nem került volna. Hiába próbálták lebeszélni, Junhoe makacs volt. Erős jellem, aki nem hagyta megtörni magát, csak folytatta amit elkezdett. Bobby, a csapat mókamestere is igyekezett a lelkére beszélni, ám Junhoe csak ellenkezett, sőt, ha nem veszi el egyensúlyát részegsége miatt, Bobby bizonyára nem egy lila folttal gazdagodott volna. Itt már nem volt mit segíteni, reménytelennek nyilvánították és eltávolodtak tőle. 
Az állítólagos barátainak elvesztése új, és igen mély repedést hagyott páncélján, amivel egyedül nem tudott megbirkózni, így megint újabb és újabb anyagokhoz fordult. Függősége nem engedte szabadulni, próbált új álarcot felvenni, de mindenki átlátott rajta. A régi Junhoe már csak árnyéka volt önmagának, a korábban csillogó szemek most bódító füst mögül néztek a világra. 
Aznap este is magába fecskendezte napi adagját, majd alkohollal próbálta feledni fájdalmait. Az erős ital gyorsan hatott, így mire a kör végére ért, alig tudott állni a lábán. Nehezen tartotta nyitva a szemeit, amiket mintha ólomsúlyok húztak volna lefelé. Nehéz volt talpon maradni, pedig tudta, hogy kell. Rosszul volt, forgott vele a világ, nem érezte a talajt a lába alatt, de már nem is akart jobban lenni. Érezte, ahogy egyre csak darabjaira hullik körülötte a gondosan felépített világa, mindenki elhagyja, még az is, aki állítólag kedvelte. Gyűlölte magát, gyűlölte a kialakult helyzetet, de már nem fordult vissza. Megtehette volna, de túl elveszettnek látta magát, túl távolinak tűnt a normális, boldog élet. Elérhetetlen volt számára. Kitántorgott a klubból, az utcákat járta teljesen egyedül. Néha, a mellette elhaladó nevetgélő emberek véletlenül nekiütköztek, de nem tudta ez sem kizökkenteni a bódultságból. Gondolatai lomhán vánszorogtak, többször megállva, mint ahogy a teste is, de nem jutottak sehova, nem értek célba. A sötét utcák hívogatóan jelentek meg előtte, ő pedig félelmet nem érezvén haladt egyre beljebb, mígnem kiért egy forgalmas, többsávos útra. Átmenjen? Vagy forduljon el másik irányba? Talán legjobb lesz, ha ott marad, ahol van? Néma kérdésekkel bombázta magát, de nem kapott választ.
Meggondolatlanul elővette a telefonját, amin több nem fogadott hívás és üzenet várta, ugyanattól az embertől. Attól, aki minden helyzetben vele volt, aki aggódott érte, még ha ő maga nem is. Aki szerette őt, úgy ahogy volt, a lekezelő stílusával együtt. Aki minden nap barátságos mosollyal köszöntötte, aki a szívébe zárta egy örök életre. Úgy érezte, cserben hagyta őt. Nem vette fel a telefont egyszer sem, nem válaszolt egyetlen sms-re sem, mert nem akarta, hogy aggódjon érte. Önző módon csak magával törődött, mással nem. Pont azzal nem, aki megérdemelte volna. A készülék kijelzőjén felvillant egy név, újabb hívás Tőle. Nem gondolta át, amikor felvette, de már nem szakíthatta meg a vonalat.
- KOO KIBASZOTT SZEMÉT HÁLÁTLAN JUNHOE! - ordított bele a telefonba az idősebb. - VAN FOGALMAD RÓLA MIT ÖSSZE AGGÓDOM MAGAM MIATTAD??
- Jinan....- kezdte volna, de a törpe nem hagyta, hogy be is fejezze.-
- Meg ne merj szólalni mert letépem a szádat te balfasz! Hogy mered ignorálni a hívásaimat? Tudod milyen érzés aggódni valakiért? Tudod mit érzek? ROHADTUL CSERBEN HAGYTÁL, AHELYETT, HOGY HÁLÁS LENNÉL AMIÉRT VÉDEM A SEGGED! - kiabálta egy szuszra, amíg pedig levegő után kapkodott, Junhoe újra belekezdett.
- Csak el akartam mondani, hogy sajnálom..sajnálom, hogy nem vagyok melletted, úgy, ahogy te én mellettem. Nincs olyan tiszta és jó szívem, mint neked... - hangja lágyan csengett a telefonba, tele ki nem mondott érzésekkel, amit a túloldalon lévő észre is vett. Némán hallgatta mit mondd barátja, tudni akarta mit hoz fel mentségnek. - Azt hittem minden jó..minden. Ott voltál velem a legnehezebb időszakban, betöltötted bennem az űrt, amit mások hagytak maguk után, amint távoztak. Szerettél, tisztán, míg én csak önzően viselkedtem veled és mindenki mással is.Mindig megvártál, ugyanott, ugyanakkor, de én csak tovább mentem. Nem szabadott volna bíznod bennem, amikor azt mondtam megvédelek mindentől..hazudtam. Hazudtam magamnak és neked is. Neked, aki a legtöbbet tett értem. Bűnösnek érzem magam, mert elfutottam a problémáim elől. Mindig tudtad, hogy önző típus vagyok, úgy éreztem megégetem magam, ha közel engedlek magamhoz.
- Juhe...Junhoe...Kérlek ne mondj ilyeneket...rossz hallani ezeket a szavakat. - kérlelte Jinhwan, de a fiatalabb, még nem fejezte be.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni..remélem elfelejtesz majd, még ha fáj is. Nem akarlak magammal rántani a sötétbe, szóval kérlek bocsáss meg nekem, amiért ezt kérem tőled. Amit megígértünk, hogy örökre együtt leszünk, egymásnak támaszt nyújtva..már rég nem létezik. Már csak te vagy a pillér, ami tartja ezt a rozoga hidat a kettőnk közti szakadék felett, én már nem bízok magamban. Sajnálom, hogy nem tartottam be, amit ígértem neked. Minden nap más és más helyen jártam, idegen arcok között, akik nem látták, mennyire fáj minden....- June halk sóhajt hallatott, ahogy visszagondolt a ködös emlékekre, amik miatt ilyenné vált. Erős volt és makacs, most azonban néhány sós könnycsepp végigszáguldott tökéletes arcán. - Soha senki nem keresett, te voltál az egyetlen, akinek a nem fogadott hívásai bukkantak fel a telefonomon. A fejemben olyan dalok járnak, amiket régen együtt hallgattunk, amikor még minden nap józan voltam. Remélem, csak egy vagyok a hazugok közt, aki csak jön és megy, lehullik, akár egy cseresznyevirág. Remélem, új élet indul, amiben nincsenek hazugságok, a mostani emlékek pedig csak rövid, boldog képek maradnak. Sajnálom, Jinhwan...sajnálom, hogy kevés vagyok hozzád, nem érdemeltem meg mindazt, amit nekem adtál. Nem mutattam meg mennyire fontos vagy nekem, úgy tettem, mintha csak egy kis darabka volnál... Bocsáss meg, amiért nem tudtalak megtölteni boldogsággal...Remélem találsz majd valaki mást, aki jobb és kedvesebb nálam, olyat, akit megérdemelsz.
A vonal túloldalán hangos zokogásba tört ki a másik. Nem akarta elveszteni a barátját, pedig nagyon úgy tűnt az lesz a vége. Könnyei sűrűn hullottak szeméből, le a kezében tartott készülékre, de nem érdekelte. Magához akarta ölelni barátját, megnyugtatni, hogy ez csak egy rossz időszak, ami el fog múlni. Megmutatni neki, milyen az, amikor szeretik, és segítenek neki. Mellette lenni jóban és rosszban egyaránt.
- Junhoe...ne merészelj így...megríkatni engem...- szipogott, igyekezett visszafojtani a sírást, hogy ne vegye észre mennyire fáj.
- Jinanie...szeretlek. Jobban, mint bárkit eddig. Nem tudtam, hogy képes vagyok erre, de félek. Félek a kudarctól, mert még egyet már nem bírnék elviselni, ezért jobb, ha lemondok róla. Elengedlek, de minden együtt töltött percet megőrzök magamban, hogy aztán felidézhessem őket. Igen, még mielőtt megkérdeznéd ittam..nem is keveset, de ez nem változtat a lényegen. El akartam már mondani..többször nekikezdtem, hogy megírom neked, de nem volt hozzá képem. Tudod milyen szép ma a Han-folyó? - kuncogott halkan a fiatalabb. - Gyönyörű...de veled még szebb lenne. Hányszor ültünk itt kint a parton és csodáltuk a fényeket kettesben...akár egy romantikus pár. Szép az égbolt is ma éjjel. Minden csillag ragyog.. - amíg beszélt, közelebb lépett a parthoz és onnan nézett fel. - Szeretném, ha itt lennél.
- H..Hol vagy most? Odamegyek érted... - kérdezte Jinhwan, de csak egy halk sóhajt kapott válaszul.
- Nem érdekes Jinan...nem fontos. Mindig veled maradok, az emlékekben, amiket rólam őrzöl, éppúgy, ahogy te is az enyémekben. Nem tudom, hogy csináltad, de csak te ismertél igazán. A te szavaid könnyen lenyugtattak, ha agresszív voltam, vagy verekedni akartam. Emlékszem, amikor először találkoztunk. Túl aranyosnak tűntél mellettem, nem is tudom hogyan tudtam elviselni minden nap a bolond mosolyodat. - nevetett az emléken June. Leült a partra, csak ott akart maradni egy kicsit és kiadni magából minden gondolatot.
Eközben Jinhwan már kocsiba mászott és indult is barátjához, a folyó mellé. Remélte, hogy nem csinál semmi butaságot.
- Igen, igen..emlékszem Junhoe..utáltál. Aztán rájöttél, hogy nem is vagyok olyan gyerekes, mint te. - bármennyire is aggódott jelenleg, a kedves emlék mosolygásra késztette.
- Tudom...azóta is így gondolom. Azt hiszem, most jobb lesz ha megyek...majd egyszer találkozunk. Nem tudom mikor, hol...csak maradj mindig ilyen jószívű, kérlek. - újra felállt, de a lábai ezúttal még közelebb vitték a parthoz.
- Mindjárt ott leszek..várj meg..-taposott a gázra Jinhwan, de érezte, már nem fog odaérni.
- Nem kell félned. Csak egyet kérek még...és már többet semmit.
- NEM KÉRHETED, HOGY FELEJTSELEK EL!! NEM TEHETED EZT...- fakadt ki a kisebb újra, de June csak mosolygott rajta.
- Vigyázz magadra és bocsáss meg mindenért, amit elkövettem. Csak ennyit kérek tőled. - azzal ki is nyomta a hívást, a készüléket pedig kikapcsolta. Már a folyó szélén állt, alatta a kövek megtörték a hullámokat. Annyira szép minden.
Egy autó fékezett nem messze tőle, pont abban a pillanatban, amikor elrugaszkodott a talajról. Hallotta, hogy a nevét kiáltják, de a víz egy pillanat alatt beterítette és már nem érzett semmit. A tüdeje megtelt vízzel, levegő helyett, próbált kapálózni, hiszen az ösztönei még működtek. Újabb csobbanást hallott, a közelről, majd két vékony kart érzett maga körül, de a kép itt megszakadt. A karok tulajdonosa nehezen tartotta az ernyedt testet, ahogy próbálta kivonszolni a partra. Ruhája nedvesen tapadt testére, a hideg pedig futkosott a hátán, de nem érezte. Az adrenalin dolgozott benne, ahogy kiemelte barátját a vízből és egy kőre fektette. A fiú sápadt bőre csillogott a vér és víz egyvelegétől, különféle karcolások csúfították az eddig tökéletes arcot, a fejéből pedig élénk vére szivárgott. Jinhwan hiába szólongatta, az nem felelt, csak nyitott szemmel meredt a semmibe, már nem dobogott a szíve sem.
Jinhwan hangos zokogására senki sem figyelt fel, hiszen teljesen üres volt az a partszakasz. Nem tudta elviselni a tudatot, hogy barátja itt hagyta, teljesen egyedül ebben a szörnyű világban. Hiába rángatta az ernyedt testet, senki nem felelt kérdésére, csak a víz hullámzott mellette némán, magával sodorva a könnyeket, amik végigfutottak a két arcon.
 Túl nehéz volt a hiányt elviselni, Jinhwan pedig nem bírt el vele. Nagy teher volt ez neki, még a temetésen sem tudott részt venni, képtelen lett volna végignézni, ahogy a föld alá teszik barátját. Egy nap, nem sokkal a temetés után meglátogatta a sírt, de nem egyedül. A kezében ott lóbálta az apjától lopott fegyvert, ami egyre barátságosabbnak bizonyult. A sírkőre ülve gondolkozott el mindazon, amit Junhoe elmondott neki. Valóban csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, de az volt a legönzőbb, hogy magára hagyta azt, aki szerette.
- Bocsáss meg nekem June...nem bírom tovább elviselni ezt..fájdalmat okoztál nekem. Ez pedig...- emelte fel a kezében tartott fegyvert.- Megoldás rá...nem fogok többé érezni. Se boldogságot, se fájdalmat, se ürességet...- a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig arcán, egyenest Junhoe kőbe vésett nevére.
- Szeretlek..- Ujja a ravaszra csúszott, ami egy pillanat alatt mozdult, és már nem volt mit tenni. Talán meggondolatlan volt, mégis, úgy érezte nem bírja elviselni a fájdalmat.
A néma temetőt az erőteljes hang rázta meg, az apró test pedig magatehetetlenül borult a sírra. Végre ott volt, ahol lenni akart, a barátja mellett, akit teljes szívéből szeretett és soha nem akart elengedni. Újra csend telepedett a helyre, ám ezúttal sokkal nyugodtabb és mélyebb.
Jinhwan kezéből egy kitépett papír hullott a földre, mindössze néhány szó volt ráfestve, fekete tintával, mégis többet jelentett bárminél.
,, Sajnálom, kérlek bocsáss meg."

2016. október 9., vasárnap

Voice Mail [DaeJae OS]

*Még mielőtt bármibe is belekezdenék, igen, többnyire a dalok adnak ihletet, főleg az ilyen témájúak. Pl.: Haru Haru, Rain Sound, Apology, Voice Message, stb stb.*

Műfaj: oneshot
Érintett banda: B.A.P
Páros: DaeJae [Daehyun & Youngjae]
Figyelmeztetés: -nincs-



Youngjae Po.V.:

Boldog vagyok. Igen, végre egyszer az életem során elmondhatom magamról, hogy tele vagyok boldogsággal, minden tökéletes és elértem minden célomat. Na persze az utóbbi nem teljesen igaz, de közel járok már hozzá...közelebb, mint ahogy azt képzeltem volna. 
Az iskola befejezése után igazán jó munkát találtam magamnak, egy nagy videojátékokat gyártó cégnél dolgozok nem kevés fizetésért. Remek barátaim vannak, a szüleimmel is jó a kapcsolatom annak ellenére, hogy már nem otthon lakok, aminek persze anyám nem örült. Tudta, hogy egyszer majd elköltözök, de nem számított rá és nem is készült fel rá lelkileg. Meg kellett tennem ezt a lépést a jövőm szempontjából, hiszen furcsán venné ki magát, ha huszonnégy éves létemre még otthon élek. Meglepő, hogy ezt mondom, de ráadásnak még a szerelmet is megtaláltam Jung Daehyun személyében. Az egyik tárgyaláson ismerkedtem meg vele, ahol mindketten részt vettünk a főnökünk jobbján, majd később elhívott randizni is, aminek az eredménye egy mesés éjszaka volt nála. Én pedig teljesen belé habarodtam. Minden tökéletes benne, egyszerűen el sem hiszem, hogy valóban az enyém...hogy tényleg miattam dobog olyan hevesen a szíve és telik meg boldog csillogással a szeme, amikor meglát. Azt hiszem talán ez életem egyik legjobb időszaka. Nem vágyom ennél többre, hiszen nincs mire áhítoznom, ha itt van mellettem az, akit szeretek. A reggelem is vidáman indul, hiszen Dae itt aludt nálam és az ő kedves cirógatására ébredek. Hát kell ennél több? Ha nincs velem olyan, mintha egy részemet minden alkalommal magával vinné én pedig csak várom, hogy újra láthassam és boldogan csókolhassam puha ajkait. 
Munkából hazaérve sietősen kezdek készülődni, hiszen este egy partiba vagyok hivatalos, ahol Daehyun is ott lesz, úgyhogy igyekszem a lehető legjobban kinézni. Egy egyszerű fehér nadrágot veszek fel mellé pedig egy fekete inget, aminek felső két gombját be sem gombolom. Teljesen felesleges lenne..ha hazaérünk, úgyis csak két percig lesz rajtam maximum, a buliban pedig senkit nem fog érdekelni, hogy nézek ki Daehyun-on kívül. A hajamat csak megmosom, így kissé hullámos lesz amire megszárad, én pedig úgy szeretem leginkább. Na meg a szerelmem is. Imádja ha szabadon turkálhat benne. Amikor elkészülök, a tükörben szemügyre veszem magam. Úgy festek, akár egy idol...Dae tuti ezt mondaná... Az ajtót bezárom magam után, majd kocsiba ülök és már ott sem vagyok.

Daehyun Po.V:

Yoo Youngjae. A fiú, aki elvette az eszem, pedig én nem hittem a szerelem első látásra dologban, ezt mindenki tanúsíthatja. Istenemre mondom, valamit történt velem a tudtomon kívül, hiszen amikor találkoztunk...nem is gondoltam, hogy lehetséges az ilyen. Reméltem, hogy meg fogom találni azt az ember, akit szeretek és boldogan élhetek vele, de nem jutott volna eszembe, hogy pont egy tárgyaláson találok rá. Ráadásul úgy, hogy egy fiúról van szó. Már furcsa lenne nélküle..el sem tudnám képzelni mi lenne velem, ha nem találkoztunk volna. Annyira gyakorlatias..és okos. Pont olyan, amilyenre vágytam. 
A ma este fontos lesz, ugyanis most van az évfordulónk. Nem tűnt fel, hogy ennyire gyorsan telik az idő...
A buli nagyon gyenge, akikkel találkozok már csatak részegek és azt sem tudják fiúk-e vagy lányok. A hely a város egy külsőbb részében van, így zavartalanul mehet a zene egész éjjel. A kezemben a pohár italommal sétálgatok körbe és várom, hogy Youngjae megjelenjen. Biztosan megint nagyon jól fog kinézni, mint minden egyes nap. A hely nagyon puccos, nem is vártam mást, ha már tele van építészekel, akik ezt is tervezték, a pia is minőségi, csak az emberek unalmasak. Nem akartam beszélgetni nagyon másokkal, de a legtöbb lánynak felkeltettem az érdeklődését, akaratom ellenére is. Mellettük pedig ott vannak még az üzletemberek, akik szerződést ajánlanak, hogy velük dolgozzak, én pedig egyből mindet elutasítom, hiszen nem ezért jöttem. Ha akarnak valamit, akkor majd felveszik velem a kapcsolatot, könnyen meg tudnak találni, ráadásul eddig nem mondtak semmi olyat, ami tetszett volna. Szerencsémre vagyok már olyan pocízióban, hogy eldönthetem mit vállalok és mit nem, ha tervezésről van szó. 
Már jó ideje várok, de Youngjae még mindig sehol, így kezdek aggódni. A mosdóban egyből kezembe veszem a telefont, hogy felhívjam,de nem veszi fel, idegesen túrok a hajamba és bámulom sápadt tükörképem. Vajon hol lehet? Lehet, hogy csak dugóba keveredett azért késik, de akkor meg szokott szólni nekem. Visszamegyek a partiba és egy újabb kör itallal várok rá.

Youngjae Po.V.:

Az péntek éjszakai forgalom nincs ínyemre, mivel így sokkal lassabban haladok a tervezettnél. Ott akarok már lenni, magamhoz ölelni, és kiengedni magamból a napközben felgyülemlett feszültséget. Idegesen túrok kusza hajamba, hallgatva a többi autós hangos dudáját, amivel próbálnak gyorsabban elindulni. A forgalom teljesen leállt, így én is kénytelen vagyok kerülőút után nézni. Kikanyarodok a sorból és az egyik félreeső utcában indulok el, hátha ki tudom kerülni a dugót. GPS nélkül nehezen tájékozódom, hamarosan el is tévedek és már fogalmam sincs merre járhatok. Ahhh...kellett nekem egyedül elindulni erre. A telefonomért nyúlok, hogy segítséget kérjek páromtól, de az kiesik a kezemből valahova az ülés alá. Keresni kezdem, de közben nem figyelek eléggé és már csak egy hatalmas ütést érzek, aztán már csak tompán érzékelek.
Akár egy lassított felvételben. Nem érzem az idő múlását, csak a fejembe hasító fájdalmat, és szívem heves dübörgését a bordáim közt. Hallom az éles csattanást, valami talán fel is robban. Melegség árad szét a kezemen, sőt még a fejemnél is, hirtelen azt sem tudom mi az. Felemelem a kezem, ami mélyvörös színben pompázik, azt hiszem a saját vérem...de nem vagyok benne biztos. A telefont szorongatom a másikban, és azonnal elindítom a hívást. Félek, hogy nem veszi fel..félek, hogy egyedül fog hagyni. Mély levegőt veszek, ami fájdalmasabb, mint eddig bármikor. Óvatosan tapogatom meg mellkasom, a kezem pedig egy idegen tárgyba ütközik, éppen középen. Nem merek lenézni, de mégis tudni akarom mi történt. A látvány pedig magáért beszél...egy éles fémdarab állta útját kezemnek és úgy érzem mentem elájulok. Mit tegyek? Hiába hívom, nem fog ideérni, hiszen azt sem tudom hol vagyok. Tudom, hogy nem fogom túl élni. A hátam a kemény fémnek ütközik, amikor nekidőlök az autóm roncsainak. Kezemben a telefon, rajta szerelmem nevével, amit talán most olvasok utoljára. A hívás foglaltat jelez, így nem marad más megoldás, mint egy hangüzenet. Egy apró levél, amit ha meghallgat, talán nem fog fájni annyira. Talán túllép majd rajtam, talán el is felejt hamar. Remélem, hogy így lesz. Felemelem a telefont és halkan, kissé rekedten beszélni kezdek.

Daehyun Po.V.:

A telefon süket, nem veszi fel. A pumpa egyre jobban felmegy bennem, legszívesebben elindulnék megkeresni, de nem tudom hol kezdhetném. Fogalmam sincs merre jár és csak gyenge próbálkozás önmagam nyugtatása. Tudom, hogy baj van..valami nincs rendben azt biztos.Újra a mosdóba megyek, ott legalább nem kell bájolognom mindenkinek. A készülék új hangüzenetet jelez, én pedig bezárkózom egy öres fülkébe és elindítom. Amint megszólal, azonnal elfog a rossz érzés...
Ne mondd nekem a szokásos hazugságokat! Úgysem hiszem el őket...Nélküled is képes vagyok élni..
,,Vágyom rád, hiányzol" Soha ne mondd nekem ezeket! Kettőnk számára ez az utolsó nap.
Nem térhetek vissza erre az útra, de a megmaradt emlékek még mindig gyötörnek...
Az elmúlt napokban a szeretlek szó már csak sebeket okozott nekem.

A hangja megremeg, halk sóhajt hallok, bennem pedig egy világ törik darabokra. A szöveg folytatódik, de már képtelen vagyok koncentrálni rá, egyszerűen túlságosan fájdalmas, amit mondd.Földbe tipor minden egyes szavával.

Így el tudlak felejteni..Ne gondold, hogy várni fogok rád. Nem fogok ragaszkodni hozzád! Nem fogok...Már mindenemet neked adtam. Nem csinálhatod vissza, már nem tudod..hiszen már egy cseppnyi érzés sem maradt bennem.  
Még egyszer kisírom magam..hahhh..utána pedig elfeledlek. Örökre. Itt az ideje búcsút mondani. Ne aggódj, ez az utolsó alkalom, többé nem zavarlak már.
Nincs már mit mondanod...nincs semmi, de én még hadd mondjak el valamit. 
Minden tőled kapott ajándékot kidobok, utána elfeledlek és elengedlek.
Most itt az ideje búcsút mondani...

Az utolsó szavai összeszorítják a szívem, a lelkemig hatol minden amit mondott. Nem tudom mi történt, mit tettem, amivel kiváltottam ezeket belőle, de vissza akarom csinálni. Fáj minden kimondott szó, minden fáj lehullott könnycsepp, fáj minden, amit most elvett tőlem. Egyetlen üzenettel romba döntött mindent, amiben hittem, amiért éltem, amiért bármit feláldoztam volna. A mosdó padlóján fekve indítom el újra az üzenetet, hogy még jobban összetörjön. Milliónyi kis darabra, amik többé nem állnak össze.

2016. szeptember 14., szerda

Psycho cruelty - Who is in control?! Part IV.

Műfaj: dark
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi
Figyelmeztetés: 16+
Egyéb: -nincs-



Taehyung Po.V.:

Minden elsötétült. Hideg van, fázom, egyedül ülök a sötétben, miközben valaki beszél. Nem hagyja abba, hiába könyörgök érte, egészen közelről hallom már, közelebbről, mint az előbb. Menekülni akarok, futni, futni, el innen messzire és soha vissza nem nézni, de nem megy. Nem tudok felállni, ellenszegülni az akaratának, érzem, ahogy átveszi az irányítást felettem, én pedig csak átölelve magam sírok némán, egyedül. Fáj belül, éget az egész, nem hagy nyugodni, amikor pedig azt hinném elmúlik, újra kezdi még erősebben. Hangosan dörömböl elmém kapuján, ami még kitart ugyan, de már nem sokáig. Nem tudom hol vagyok, hogy mi történik velem, csak a hideget érzem, ami körbevesz. Lassan elhalkulnak a sikolyok a fejemben, és már csak suttogást hallok. Félve nézek fel a földről, de nincs előttem senki, csak a feketeség, ki tudja milyen messzire nyúlik, hol a kezdete vagy a vége. A lélegzetem visszhangzik, még dübörgő szívverésem is hallom a csöndben, ami ezúttal megrémít. Régen szerettem a csöndet...most már csak rossz emlékeket őrzök róla, amiket nem tudok kiverni a fejemből. Hirtelen jön a fájdalom, ami a fejembe hasít, szinte szétrepeszti a koponyám, így újra térdre zuhanok, képtelen vagyok ezt elviselni.
- Taehyung...-szólít egy hang, ezúttal erőteljesebben, mint máskor. Nem tudok fölnézni, válaszolni, csak remegek a hideg padlón várva, hátha meghalok. Akkor könnyebb lenne...minden. Nem éreznék többé, nem fájna semmi.
- Szóval meg akarsz halni? - rémisztő a saját hangom, mintha nem is én lennék, mégis tudom, hogy egyedül vagyok, csak én lehetek. - Feladnád az életed, csak mert nem bírsz engem elviselni? - szavai után újabb fájdalomhullám érkezik, hangos sikolyt váltva ki belőlem. Nem fogom tovább bírni. - Ugyan...hiába kiáltasz..senki nem hallja. 

- Tűnj el...tűnj el a fejemből..-lehelem erőtlenül, mire halkabban ugyan, de éppoly veszélyesen súg a fülembe.
- Már rég nem a fejedben vagyok Taehyungie..Te és én, egyek vagyunk..-kiráz a hideg szavaitól és újra csak menekülni akarok. Hirtelen állok talpra, majd imbolyogva indulok el, hogy végre távolabb kerüljek tőle és ne érhessen utol. Gyorsabban lépkedek, időnként hátrapillantva, ahol még mindig semmit sem látok. A talaj megmozdul a lábam alatt, így újra a földet érzem tenyerem alatt. Menekülj, menekülj, menekülj! Fuss, amerre csak látsz és soha ne fordulj meg! Fájdalmas nyögéssel állok fel és igyekszem tovább, ami most még nehezebbnek tűnik. A talaj kifut a lábam alól, nem tudom magam megtartani akármennyire is próbálkozok.
- Nem tudsz menekülni önmagad elől...bármilyen messzire is mész, én ott leszek. Ott leszek, hogy levegőbe repítselek, aztán megfojtsalak, majd egy vad tánc után elhamvasszalak. - kiált utánam, bennem pedig megfagy a vér is. Ez nem lehet valóság..biztos csak álmodom. A félelem megbénít és hiába kiáltok segítségért, választ nem kapok. A hideg érintéstől megborzongok, ahogy hozzám érnek a saját képzeletem árnyai, én magam. 
- Tudod...nem másoktól kellene félned...jobb volna, ha magadtól tartanál. Akkor talán egyszerűbb lenne a dolgom...föladnád és én győznék.-suttogja újra a fülembe, a hangja visszhangzik a fejemben, így újra belém rúgva. Fáj minden egyes kimondott szó, fáj minden mozdulat, amivel küzdök ellene, de nem adhatom fel. Még nem. Nehezemre esik levegőt venni, mintha valami össze akarná roppantani a mellkasomat, de erőt veszek magamon és végül megszólalok.
- Gyere csak, provokálj még! Kötözz meg, ha van hozzá merszed, mint egy elveszett lelket...-állok meg szilárdan és próbálok ellenszegülni az akaratának. - Nem fogom hagyni, hogy a földbe tiporj...nem..-halkulok el a végére, hiszen újabb jeges érintést érzek vállamon.
- Hmm...szóval szeretnél még játszani? Azt akarod, hogy üldözzelek és ne legyen egy perc nyugtod sem, igaz? Te is szereted, ha kínoznak....tudom. Már az enyém vagy...- halkan beszél, tárgyilagosan, ami újra előhozza a félelmeimet, hiszen tudom, hogy igazat mondd. Egy hideg, sötét kéz csúszik az enyémbe, ujjait pillanatok alatt összefonja az enyémmel, mire érzem ahogy hirtelen csökken a hőmérséklet.
 A kéz egyetlen mozdulattal fordul meg és tűnik is el, belém pedig jeges érzés költözik, de nem teszek ellene semmit. Képtelen lennék már küzdeni..feladtam. 
- A Tiéd vagyok...

2016. augusztus 28., vasárnap

Madness. -Who is in control?! Part III.-

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi 
Figyelmeztetés: +16
Egyéb: nincs
AJÁNLOTT ZENE: MELANIE MARTINEZ - MAD HATTER (IDE kattintva elérhető!)



Yoongi Po.V.:

Ahogy belenézek a szemébe, látom benne, hogy ő nem ezt akarja. Nem tudja kontrollálni magát, a pszichopata mosolya még mindig ott virít a száján én pedig bele se gondolok inkább mit akar velem csinálni. Régebben mindig én voltam az erősebb kettőnk közül, de már egy jó ideje nem tudom őt kezelni. Pedig szüksége lenne rá. Pszichológushoz nem akarnám küldeni, ott csak annyit mondanak rá őrült és bedugják a diliházba. Rosszabb esetben még kísérleti patkánynak is használnák, azt pedig nem akarom. Egyre inkább érzem, hogy kicsúszik Taehyung kezéből az irányítás, még az a kevés is, ami volt. Hiába próbálok menekülni, szabadulni erős karjai közül, ő viszont nem hagyja. Nem ereszt, mindegy milyen hangosan kiáltok, vagy milyen erősen próbálom lelökni. Nem tudom mit tegyek még többet. Túl erős és minél jobban ellenkezem, annál inkább erőszakoskodik velem.

Taehyung Po.V.:

 Nem tudok különbséget tenni a gondolataim között. Képtelen vagyok elengedni őt, pedig tudom, hogy kellene, még mielőtt valami rosszat teszek vele. Erőszakosan tolom fel a pólóját, hogy fehér bőre elém kerüljön, ami igazán tetszetősen vonaglik alattam. Néhány korábbi nyom még mindig látszik rajta, ami felkorbácsolja az idegeimet. Nem tudnám behatárolni milyen érzés kerít hatalmába, amikor látom szenvedő arcát. Talán tetszene a látvány? Élvezem? Persze, hogy élvezed..különben nem tennéd! Már megint....újra csak suttogás, sötétség és őrület. Nem bírom, nem megy..nem tudok tovább küzdeni ellene. Yoongi nyöszörög, ahogy fejét jobban a párnába nyomom, de nekem ez még nem elég. A zsebem rejtekéből előkotrok egy régi üvegdarabot, majd lassan, kínzóan kezdek szép mintákat rajzolni fehér bőrébe. Pillanatok alatt befesti a kezemet kicsorduló vére, de én többre vágyom. Az őrület egyre inkább úrrá lesz rajtam, már nem fogom tudni megállítani. Mindent fel fog emészteni, ami csak az útjába kerül, kezdve velem. Hangja zene füleimnek, így tovább folytatom, mígnem már túl kevés érintetlen hely marad hátán. A vér illata meglepő mód hatással van rám, így közelebb hajolva szemügyre veszem a karcolásokat. Némelyikből még kibuggyan egy-egy csepp vér, amit én mosolyogva nyalok le róla. Édesebb, mint amire számítottam. Kíváncsi lennék a többire is, de a figyelmem lankadt egy pillanatra, így kiszabadul. Odébb taszít engem, ő pedig a szoba másik végébe szalad és felém fordulva igyekszik félelmetesen nézni a szemembe. Csakhogy én nem félek tőle..neki kellene tőlem. Lassan lépkedek felé, kezembe törölve számat, és csak hallgatom kétségbeesett légzését. Erőt veszek magamon és igyekszem önmagam maradni, ám a fejembe hasító fájdalom térdre kényszerít, a hangok pedig egyre csak hangosodnak az elmémben. Kezeimbe temet arcom, ahogy térde esek a súly alatt, amit a lelkem cipel, feladom. Felnézek rá és hosszúnak tűnő percekig csak figyelem minden lélegzetvételét, ahogy pupillái kitágulnak a félelemtől. Végül talpra állok.

Yoongi Po.V.:

Félek. Talán most először érzem azt, hogy nem fogok tudni megmenekülni. Hiába kiáltok, kapálózok..nem ereszt. Bánt, összetör és már nem csak testileg, azt még elviselném. Nem tudom mivel tudnám megállítani, olyan eszelős tekintettel vizslat engem, mintha már rég nem volna önmaga. A szeméből eltűnt az a halvány fény is, ami biztosított róla, hogy Ő még ott van.  A hátam szúr, minden egyes lélegzetvételnél, de próbálok nem figyelni rá, ahogy a bőröm feszül a sebeken. Eddig még azt hittem, hogy tudok rajta segíteni, hogy ha mellette vagyok el fogja bírni ezt a súlyt, de úgy látszik tévedtem. Az ajtó zárva, az ablak túl kicsi. Úgy érzem  nem menekülhetek haragja elől, amit az ellenkezésem váltott ki belőle, mégis, egyfajta sajnálatot érzek iránta annak ellenére, hogy ha tehetné, megölne. Elpusztítana, mint másokat, én sem lennék különb tőlük. Legfeljebb csak mosolyogna miközben végignézi a szenvedésem, hiszen nem lenne fájdalommentes. Felém indul újra, én pedig a falhoz lapulok. Szájába harap, ahogy végignéz rajtam, én pedig nagyon nyelve gondolkozok, hogy védjem meg magam. Elém lép, de nem ér hozzám, csak a falnak támaszkodva néz rám, egyenesen bele a lelkembe.

Taehyung Po.V.:

Olyan érzés, mintha megkötöztek volna. Mintha kendőt kötöttek volna a szemem elé, nem látok már tisztán, csak borzalmas képeket látok, amik egyre csak rosszabbak. Ne aggódj...mi elintézzük...és végre..végre szabadok lehetünk. Mi..együtt. Kettesben..Suttogja egy mély, rekedt hang a fülembe, nekem pedig idő kell, hogy felismerjem, a saját hangomon szólt...


2016. augusztus 24., szerda

Chains. -Who is in control?! Part II.-

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi 
Figyelmeztetés: +16
Egyéb: nincs
AJÁNLOTT ZENE : CHAINS (IDE kattintva elérhető!)



Taehyung Po.V.:

Nem akartam megosztani vele ezeket az álmokat, azokat az emlékeket, amiket mélyen magamban őrzök eltemetve, Legalábbis eddig ezt hittem. Yoongi csak ült és minden tudó tekintettel nézett rám várva az elmémet fogságban tartó rémekre. Értem, tudom, hogy segíteni akar...hisz' a legjobb barátom, mégis nehezemre esik megnyílni előtte ebben a témában. Túl sok az érzés, az emlék, ami miatt nem tudok nyugodni. 
- Ez már régen kezdődött...vagyis..annyira mégsem rég. Jungkook a féltestvérem volt és nagyon szerettem őt. Mindig mosolygott, amikor együtt voltunk, azzal az aranyos nyuszi mosolyával. - kezdek bele a múltam meséjébe. - Tudod, én azt hittem, minden rendben van.
- Hogy érted, hogy azt hitted? - kérdez bele halkan rám pillantva. Felülök az ágyban, de nem válaszolok. Tarkómra simítok és próbálom felidézni a borzalmakat, amiket tettem akkor.
- Egy ideig nagyon jól megvoltunk...mindenki örült, hogy együtt vagyunk, én jó tanuló voltam az iskolában semmiben nem szenvedtem hiányt. - folytatom halkan a pólóm szélét piszkálva. -Tényleg mindenem megvolt, nem volt okom panaszra. Aztán eljött az az időszak, amikor lázadozni akartam. - itt megállok a történetben, hiszen ez nehéz korszak volt. Nem tudtam kezelni a helyzeteket, amiket elém dobott az élet és csak sodródtam az árral.

Yoongi Po.V.:

Taehyung hirtelen elhallgat és úgy látom már nem is fogja folytatni a múltját. Hiába próbáltam már párszor rávenni arra, hogy legalább beszélje ki magából, ő nem hagyta magát. Minden alkalommal egy kicsivel tovább jutunk, több dolgot tudok meg róla, de még nem tudja megosztani velem teljesen.
- Tae....tudnom kell mindent. - próbálom rávenni, hogy folytassa, de túl makacs.
- Menj el inkább még mielőtt nagyobb bajod lesz..- fejét lehajtja, még csak rám se néz miközben hozzám beszél. Leülök mellé az ágyra és csak hallgatok, hátha túljutunk a kialakult helyzeten.
- Figyelj..én melletted vagyok bármi is történjen. Nem fog elriasztani az, ami te vagy, de ezt mondtam már. - kezdem lassan hátát cirógatni nyugtatásképp, ám nem számítok a reakciójára. Egy pillanat alatt kap kezem után és hamar a kemény földön találom magam hátrafeszített kézzel, ő pedig derekamra térdel, hogy ne tudjak mozogni. Fájdalmasan szisszenek fel, ahogy hajamba tép, hihetetlen erő van benne, ami ilyenkor megmutatkozik. Nem számoltam vele, hogy még az álmai hatása alatt lehet, így váratlanul ért. Erőszakosan húzza tincseimet, míg kezemet továbbra is fogja, de én tűröm. Eltűrök mindent annak érdekében, hogy végre megszabaduljon a rémeitől, amik börtönbe zárják az ép elméjét. Lassan lazul a szorítása, és már azt hihetném elereszt, de nem..még játszani akar. A hátamra fordít, én pedig esélyt látok a szabadulásra és lelököm magamról. Hangos puffanással ér földet mellettem a padlón és pár másodpercig nem is mozdul, de utána újult erővel próbál elkapni engem.

Taehyung Po.V.:

A föld hideg és kemény, ahogy a testem nekicsapódik, de pont nem érdekel. Megrázom a fejem, így elmúlik a pillanatnyi szédülés és újra normálisan látok.
- Yoongi...hát nem akarsz játszani velem? - kérdezem vigyorogva, de csak hallgatást kapok válaszul. Nem mozdul, csak ridegen néz rám, ezzel igyekszik elrejteni a félelmét. Tudom, hogy fél...érzem. -Én viszont szeretnék...nagyon szeretnék. - tápászkodok fel a földről, hogy elé léphessek ezzel elzárva a menekülés útját.- Ugye te is akarod?
Yoongi csak a feját rázza és továbbra is néma, mintha nem tudna beszélni.
- Elvitte a cica a nyelvedet picinyem? - becézem, bár nálam idősebb mégis minden gond nélkül teszem. Végre látom, hogy ellenkezni akar, hiszen sértem az egóját a viselkedésemmel, de nem bánom. Élvezem, ha játszunk, ez nekem csak jó akárhonnan nézem is. Az lesz, amit én akarok, ha pedig mégsem történne így, az ő életét is lerövidítem, amikor az nekem tetszik. Ismerős terepen mozgok, a szoba falain nem fog átszűrődni semmilyen hang, köszönhetően a hangszigetelésnek. Gondolom nem akarták hallani a hangokat, amik engem is megrémítettek. Jeges érintést érzek a nyakamon, a borzongás végigfut a gerincemen tőle, tudom, hogy itt vannak. Nem fordulok meg, teljesen felesleges, hiszem pontosan tudom mit akarnak tőlem.
- Azt mondják, hogy nem félsz tőlem...azt suttogják, hogy tanítsam meg neked mi a félelem...-guggolok le mellé mosolyogva. - Igazat beszélnek?
- Tae...-suttogja nevemet halkan, szinte alig hallom.
- Neked csak V. - közlöm hűvösen, majd hajába markolva húzom fel és irányítom az ágy felé, majd rá is lököm. - Feküdj.
- Taetae..nem akarom. - nyöszörgi ahogy még mindig tincseinél fogva tartom. Magam felé fordítom, de csak annyi időre, míg kezem az arcán csattan.
- Én nem Taehyung vagyok, nem megmondtam? Ne ellenkezz..bár..szeretem a játékot. Főleg, amikor én vadászok..-harapok számba mondatom végén.
Fogd meg...kapd el és ne ereszd...játsz még, játszd a szereped! Ne engedd, hogy beléd lásson...majd mi segítünk. A hangok...a hangok, amik támogatnak engem, ugyanakkor megrémisztenek, de a mosolyom változatlan marad. Csak a szememben látszik a félelem, hogy nem tudok menekülni előlük.
Try'na break the chains, but
the chains only break me!




2016. augusztus 14., vasárnap

Who is in control?!

Műfaj: dark (?!)
Érintett banda: BTS
Főbb szereplők: Kim Taehyung, Min Yoongi, Jeon Jungkook
Figyelmeztetés: 16+
Egyéb: nincs
 AJÁNLOTT ZENE: WHO IS IN CONTROL? (NEM az eredeti verzió, IDE kattintva elérhető!)



