Műfaj: yaoi, agnst
Érintett banda: History
Páros: Kyungjeong
Figyelmeztetés: +18, erőszak
Egyéb: -
Kyungil Po.V.:
Yijeong édesen könyörgött nekem óráknak tűnő percekig, de én nem kegyelmeztem meg rajta. Azt akartam, hogy érezze ugyanazt, mint én. Élje át a vágyódás és kín keserű elegyét, ami egyszerre feszít szét és roppant össze.
Kezem újra puha tincseibe tévedt, de ezúttal egy kicsivel gyengédebben. Akartam, vágytam rá, meg akartam ízlelni öt, mindenestül.
- Neh...kérem...-sóhajtotta két levegővétel között, de én csak mosolyogva figyeltem gyenge lényét. Jó érzéssel töltött el, hogy uralkodhatok rajta, irányíthatom a testét, ami alárendelve fekszik előttem. Karjánál fogva húztam fel és húztam beljebb a lakásba. Szép volt a hely, de engem Yijeong sokkalta jobban érdekelt.
-Hiába kiabálsz, nem hall senki. Senki nem jön megmenteni téged...senki....-suttogtam szavaim fülébe, mire láthatóan megborzongott. Elégedetten mosolyodtam el a reakcióra, amit kiváltottam belőle. Tetszett, ahogy a rettegés szinte megbénítja, ugyanakkor könyörgésre készteti, ami zene füleimnek. A kanapéhoz érve rálöktem a könnyű testet, ami már alig ellenkezett. A hangfalhoz lépve bekapcsoltam azt, hogy egy kis alap zaj legyen körülöttünk. Visszasétáltam hozzá, összekötözött kezein pedig meglazítottam az agyagot, hogy ne feküdjön kitekert pózban.
- Ha nem ellenkezel, talán hamarabb szabadulsz....- hajoltam füléhez megint.
Yijeong Po.V.:
Féltem. Rettegtem mi lehet a következő lépése, vagy mikor vágja el a torkom, mikor fog olyat tenni velem, amit már nem fogok ép ésszel bírni. Szavai mennydörgő robajként visszhangoztak fejemben, még ha csak a valóságban suttogás is volt. Az adrenalin száguldott a véremben, de mégsem segített kijutni. Menekülni akartam, futni, messze, amíg csak össze nem esek a fáradságtól. A tüdőm sípolva fogadta be az oxigént, de az nem volt elég. A halk zene is hangos dörömbölés volt fülemnek, hiába lazított a kezemet fogságban tartó kötelén, az továbbra sem engedett.
Forró tenyér ért a bőrömhöz ruhám alatt, a testem automatikusan reagált, igyekeztem kijutni onnan, elhessegetni őt, akármennyire is próbáltam, nem ment. Két erős kéz szorította le csípőmet, hogy ne tudjak mozogni, de én csak azért sem hagytam abba. Ficánkoltam, újra meg újra rúgni, kapálózni kezdtem, de minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult. Az ösztöneim küzdöttek a túlélésért, ám a sokadik próbálkozás után úgy éreztem igaza van az idegennek és tényleg nem menekülhetek.
- Feleslegesen próbálsz szabadulni...ez az én játékom és az én szabályaim érvényesek. - szólalt meg újra, ezzel újabb és újabb remegést kiváltva belőlem. A torkom kiszáradt a zihálástól, azt akartam, hogy legyen vége, hogy ébredjek fel, mert ez csak egy rossz álom lehet, nem a valóság.
Addig fészkelődtem tovább, mígnem egy vékony résen át kiláttam a szemem elé kötött kendő alatt. Amit láttam, nem tudtam felfogni. Egy pillanatra megálltam, próbáltam realizálni, kit látok magam előtt, majd újult erővel rúgtam megint, ezúttal valamit eltalálhattam, mert a szorítás keményebb lett derekamon.
Nincs menekvés.
Kyungil Po.V.:
Puha bőre hidegnek hatott az én felhevült testemhez, ahogy letéptem róla pólóját Nem volt kidolgozott teste, mégis, ez is tetszett rajta. Először csak finom, lágy puszikat nyomtam bőrére, de ahogy zihálása erősödött, úgy nőtt az én vágyam is. Fentebb kúsztam, hogy célba vegyem azt, ami már oly régóta hívott. Puha ajkait pillanatok alatt birtokba vettem, ám ő nem adta magát olyan könnyen. Megoldásképp ráharaptam alsó ajkára, mire fájdalmasan felszisszent, ezzel megadva a követelt engedélyt. Nem érdekelt, hogy fáj neki, hogy nem akarja, csak a saját vágyaim hajtottak előre, így akaratosan térképeztem fel szájának minden szegletét. Édes volt, forró és engem csak egyre jobban tüzelt belülről.
Szinte felemésztett.
- Hmm... - húzódtam el tőle egy kis levegőért. Végignéztem rajta, és elégedetten nyugtáztam, hogy mindene tökéletes. Pont olyan, amilyenre emlékeztem. Fehért bőr, fekete haj, gyönyörű arc, csókolni való ajkak. Minden, ami Yijeong volt, az maga a tökély.
