No title

Műfaj: slice of life, egyperces
Érintett banda: B.A.P
Szereplők: Bang Yongguk, Jung Daehyun, Yoo Youngjae, Kim Himchan, Moon Jongup, Choi Junhong
Figyelmeztetés: 16+, suicid hajlam megjelenése
Téma: a banda hiatus alatti időszakát dolgoztam fel, valós alapokra építve.
Egyéb: az ihlet elsősorban az AM 4:44-böl jött

Yongguk Po.V.:

Nem tudom mit tegyek. 

Úgy érzem kezdünk széthullani, mint banda és mint család is. 

Ha ránézek maknae-nkra, Zelo-ra látom a szemeiben a remény csillogását, amit ugyanakkor elkomorít a jelenlegi helyzet. Látom ahogy Youngjae próbál Dae mellett lenni, amennyit csak lehet, segíteni neki újra talpa állni, támogatni öt. Azt hiszem  talán ö a legerősebb hatunk közül. Jongup csöndesen visel mindent, de tudom hogy mennyire fáj neki is. Elég csak az álmairól kérdeznem és percek alatt könnyek szöknek szemébe, ami mutatja mennyire össze van törve belül. Channie hiába jön oda hozzám, hogy beszélgessünk, hogy segítsen nekem, egyszerűen csak ellököm magamtól, nem akarom, hogy az én problémám is a nyakába zuhanjon inkább megtartom magamnak.

A Soju-s üveg egyre jobb barátommá vált az este folyamán, hiába tudom, hogy pont nekem nem lenne szabad így viselkednem. Nekem kellene összetartani a csapatot, magamat erősnek mutatni, mint egy igazi leader. 

Tudom. 

Hiába érzem, hogy folyton cserbenhagyom a bandát, akik már inkább a családom nem tudok mit tenni ellene. Szép lassan kezdtünk lefele süllyedni és nincs megállás. Azt várom már melyik nap fogadnak úgy a stúdióban, hogy már fordulhatok is meg és meg se próbáljak visszamenni. 

Az alkohol segít feledni, segít feldolgozni mindazt a tragédiát, ami az utóbbi egy hónapban történt velünk. A cégünk úgy döntött továbbra sem kíván finanszírozni semmit, nem kapjuk meg a munkánkért járó fizetést sem. Esélyünk sincs máshová menni, hiszen ez Korea. Itt nem úgy mennek a dolgok, mint máshol. Itt a zeneiparnak hatalma van feletted és nincs beleszólásod semmibe. 

Én csak zenélni akartam. 

Olyat csinálni, amit szeretek és megmutatni a világnak a bennem lakó érzelmeket ezen keresztül. Hittem benne, hogy elérem az álmomat, hogy egyszer én is állhatok színpadon, hogy hallhatom az emberek boldog sikolyát, láthatom a könnyeket a szemükben. Át akartam élni ezt. Olyan emberré akartam válni akire felnéznek, ahogy én a nagyapámra, az egyetlen emberre, aki támogatott eddigi életem során. Fájdalmas a felismerés, miszerint hiába gürizek, nem lesz eredménye.

Betelt a pohár. Az utolsó csepp is beleesett, így már nem tudom tovább folytatni. Jobb lesz, ha elmegyek. Akkor megkímélek mindenkit a csalódástól, hiszen előttük még sikeres jövő áll, nem úgy, mint előttem.

Felállok az asztalomtól és azonnal a kulcsaimért indulok. Jó pár sor került az előttem heverő szalvétára, amire mindent felvéstem, ami hirtelen eszembe jutott. Remélem majd megértik mit miért teszek. Az előszobában felhúzom a cipőt, de nem sietek sehova. Kényelmes tempóban készülődök össze, veszek fel egy vékony inget, hogy azért legyen rajtam valami. Fejembe húzok egy baseball sapkát és már indulok is. Hallom, hogy Himchan megkérdi hova megyek ilyen későn, de a válaszom mindössze az ajtó halk kattanása ahogy becsukom magam után. A kocsihoz megyek, szép komótosan beülök. Elindítom az egyik dalt, ami meglepő mód egy jó régi darab.. Hallgatom a sorokat, amik mélyen a fejembe ivódtak mikor írtam a szöveget. Szerettem ezt a dalt, mert minden benne van, amit akkor éreztem.

Nincs már szükségem semmire

Nélküled is el tudok aludni éjjel

A szavak, melyek szomorú emlékeket hordoznak számomra. Kihajtok az útra, majd a város széle felé veszem az irányt, az egyik szirthez igyekszem.

Leparkolok nem messze a helytől és csak ülök a kocsiban. Félek.

Félek itt maradni, hiszen csak csalódást okozok másoknak. Úgy lesz a legjobb, ha én csak csöndben eltűnök.

Újra beindítom a kocsit, de ezúttal már nem fogok megállni, keményen taposok a gázpedálra és hagyok mindent magam mögött pár pillanat alatt.

Emlékezni fogok minden egyes együtt töltött percünkre.

Szeretlek titeket.