Taehyung Po.V.:

Egyedül ültem az ágyamban, hajnalban a sötét szobában. Nem volt mellettem senki..csak Ők. Ők, akik hozzám érnek, belemásznak a fejembe hogy kínozzanak. Nem telik el nap nélkülük, szinte már éget az érzés, ahogy közelednek felém, amint lemegy a Nap. Félelmetes az egész, olyan, mintha nem is én lennék. A szobám falai jegesen zárnak körbe engem és azt hiszem egyedül már nem tudok megbirkózni vele. Túl nehéz..erősebb mint én. Nagyobbra nőtt a testemnél, belülről szétfeszít teljesen az ép elmém már egyre gyengébb. Az árnyak lágyan ölelnek át ezzel kiszorítva belőlem a levegőt, én pedig csak kétségbeesetten próbálok szabadulni, kiáltani, de ők mindent elnyelnek. Egy erős kezet érzek a sajátomon, ahogy megszorítja azt. Már épp elhúzódna, mikor utána kapok és igyekszem magamhoz húzni a tulajdonosával együtt ám az nem jön, egyszerűen szertefoszlik. Nem tudom tovább elviselni...nem megy. A hirtelen rám törő érzésektől könnyek gyűlnek a szememben és néma patakként folynak le arcomon. Lehajtott fejjel ülök a plüssömet szorongatva és próbálom kiűzni őket a fejemből. Valaki hozzám szól, de nem ismerem fel a hang forrását. A nevemen szólít, a hang félelemmel és aggódással van tele, én pedig felé fordulok. Jungkook áll az ágyam mellett, hatalmas szemeket meresztve rám. Nem tudom mit keres a szobámban, de nem szabadna itt lennie, anya meg is tiltotta neki, hogy belépjen ide egyedül. Nem volt véletlen, hogy eltiltották tőlem, a féltestvérétől, hiszen már nem csak magamra  vagyok veszélyes. Ő csak néz és motyog valamit, de a hangoktól egy szót sem értek. A fülembe súgják, hogy mit tegyek, hogy ne hagyjam elmenni, ha már itt a lehetőség egy kis játékra. Elmosolyodok, ahogy rémült szemeibe nézek és csak megpaskolom magam mellett az ágyat. 
- Gyere Jungkook...játszunk egy kicsit...-mosolygok tovább, az sem érdekel, hogy a hajam a szemembe lóg, így szinte nem látom, csak a szemeit, amik félelemmel vannak tele, mégis megcsillan bennük a kíváncsiság. Lassan, nagyon lassan mászik fel mellém, míg én igyekszem nem elijeszteni őt saját valómmal. Az árnyak a hátam mögött tömörülnek össze és mind árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat, várva arra mikor robbanok.
- Kicsi Kook, nem kell félned..téged nem bántalak.- fogom meg bíztatólag kezét, holott pontosan tudom, hogy ez nem én vagyok. Valaki más irányítja a tetteim, a szavaim még talán az érzéseimet is. Mikor helyet foglal velem szemben, legszívesebben azt kiabálnám neki, hogy meneküljön, fusson amilyen gyorsan csak tud, hogy ne érjem utol. Bújjon el előlem olyan helyre, ahol soha nem fogom megtalálni, ahol nem tudom majd bántani, de a sötét alakok befogják a számat. Meg sem szólalok, csak hagyom, hogy a kezem a párnám alá rejtett késért nyúljon, ami nem sokkal később már Kook mellkasát szántja végig, több helyen mély sebet ejtve puha bőrén. Vörös vére patakokban folyik le a fehér ágyneműre, míg  én gyenge láncszemként török meg és kezdek el csendben sírni. Olyan, mintha ez nem is én lennék, nem lehetek ilyen hidegvérű. Halkan kuncogok, ahogy küzd az életben maradásért, pedig felesleges. A szíve heves tempóban pumpálja a vért, ami befesti a puha anyagot, a keze pedig az enyém után kap, de már mindegy. Percek kérdése, és elvérzik, én pedig csak nevetek. Egyre hangosabban kacagok a látványon, ahogy erőtlenül fogja meg a kést tartó kezemet, ahogy lassan kihuny a fény a szeméből és vége lesz. Elveszem az életét, hogy én élhessek, pedig nem akartam, mégis szórakoztat az érzés. Furcsa ez a kettősség, nem értem magam. Mélyen belül a lelkem darabokban hever, a sötét árnyak pedig rátelepednek. Elveszik azt, ami miatt még részben önmagam voltam. Nem tudom mennyi idő telt el, de Kook már csak hidegen mereszti rám mélybarna szemeit, amik már nem fénylenek többé. Óvatosan meglököm a testét, ami azonnal a padlóra esik hangos puffanással kísérve. Furcsa pózban terül el, nekem pedig újra nevetnem kell. Szörnyű érzése, de ugyanakkor csodálatos is. 
- Taehyung!-szól rám valaki hirtelen. Nem emlékszem, hogy más is lenne rajtam és Kook-on kívül a szobámban. Rémülten nézek körbe, de nem látok senkit sem, csak hallom, ahogy újra és újra a nevemen szólít.
- Taehyung, ébredjen! - szinte már kiabál, majd erős rántást érzek a karomon, a szemeim pedig elhomályosulnak. Amint kinyitom, egy teljesen más hely fogad, ami némileg világosabb. A pólóm vizesen tapad felhevült testemre és időbe telik, mire felfogom hol is vagyok és ki szólongat még mindig. Egy ismerős arc néz szembe velem, eltakarva az ablakból beszűrődő fényt, így végre látom ki is beszél hozzám. Amint kitisztul a kép megfeszült izmaim ellazulnak és egy hangos sóhaj szakad ki belőlem. 
- Mit álmodtál? -szorítja meg a karjaimat. - El kell mondanod most azonnal mindent, amire emlékszel.- jelenti ki, közben tekintete nem engedi az enyémet. Megrázom a fejem és inkább alaposan szemügyre veszem a felettem támaszkodót. A pólója alól kilátszik a kötés, mire kérdő tekintettel nézek rá.
- M...mit csináltam? - kérdezem halkan, számat is alig mozgatva. Észreveszi, hogy kilóg a kötés és azonnal el is takarja előlem.
- Nem fontos..a lényeg az, hogy mit álmodtál. Mondj el nekem mindent...különben nem tudok rajtad segíteni. - nagyot nyelek, bele sem merek gondolni, hogy mit tehettem vele, amíg nem voltam itt. Az elmém messze járt, ki tudja mennyi ideig és fogalmam sincs mit tegyek ez ellen. Sokáig tart, míg végre megnyugszom, Yoongi pedig türelmesen vár a jegyzetfüzetével a kezében, hogy belekezdjek. Nehéz..nagyon nehéz elmondanom neki, de tudom, hogy nélküle nem tudom kiűzni őket a fejemből, így halkan elkezdem őt beavatni az álmaimba, amikben nem vagyok önmagam....