- Engedj el...eressz! - szólalt meg, ezúttal elhagyva a magázást, ami meg is lepett kicsit. Nem láthatott, hiszen szembekötésben profi vagyok, így kizárt, hogy az elmozdult volna. Talán felismerte a hangomat? Ki tudja, a lényeg, hogy nem adom meg neki az örömöt, hogy láthasson. Úgy fogom magamévá tenni, hogy a saját nevét is elfelejtse, nemhogy az enyémet.
Újra megmarkoltam csípőjét, majd gyorsan lehúztam róla a nadrágot, de a boxert meghagytam. Mindennek megvan a maga ideje, szokták mondani, és én ezzel egyetértek. Magamról lekaptam a pólót, ami eddig takart, de ezúttal nem gyűjtöttem be elégedett pillantásokat, mint ahogy azt szoktam.
- Nem hagylak elmenni, csak amikor már könyörögni fogsz nekem... - leheltem halkan nyakába, mielőtt forró csókot nyomtam volna az említett részre, végül a hatás kedvéért erősen rá is haraptam, hogy biztos foltja maradjon később is. Felszisszent a fájdalomtól, de nem érdekelt. Ő az enyém.
Yijeong Po.V.:
Fájt.
Minden, amit velem tett, de nem csak fizikailag éreztem, ahogy szinte összetör, hanem lelkileg is. Ott rúgott belém, ahol a legérzékenyebb voltam, hiszen pontosan tudta, milyen kapcsolat volt kettőnk között akkoriban. Abban a percben úgy éreztem, jobb lett volna, ha nem látom meg ki akar a földbe tiporni és meggyalázni.
Hallottam, ahogy az anyag lágyan susog,amint leveszi magáról. Éreztem a forró leheletét a bőrömön, de hiába vágytam rá még régen, ez mostanra kínná változott. Keményen csókolt meg újra és újra, addig, míg valamiféle választ nem kapott tőlem. Mikor is épphogy csak megmozdítottam ajkaim, ő azonnal elmosolyodott egy ,,Jó fiú" kíséretében lehúzta rólam az utolsó megmaradt ruhadarabomat is. A kezem még mindig össze volt kötve, nem tudtam védekezni ellene, nem volt már bennem elég erő ahhoz, hogy meneküljek. Csak feküdtem ott, mint aki már nem él. Reméltem, hogy ez csak álom és hamarosan felébredek ebből a borzalomból, de mégsem így történt. A hűvös levegőtől kirázott a hideg, próbáltam felhúzni lábaimat, hogy ne fázzak, de nem engedte. Lefogott újból, majd valami hideg, nyálkás anyagot folyatott rám, egyenest a hasamra. Féltem attól, mit fog velem tenni, hogy vajon tényleg az lesz-e a vége, amit gondolok. Elhúzódott tőlem, de előtte még újra megcsókolt, de ez alkalommal talán lágyabban. Kiszolgáltatott voltam, azt tehetett velem, amit akart, ha akartam se tudtam volna harcolni ellene.
Már nem akartam.
***
Minden izmom égett, a bőrömön folyt a verejték és más testnedvek egyvelege, az agyam pedig egyre csak ködösebbé vált. Ott feküdtem a kanapén, kihasználva, meggyötörve, összetörve, mint egy kiterített vadállat. Akárhányszor kérleltem, nem hagyta abba, mindannyiszor keményen csapódott belém, nem foglalkozva könyörgésemmel. A megannyi sikoly is hasztalan volt, senki nem hallott engem, senki nem sietett a segítségemre. A szemem még mindig be volt kötve, csak a kezeim engedte szabadon dolga végeztével. Sírni akartam, de már nem tudtam. Hagytam, hogy a fejem lentebb csússzon a kanapé puha anyagán, nem érdekelt már semmi. Ott feküdtem, terpeszben, karom és fejem a földre lógva, a levegő már csak nagy nehézségek útján jutott el tüdőmbe. Hallottam, amint felöltözik, rendbe igazítja magát, gyorsan intéz egy telefont, míg én mozdulatlanul hevertem mellette. Nem fogtam fel egy szót sem abból, amit beszélt, de nem is érdekelt. Fel akartam ébredni a rémálomból, de nem engedte. Időnként még ujjai végigtáncoltak sebes, foltos bőrömön. A sérüléseken, amiket ő okozott nekem. Néhányat szándékosan kikerült, másokba belemarkolt, de már nem tudtam kiáltani sem. A fájdalom enyhült lassan, olyan volt, mintha haldokolnék. Még éreztem, ahogy erős ujjai a nyakam köré fonódnak, kiszorítva ezzel a vért, a tekintetem újra elködösült, aztán már nem érzékeltem semmit. Hallottam, ahogy föláll mellőlem, felveszi a kabátját és az ajtó felé indul.
A kendő lassan lehullik a szemem elől, de már csak távoli, homályos alakját látom, míg végül újra sötétségbe borul minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése